Hekkmester

Alapvetően nem szeretem használni a nyomozás kifejezést. Mégpedig azért nem, mert a többség számára hordoz magában egyfajta kettősséget: mintha valaki olyan információnak eredne a nyomába, ami esetleg törvényes vagy etikus eszközzel nem érhető el, más magántitokhoz fűződő joga vagy más érdekes úgyis sérülni fog, mindezt ráadásul az érintettek tudta nélkül. Holott erről szó sincs, végülis minden jól végzett kutatás nyomozás is egyben, lévén, hogy ha ki akarjuk zárni, hogy más tényezők befolyásoljanak egy kutatást, bármilyen területről is legyen szó, azt eleve csak úgy szabad tenni, hogy abba csak azokat szabad bevonni, akiket indokolt is. Ezen kívül olyan misztikusan hangzik a kifejezés a többség számára, pláne, ha magánnyomozásról van szó.

Nem vagyok magánynyomozó, néha hébe-hóba értekezek velük ugyan, így van egy pici rálátásom a témára. Mégis, mik a leggyakoribb tévhitek Magyarországon a magánnyomozók munkájával és a magánnyomozással kapcsolatban? Na ez az a kérdés, amire általában még a tájékozottabb ismerőseim sem tudnak választ adni.

Az első és talán legeslegfontosabb, hogy a magánynyomozó, lévén, hogy nem tagja semmilyen hatóságnak, hivatalos szervnek, kizárólag olyan jogosultságokkal rendelkezik, mint bármely más civil! Innentől kezdve meg ugye nem is annyira félelmetes – ami azt illeti, inkább szórakoztatóba hajlóan szánalmas – ha valaki azt mondja, hogy magánnyomozót küldött az exére. Mivel a magánnyomozó civil, civil jogosultságokkal, ebből egyenesen következik, hogy törvényesen nem férhet hozzá semmilyen olyan információforráshoz, amihez abszolút bárki hozzáférhetne, aki szokott könyvtárba, levéltárba járni, na meg keresni a weben, különös tekintettel a közösségi webre.

Az más kérdés, hogy a hazai magánnyomozó irodák közül nagyon soknál a vezető nyomozók sok-sok évet töltöttek el valamilyen hatóság tagjaiként, így tapasztalatot szerezhettek azzal kapcsolatban, hogy hogyan érdemes keresni, kérdezni. A baráti beszélgetéseknél mindig kérdezik tőlem, hogy jó, jó, de ha valaki korábban megfelelő helyen dolgozott, akkor megfelelő kapcsolatokon keresztül ki tud kérni olyan információkat is, amiket egyébként egy civil nem tudna. Éppenséggel minden lehet, viszont amint ezt valaki megteszi, azzal a személlyel együtt, aki az adatot rendelkezésre bocsátotta, kapásból megsértették a törvényt, az más kérdés, hogy lebukás esetén a hazai bírói gyakorlat szerint a töketlen magyar bíróság legfeljebb olyan pénzösszegre bünteti az elkövetőket, amik nevetségesek egy-egy magánnyomozó munkadíjához képest.

Persze nem mindegy, hogy a kikért adat milyen típusú, esetleg minősített adat, amit érdemes tudni, hogy lassan, de biztosan gyakorlattá válik, hogy nem lehet úgy információt lekérni például egy telkó szolgáltatótól vagy állami szervtől, hogy annak ne maradjon nyoma. Fontos viszont, hogy ilyen információk elérésére az esetek többségében semmi szükség nincs, mivel annyi mindent megosztanak a felhasználók a neten vagy éppenséggel jól irányzott kérdésekkel annyi mindent kikotyognak, amiről nem is tudják, hogy amit elmondanak, abból milyen információ rakható össze.

De akkor mégis mit csinál manapság egy magánnyomozó, amiből meg is tud élni? A rövid válasz, hogy lövésem sincs. Mégpedig azért, mert onnantól kezdve, hogy egy civil jogosultságaival járhat csak el, semennyivel sem tud több információhoz jutni, mint egy harceddzett újságíró. A hosszabb válaszom az, hogy természetesen mindig voltak, lesznek és ma is vannak olyan eszelősen pénzes ügyfelek, akik képesek csilió forintokat fizetni olyan dolgokért egy magánnyomozó irodának, amit sok, profiljában más tevékenységű szervezet is meg tudna csinálni, esetleg kis ésszel még maga az ügyfél is. Amire viszont van kereslet, annak megfelelően lesz kínálat is. Elképesztő, de állítólag a leggyakoribb megkeresés még mindig azzal kapcsolatban érkezik, hogy valaki nagyon tudni akarja, hogy félrekúr-e a párja, amit gyorsan el is neveztek megcsalás-nyomozásnak, megcsalás-felderítésnek.

Ezzel a szolgáltatással – vagy mivel – kapcsolatban már eleve van egy halomnyi tévhit. Nem tudom már, hogy melyik hírportál csinált egy interjút egy magándetektívvel, aki beszámolt róla, hogy meg kellene figyelni a férjét vidéken és van rá harmincezer forintja, ami pedig döbbenetes az egészben, hogy a legtöbb megkeresés körülbelül ilyen, ha nem idiótább. Valakinek a követéséhez alapvetően csak nagyon ritkán van szükség fizikailag is a nyomában lenni egy olyan korban, ahol kellően bravúros modellek alapján kimutatható, hogy ki kivel kavar, még akkor is, ha fel sem vették egymást ismerősnek valamilyen közösségi szolgáltatásban, például a Facebookon.

A nyomozós filmekben azt láthatjuk, hogy a detektív magányos farkasként egy kocsiban dekkolva távcsővel kukkolja a megfigyelni kívánt személyt, ami távolabb nem is állhatna a valóságtól. Ugyanis ahhoz, hogy valakinek a hollétét úgy figyeljék meg folyamatosan, hogy ne vegye észre, nem kevesebb, mint öt-hat, de sokkal inkább hét különböző kocsi és különböző nyomozó kell. Nem kell nagy agytrösztnek lenni, hogy belássuk, mindez nem fog kijönni néhány tízezer forintból, ami azt illeti, még néhány százezerből sem! Szóval kattant multimilliomosokon kívül aligha éri meg valakinek, viszont elég mindössze néhány fizetőképes ügyfél és már van is belőle bevétel. Viszont ha a megfigyelő lebukik, akinek mondjuk a rendszámát is megjegyezte a megfigyelt személy, azzal a kínos következménnyel járhat, hogy akit megfigyeltek, esetleg meg sem áll a rendőrségig vagy az ügyészségig, aztán jól feljelenti az illetőt például zaklatás miatt, aminek könnyen lehet az eredménye, hogy az egész bagázs bukik vele együtt, aztán lehet magyarázkodni a bíróság előtt.

Valamelyik webhelyen olvastam, hogy a megcsalás-felderítési műveleteket fotókkal dokumentálják, azaz fotózzák az érintettet, amit meg konkrétan nem is értek. Azért nem, mert egy nemrég hatályossá vált törvénymódosítás miatt a magánszemélyek fotózásával kapcsolatban olyan szigorú a jogi szabályozás Magyarországon, ami szinte az egész világon példátlan, ahogy arról a 444 korábban alaposan beszámolt A lényeg annyiban foglalható össze, hogy személyazonosság megállapítására alkalmas módon senkiről sem készíthető fotó, kivéve, ha az tömegrendezvényen készült, a szórakozóhelyek pedig úgy húzzák ki magukat a teljesen idióta szabályozás alól, hogy egy felirattal jelzik a vendégek felé, hogy a szórakozóhely magánterület, ennek megfelelően aki belép, elfogadja azt, hogy róla fotó készíthet a szórakozóhely által megbízott fotós. Gyakorlatilag minden más esetben az érintett beleegyezését kell kérni már eleve a fotó elkészítéséhez is, nem még hogy annak bármilyen felhasználásához. Ettől még elvben nem elképzelhetetlen, hogy valaki egy gyermekelhelyezési perben a bíróság előtt azt bizonygatja, hogy az exneje milyen rossz szülő, mert mindenkivel lefeküdt, csak a Lenin szoborral nem, abban az esetben, ha ezzel kapcsolatban fotókkal jön elő, az kapásból közvetlen tárgyi bizonyítéka egy törvénysértésnek, amit ráadásul teljesen értelmetlen előhúzni a bíróságon, mivel ott csak törvényes úton beszerzett információ fogadható el bizonyítékként.

Tehát mindegy, hogy milyen, akár vállalhatatlan képek is vannak valakiről, az nem használható fel, mint bizonyíték annak bizonyítására, hogy az illető piás, drogos, kurvapecér, mivel érthetően az érintett nem járult hozzá, hogy lefotózzák az ablakon át, amikor éppen egy thai prosti seggéből szippantotta ki a kokaint többgyerekes családapaként. Igaz, a feleség mondhatja ez, mivel sem a kriminalisztikában, sem a bíróság előtt semminek sincs előre meghatározott bizonyító ereje, az legfeljebb egy tanúvallomás lehet, amit ráadásul a bíró vagy figyelembe vesz vagy sem.

Amivel megbízásokat legtöbbször kapnak a magánnyomozók, már egy sokkal értelmesebb terület, ugyan abban sem igazán értem a racionalitást. Teljesen érthető, hogy ha például valakinek a cége egy másik céggel olyan típusú együttműködést kötne, amiben kiemelten fontos a másik cég megbízhatósága, szeretné az üzleti partnert annyira ismerni, amennyire csak lehet. Márpedig ha például két technológiai cégnek egymással méregdrágán fejlesztett, csak házon belül használt megoldásokat kell megosztania egymásnak, bőven indokolt lehet néhány millió forint előzetes ráfordítás annak a megállapításához, hogy valóban eléggé megbízható-e a technológiai partner.

Egy-egy cég átvilágítása ilyen esetben nem merül ki a gazdálkodásának megismerésétől, mivel attól sokszor elválaszthatatlan, hogy mit is csinálnak a pénzből pontosan. Én magam is több olyan helyen jártam, ahol elképesztő adatvagyont tároltak, de a cég profilja annyira specifikus volt, hogy akkor, ha szerverestől odaadták volna a teljes adatvagyonukat, akkor sem tudtam volna vele egykönnyen mit kezdeni, egyszerűen azért, mert nem értettem volna meg, legalábbis azonnal biztosan nem. Ráadásul olyan esetben sem, amikor a cég tevékenysége olyannal kapcsolatos, amit tanultam.

A cégadatok bányászása sok-sok újságíró számára napi rutin, az viszont remek kérdés, hogy a belső működéssel kapcsolatos releváns információk egyáltalán kinyerhetők-e ésszerű időráfordítás mellett. Ismétlem, amit írtam a poszt elején: a magánnyomozó, hasonlóan az újságíróhoz, civil, azaz eleve olyan eszközöket, amiket a jog csak titkos adatgyűjtésnek illetve titkos információszerzésnek nevez, nem. Senkit sem lehet bepoloskázni, hangpuskával lehallgatni, az informatikai rendszer adatforgalmába belefülelni és így tovább. Azaz a megmaradt nagyon kevés, törvénybe nem ütköző, viszont esetleg az etikusság határán mozgó eszközt kell hatékonyan alkalmazni. Egy megbízott etikus hekker vagy auditor cégnek ezerszer több jogosultsága van, mint egy magánnyomozónak.

Itt viszont eljutottunk oda, hogy bárki, aki szerzett egy kis eddzettséget az adatelemzésben, majd telepít egy Maltego-t, Palantir-terméket,  SPSS Modelert, vagy hasonlót, aminek sokszor még community edition, azaz terméktámogatást nem tartalmazó, de ingyenesen használható változata is van, majd az feltölti a szükséges, szabadon hozzáférhető vagy kinyerhető adatokkal, a versenyben simán elpicsáz bármilyen szépnevű magánnyomozó céget egy szervezet átvilágítása közbeni versenyben.

Csak néhány ötletem van, hogy olyan, kívülállóként pattintott kőkorinak számító piac, mint a magánnyomozás, egyáltalán hogyan marad életben így 2016-ban. A magyarázat alighanem az, hogy mindig is lesz kis számú, de nagyon fizetőképes ügyfél, valamint nagy számú, nagyon könnyen beszerezhető információ, amiért az előbbi fizetni hajlandó.

Képek: netről innen-onnan, a könyv pedig full komolyan létezik!

Az információk elérésére alighanem azóta szükség van, mióta rögzített információ létezik a világon. Már-már könyvtárakat lehetne megtölteni azzal, hogy az információáramlás felgyorsulása, természetének megváltozása milyen civilizációs léptékű perspektívákat nyitott meg.

Ma már természetes, hogy az információ eléréséhez nem kell más, mint jól megválasztott keresőeszközök és persze jól megfogalmazott keresőkifejezés, ami persze a keresés tudományát nem fedi le, a lényege mégis ez. Az információk gyors elérése persze nem volt mindig ennyire egyszerű, egykor a levéltárak jelentették a kor adattárházait, ahol természetesen sok-sok ideig csak elképesztően fapados lehetőségek álltak rendelkezésre a levéltári anyagokban való kereséshez. Ahogy az Országos Széchenyi Könyvtár katalógusainak a digitalizálása is napjainkban is tart, a tételeket csupán egy-egy példányban őrző levéltárakban is folyamatosan digitalizálják az anyagokat.

Hogyan lehet csukafejest ugrani a múltba, mintegy kapun keresztül bejutni a régmúltba? Jöjjön néhány érdességek az ország egyik legnagyobb levéltáráról, amit alighanem nem tudtál.

A levéltárakba sokszor úgy kerülnek be az anyagok, hogy azokról akár centiméter vastagságú galambszart kell lekaparni, természetesen olyan módon, hogy az információtartalom a lehető legkisebb mértékben sérüljön.

Ugyan az OCR-technikák egyre fejlettebbek, a gyakorlatban a mai napig csak a nyomtatott szövegek digitalizálhatók olyan módon, hogy azokban aztán szöveges keresést lehessen végezni. Elvben viszont rendelkezésre állnak olyan megoldások, amik azonosítják az adott korra és kézírásra jellemző betűformákat, így a cizelláltabb írott szövegekben is lehet majd idővel keresni.

A Budapest Főváros Levéltára elsődleges tájékoztatása szerint nem kell tartani attól, hogy a beérkezett papír alapú dokumentumokat felzabálja a penész, mivel a dokumentumok eleve penészmentesen kerülnek be, ami nyilván nem valami meggyőző érv annak, aki tisztában van vele, hogy ún. teljesen csíramentes környezet konkrétan nincs. Hogy mást ne mondjak, a méregdrága sejtkultúrákkal végzett munka során az összes eszközt eleve csak a lamináris boxban szabad kinyitni, amibe fentről folyamatosan fújják be a csíramentesített levegőt, amit a lamináris box alja szív el, olcsóbb boxoknál viszont az ember fia a pofájába kapja azt, amit felülről befújt a szerkezet. Viszont még emellett is 96 térfogatszázalékos alkohollal kell fújkálni mindent, amihez hozzányúlunk, pedig bizonyos lamináris boxoknál, amikor azok használaton kívül vannak, még UV lámpa is világít, ami elvben elöli még az oda kerülő vírusokat is. Elég egy rossz mozdulat és a nem kevés munkaidővel készült sejtkultúra penészes lesz vagy egyszerűen megrohad.

Eléggé világos, hogy egy levéltárba, ahol nyilván utcai ruhában közlekednek a kutatók, gyakorlatilag csak a hőmérséklet és a páratartalom fix, bőven előfordulnak gombaspórák, amik jó esetben csak olyan doksikat kezdenek meg felzabálni ebédre, amit már digitalizáltak.

A BFL egy másik osztályán már elmondták, hogy előfordulhatnak penészes kódexek, de egyrészt egy külön cég ezeket valamilyen gázzal kezeli előzőleg, ami mondjuk még mindig nem világos, mert magát a penészt tényleg kinyírja, viszont a spórák, bizonyos mikoplazmák túlélhetik az elgázosítást is. Ha már mégis rohadni kezdene egy dokumentum, gyorsan kezelésbe veszik a restaurátorok egy másik emeleten.

Ami még nem világos, hogy az irattárakban ha van is füstérzékelő, azoknak a működőképességét nem ellenőrzik rendszeresen, ahogy ez az ütősebb szerverhoteleknél szokás. [A különösen védett szervertermeknél ha a füstérzékelő bekapcsol, van ugyan valamennyi ideje letiplizni onnan annak, aki esetleg abban a helységben van, viszont akár néhány másodperc alatt olyan mennyiségű inert nitrogénnel telítődhet a szerverterem, ami teljesen kiszorítja az égéshez szükséges oxigént. Mással nem is nagyon lehetne oltani, a poroltónak például az összes típusa eleve kizárt. ] Szóval nagyon úgy fest, hogy a data loss prevention, mint olyan csak akkortól számítana, amikor már digitalizált egy anyag, amíg egy törékeny kódex például, addig kevésbé.

A levéltárakban egy-egy dokumentum kérhető a neten keresztül is, viszont több napba telhet, mire megállapítják, hogy a kért dokumentum megtekinthető állapotban van-e, ha nem teljesen, időbe telik előkészíteni azt.

A legnagyobb digitalizációs projekt 2009-ben indult a Nemzeti Infokommunikációs Szolgáltató Zrt, leánykori nevén Kopint-Datorg beszállásával, így például a BFL 27 ezer mikrofilmjének 15 millió felvétele közül egyre több válik elérhetővé mikrofilmolvasó nélkül, digitalizáltan. Mielőtt elkészült volna a BFL mai épülete, a dokumentumok a város öt különböző helyén fértek csak el. A probléma alighanem már nem fog jelentkezni, ahogy a dokumentumok eleve digitális formában keletkeznek és kerülnek adatbázisokba és válnak elérhetővé.

Az ehhez szükséges IT infrastruktúra persze már safe deposit boxokban vannak elhelyezve több levéltár esetén úgy, hogy a SDB fizikai helye sem nyilvános.

A levéltárakban rendszerint felhívják rá a figyelmet, hogy az alkalmanként kiállított sokszáz éves dokumentumokat senki se fotózza vakuval, azzal kapcsolatban viszont rendszerint nem jön magyarázat, hogy miért ne. Valóban vannak olyan fotokémiai reakciók, amik a nagyon régi doksik anyagát károsíthatják, ideértve a festéket, a textúrát és a pecsétet is, viszont sokkal nagyobb strapa egy-egy régi dokumentumnak az, ha előveszik a full sötét, fix hőmérsékletű, esetleg vákuum által uralt boxból, mintha már úgyis elővették és valaki lefotózza.

Ez mind nagyon szép, de mi köze van ennek a #bejutáshoz, na meg a biztonsághoz? Mondjuk az, hogy a közigazgatási adatok, na meg a budapesti épületek tervrajzai is ide kerülnek, amik esetleg nem érhetők el a neten keresztül. Ez első olvasásra annyira nem tűnik problémásnak. Viszont tudvalevő, hogy a piti betörők is egyre inkább informálódnak az adott hellyel kapcsolatban konkrétan egy-egy betörés előtt, ezért eléggé hülye ötlet közösségi webes felületeken kibiggyeszteni, ha nyaralni mentünk. Egy piti betörő nem fog elmenni a levéltárba azért, hogy előre feltérképezzen egy épületet, ahova betörne. Annak viszont reális rizikója van, hogy például könyvtárak, más levéltárak elzárt részeiről, komoly adatvagyont őrző épületek belső elrendezéséről és megközelíthetőségéről szeretne valaki tájékozódni azért, hogy pontosan tudja, hogyan és hol érdemes besurrannia valahova valamiért.

Mondjuk ahogy Csumpi és Kuplung tervezett egy rablást a Papírkutyákban.