Alighanem mindannyian ismerünk olyan párokat, akikkel kapcsolatban egyszerűen el nem tudjuk képzelni, hogy egyáltalán mi tartja bármiféle emberi szinten a kettőjük kapcsolatát. Bizonyos pároknál az egyik durván beavatkozik a másik autonómiájába például azzal, hogy folyamatosan stalkolja az üzeneteit és mindezt még legitimálja is önmagában azzal, hogy „féltékeny típus”. Megint más esetben sok apró vagy kevés, de nagyon jelentős kompromisszumok mellett marad fenn a párkapcsolat, ami végülis egyik félnek sem jó, de nincs az törvénybe foglalva sehol, hogy az embernek boldogan kellene élnie az életét. Ráadásul racionalizálják a saját hülyeségüket azzal, hogy „minden párkapcsolat kompromisszimokat igényel” – csak nem mindegy, hogy mekkorákat. Megint más esetben annak ellenére, hogy mondjuk a férj piásan veri az asszonyt és a gyerekeket rendszeresen, a feleség akkor sem költözik, amikor egyébként minden további nélkül megtehetné, mi több, meg kellene tennie a gyermekei biztonsága érdekében.
Mi tartja fel a totálisan beteg párkapcsolati sémákat? Miért nem lép ki belőle egyik fél sem annak ellenére sem, hogy mindkettőjüknek szenvedés az egész?
Amikor arra gondoltam, hogy cikket írok a párkapcsolati függőségről, Susan T. Fiske Társas alapmotívumok című, zseniális könyvét lapoztam fel, hogy a pusztító kapcsolatok valamelyikét bemutassam. Ha valaki meg szeretné érteni, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben miért viselkednek az emberek egymással úgy, ahogyan, kötelező! Végül mégis inkább a saját szakmai tájékozottságomra és intuícióimra alapozva, azok mentén írok.
A saját környezetemben is sok-sok olyan pár van, akik párkapcsolatban élőnek mondják magukat, mégis annyira súlyosan kompromisszumokkal terhelt az egész, - akár hallgatólagos félrekúrásokkal tarkítva – mintha óvodások játszanának papás-mamásat. A hasonlat nem is volt olyan rossz: ezek a kapcsolatok számos infantilis jelet hordoznak magukban, mivel eleve olyan emberek kapcsolatáról van szó, akik még nem nőttek fel az érett párkapcsolathoz és alighanem nem is fognak.
A mai világban egy nagyon erős faktor, hogy hallgatólagosan párkapcsolatban élni a menő, szinglinek lenni pedig ciki, már ha nagyon egyszerűsítünk. Személyesen úgy gondolom, hogy ez az egyik oka annak, hogy sokan nem szakítanak, inkább tűrnek egy mérgező kapcsolaton belül.
Világos, hogy minden emberben megvan a természetes igény arra, hogy szeressen valakit és szeretve legyen, szó sincs róla, hogy egyedül ne lehetne valaki boldog. Márpedig a kultúránk azt plántálja mindenki fejébe, hogy egyedül maradni gáz, ha valaki egyedül marad, annak biztosan valamilyen oka van, valamint azt a szintén téves képzetet, hogy az egyedüllét azonos lenne a magánnyal, holott erről szó sincs. Éppen ezért sokan lépnek be, majd maradnak benne olyan párkapcsolatokba is, amivel kapcsolatban racionálisan szemlélve már az elején látszott, hogy normálisan nem működhet. Igen, az egyedül maradástól való félelem. Holott egyedül is lehet valaki nagyon boldog, még könyv is jelent meg azzal kapcsolatban, hogy hogyan fejlesszük mesteri szintre az egyedülálló életvitelt, ha éppen nincs senkink. Amellett, hogy valaki belép egy mérgező párkapcsolatban, dettó ugyanemiatt a félelem miatt nem fog kilépni belőle, szakítani.
A szakítást követő szeparációs szorongás és attól való félelem egy formája persze egy szintig természetes, megint más esetekben akár önmagában is megmagyarázhatná a mérgező párkapcsolatok fennmaradását.
Amikor párterápiára kerül a sor, a terapeuta rendszerint rájön, hogy a problémák nemhogy frissek lennének, hanem legalább csírájában már akkor ott voltak az egymással való konfliktusaik hatékony megoldására éretlen pár tagjai, amikor megismerték egymást. Teljesen hasonlóan az sem meglepő, hogy amikor olyanról hallok, hogy valaki rendszeresen elagyabugyálja a szívszerelmét, de egy kis beszélgetést követően kiderül, hogy szó sincs arról, hogy a kapcsolat hirtelen megromlott volna, sőt, a kapcsolat kezdetétől fogva voltak, esetleg kevésbé kifejezett formában. Egy érett ember már a kapcsolat elején látta volna, hogy gondok lehetnek és annak megfelelően dönt, hogy belemegy-e.
Sőt, tessék kapaszkodni, helytállónak tartom azt a klinikusok által osztott empirikus tényt, hogy az egymást bántalmazó házaspárok többségénél már jóval az eljegyzés előtt elcsattantak az első pofonok!
Idióta egy világban élünk. Ez nem kifejezés. Nekem ugyan nagyon sok szempontból nem volt szerencsém az életben, de párkapcsolati téren sosem ment el az eszem egy pillanatig sem. Volt, amikor szinte ráfüggtem a netes társkeresőkre, de nagyon figyeltem rá, hogy nem pót-családot keresek magamnak. Csak olyan kapcsolatba mentem bele, ami tényleg minden szempontból megfelelt, azt hiszem, hogy kevesen mondhatják el magukról, hogy az exeikkel nem csak, hogy mind békében váltak el, de máig kimondottan jó a kapcsolatuk velük. Én szerencsére igen. Persze voltak kevésbé komoly kapcsolataim is, eszembe nem jutott volna azt idióta módon párkapcsolatnak nevezni és nincs vele semmi probléma, ha a felek előre nevén nevezik a gyereket, legyen szó „friendship with benefits” típusú kapcsolatról vagy szeretői kapcsolatról, persze értelmetlen lenne elzárkózni attól, hogy egy kapcsolat esetleg idővel komollyá alakuljon.
Visszatérve az igazán gennyeddző kapcsolatokra, ahol mondjuk van egy agresszív férj, a feleség hiába dobbanthatna, mégsem lép le, egyrészt azért, amit előbb írtam, azaz egyszerűen az egyedülléttől fél, másrészt megszokja, hogy a párkapcsolatában gyakori az agresszió. Már miért ne szokná meg, amikor korábban is agresszív faszokkal jött össze?
A párválasztási preferenciákkal kapcsolatos modellek közül ismerős lehet, hogy a gyerek felnőttként majd az ellentétes nemű szülőhöz hasonló vonásokkal rendelkező partnert keresi tudattalanul (heteró kapcsolat esetén). Szóval még ha valaki kislányként utálta is a tajrészegen balhézó fatert, alighanem megfogadta, hogy neki márpedig ilyen pasija biztosan nem lesz, többek közt az anyai modell követésének erőssége miatt éppen az fogja jelenteni a vesztét, hogy mindent megtesz azért, hogy ne valami erőszakos fasszal jöjjön össze, mégis legnagyobb valószínűséggel így tesz.
Úgy általában jobban kellene arra figyelni, hogy a barát vagy barátnő tényleg az legyen, ne pedig apapótlék, anyapótlék, pót-család, pót-akármi, mert ha ennek megfelelő vonások hatják át a párkapcsolatot, az már régen rossz. Annak a társadalmi nyomásnak a hatása alól a mai napig nem húztuk ki magunkat teljesen, hogy a szüleink mielőtt férjet ill. feleséget szeretnének mellénk, na meg persze unokát.
Időben megromló kapcsolatok esetén különösen érdekes jelenség, hogy a párkapcsolati függőségben szenvedő emberek, akik egyébként is hajlamosak a környezetüket okolni a kellemetlenségeik miatt, amikor önmagukba kellene nézniük, a párjukra fogják kivetíteni, idővel a párjukat torz módon látják én ennek megfelelően zúdítják rá a nyílt vagy burkolt agressziót.
Az ember alapvetően a boldogságra törekszik, eszünk azért van, hogy használjuk, a jó minőségű ismeretterjesztő irodalom azért, hogy olvassuk, a párterapeuták – akik nem keverendők össze a párkapcsolati tanácsadókkal, meg hasonló kuruzslókkal – pedig azért, hogy segítsenek, ha szükségessé válik.
Nem is tűnik olyan tévesnek az a kutatás, ami azt hozta ki eredményül, hogy szinte mindenki párkapcsolati függőségben szenved, elvégre a történelem folyamán még sosem volt ennyire könnyű egyedül maradni, mint manapság, még egyszer írom, az egyedüllét viszont nem azonos a magánnyal és boldogtalansággal, gondoljunk csak az olyan fordulatokra, hogy „Mi lenne velem nélküle”, „Ő az életem része” és így tovább. Na erre tudom én azt mondani, hogy szánalmas. Bizonyítéka annak, hogy az illető még messze nem nőtt fel egy érett kapcsolathoz, alighanem nem is fog, ami egy ko-dependens helyzetet tart fenn, ami fölött már alig van kontroll.
Alapvetően nagyon veszélyes, amikor valaki egyáltalán nem is foglalkozik annak a gondolatával, hogy milyen lenne egyedül élnie, mit nyerne és veszítene, márpedig általában erről van szó.
Amikor valaki megszokásból marad egy párkapcsolatban és még be is látja, hogy messze nem tökéletes a másik, de a semminél jobb, egy fontos tényezőt figyelmen kívül hagy: az életünk véges. Azaz ha nem dobja ki a számára fapados pasiját/csaját, annál kevesebb ideje és lehetősége marad az életben arra, hogy találjon magának olyat, akivel kölcsönösen szerelmesek is egymásba és tényleg minden kattan úgymond.
A vonzalom és a szerelem érzését nem véletlenül alakította olyanná az evolúció, amilyenné, viszont ha már emberként a kutatóknak lehetőségük van vizsgálni a nagyon sokak szerint legkomplexebb emberi viselkedést, a szerelmet, vonzalmat és rokon témákat, akkor az ő következtetéseiket illene nagyon alaposan szem előtt tartani. Például szerelem ide vagy oda, a bizalmat és a pszichológiai értelembe vett intimitást, csak fokozatosan szabad kiépíteni a másikkal, ha nem ez történik, és a párkapcsolat korai fázisában megreked és szakítás lesz belőle, az, aki ész nélkül megosztotta az érzelmeit a másikkal, úgy fogja érezni, hogy a másik becsapta, kihasználta. És igen, kitaláltad, persze a hülye szokás nem tűnik el, hanem a rákövetkező párkapcsolatban megtörténhet ugyanez a forgatókönyv.
Amellett, hogy sok más, az életben fontos dologgal kapcsolatban nincsenek garantált sikert jelentő okosságok, ezen a téren pláne nem illetve bizonyos értelembe vannak, de azzal, hogy valaki tudományos szinten ismeri mondjuk a párkapcsolatok finomszerkezetét például a poszt elején említett könyvből, még egyáltalán nem biztos, hogy hasznosítani tudja ezt a magánéletébe.
Párkapcsolatok, szerelem, házasság. Vegyük észre, hogy mind szintén legnagyobb részt olyan szokásaink és attitűdjeink mentén szerveződik, ami fölött csak korlátozott mértékben tudunk kontrollt gyakorolni. Viszont ez nem jelenti azt, hogy próbálkozni sem szabadna. Egy-egy problémás helyzetben biztosan nem a női magazinok, na meg pláne nem a bizalmas barátok és barátnők fogják megmutatni a helyes utat. Jól jegyezzük meg: a legjobb bizalmasaink azzal tudnak a legtöbbet segíteni, ha empatikusan meghallgatnak egy rázós helyzetben, azzal viszont kimondottan ártanak, ha bemondják a tuti megoldást, hogy ők mit tennének, márpedig sajnos ez is tipikus. Annak okait, hogy az ember miért ne adjon és kérjen magánéleti témában tanácsot attól sem, akiben a legjobban bízik, néhány egészen kivételes esetet leszámítva, mondjuk amikor a másik kimondottan azt kéri, hosszan lehetne sorolni. A egyik legerősebb érv az, - mármint, hogy a legjobb barát miért ne adjon tanácsot - hogy egyszerűen nem az ő életéről van szó, a szituációt nem látja teljes valójában, hiszen amit a másik mond párkapcsolati problémaként, átment már az ő kognitív szűrőjén, majd a hallgató kognitív szűrőjén még egyszer. Ráadásul a másik nyilván nem tud elvonatkoztatni attól, amilyennek ismeri legjobb barátja/barátnője pasiját/csaját, ahogy attól sem, hogy ő hasonló élethelyzethez hogyan viselkedett korábban, ami ugyan neki lehet, hogy bevált, egyáltalán nem biztos, hogy másnál is fog. Másrészt ha valaki nem önmaga találja meg a célravezető vagy kudarcra ítélt megoldást – de nem feltétlenül egyedül – akkor mondható-e, hogy például egy hülyén követett stratégia, amit a legjobb barátnő javasolt, saját felelősség?
