Amikor szabadságról van szó, evidensnek tekintjük, hogy a szabadság egyik alapköve végülis az elme, a gondolkodás szabadsága. Ezen kívül olyan boldogságkutatóktól, mint Csíkszentmihályi Mihály és mások, tudjuk, hogy a szabadság és a boldogság szorosan egybefüggő, legtöbbször egymástól elválaszthatatlan érzetek az emberi tudatban. Ha nagyon egyszerűsíteni szeretnék, azt is írhatnám, hogy az ember annyira szabad, amennyire ezt a tudata lehetővé teszi, ennek elemzésére pedig a kísérletesen visszaigazolható, kvantitatív mérésekre alapuló kognitív pszichológiai megközelítés kitűnő eszköznek tűnt, ami új terápiás módszerek kifejlesztését tette lehetővé.
Mégis, mi az, ami miatt az emberek szabadnak, boldognak, elégedettnek, érzik magukat és természetesen adja magát a kérdés, hogy milyen esetekben válik mindez lehetetlenné?
Amikor a kutatók feltérképezték, hogy mik azok az alapvető, rendszeresen előforduló, adott sémára illeszkedő, logikailag hibás következtetések, ami miatt valaki rendszeresen maladaptív, azaz nem az adott szituációnak leginkább megfelelő módon viselkedik vagy dönt, az emberi döntéseket befolyásoló tényezők bonyolultságához képest meglepően kevés alapsémára sikerült bontani a hibás döntések gondolkodásbeli alapjait. A maladaptív, azaz nem-alkalmazkodó viselkedés megmutatkozhat kívülállóként is jól látható módon, például ha valaki arra a következtetésre jut, hogy rajta röhögnek a háta mögött egy buliban, aztán részegen fejbe csap valakit egy keze ügyébe eső tárggyal. Megint más esetekben a maladaptív viselkedés nem ennyire látványos, indokolatlan szorongás, félelem, kiábrándultság vagy más, diszkomfortérzet formájában jelentkezik. Ezekkel kapcsolatban pedig fontos, hogy ha eléggé gyakran jelentkeznek, az előszobája a pszichés problémáknak vagy legalábbis az életminőség romlásának.
A kevés számú, hibás alapsémát megalapozó logikai hiba, ami alapján kognitív pszichológiai szempontból a viselkedés maladaptívvá válik ma már számos pszichológiai témájú könyv része, ezek a következők:
1. minden vagy semmi gondolkodás – amikor a személy többségében csak végletekben képes gondolkozni
2. túláltalánosítás
3. szelektív absztrakció avagy negatív szűrő – „senki sem szeret”
4. pozitív dolgok diszkvalifikálása – „csak azért jó arc velem, mert a főnöke vagyok”
5. önkényes következtetés – „a tömegben valaki bámul, biztos hülyén nézek ki”
6. minimizáció és magnifikáció – saját hibák felnagyítása, pozitív tulajdonságok lekicsinylése
7. érzelmi logika – „rosszul érzem magam, biztos kiérdemeltem”
8. „kell”-típusú megállapítások – bizonyos helyzetekben így vagy úgy kell vagy kellene viselkedni vagy másoknak
9. téves címkézés – „ezen a vizsgán megbuktam, tehát hülye vagyok”
10. megszemélyesítés – „biztos azért nem köszönt, mert megsértettem valamivel múltkor”
Alapvetően mindenkinek érdemes néha átgondolnia azt, hogy ezek a diszfunkcionális attitűdöket kiváltó, azaz a valóságot jól vagy hibásan leképező ismeretek és a hozzájuk kapcsolódó érzések mennyire jellemzőek a saját gondolkodására, nyilván minél több ilyen logikai hiba van jelen és minél markánsabban, minél gyakrabban jelentkezik, a probléma annál nagyobb, az egészséges és a patológiás közt pedig sokszor a határvonal igencsak vékony.
A téves gondolkodási sémák ráadásul – hacsak nem korrigálják őket – rendszerint meg is erősítik önmagukat, ilyen módon maradnak fenn, ami pedig a mi szempontunkból fontos: ezzel csorbul a gondolkodás szabadsága anélkül, hogy azt az egyén észrevenné.
Alapvetően szeretem Csernus doktor írásait, de ő, mint nagyon sok más klinikus miután sok esetben el is éri egy-egy előadáson vagy könyvön keresztül, hogy az érdeklődő felismerje saját hibáit, szinte semennyi kapaszkodót nem ad azzal kapcsolatban, hogy a rossz megszokást hogyan lehetne megtörni, megváltoztatni. „Minden fejben dől el” – szokás mondani. Hát persze. Csakhogy a gondolkodás alaptermészetéből adódik, hogy nagyon sok sémát önmagában nem tud az ember tudata kijavítani, már csak azért sem, mert rutinná kellene tenni azt, hogy az egyén rendszeresen észrevegye magát és korrigálja a saját gondolkodásbeli hibáit, ami bizonyos egyszerű esetekben alkalmazható, de nagyon sokszor a helyzet sokkal bonyolultabb.
Ahogy a korábbi posztomban említettem, a kognitív pszichológia dolgozott ki olyan terápiás eljárásokat, amik akár egyedül is hatékonyan végezhetőek, gyakorlatilag közben derül ki, hogy hasonló tudati folyamatokat indítanak el, mint például a meditáció, ami igencsak tekintélyes múlttal rendelkezik, de sokáig nem tudták, hogy hogyan is tud javítani az életminőségen. Ezek egyike a tudatos jelenlét alapú kognitív terápia, amit gyakran csak úgy hivatkoznak, hogy mindfulness. A magyar könyvpiac tömve van olyan könyvekkel, amik azt ígérik, hogy hogyan legyél egy hét alatt baromira gazdag, okos, szép, egészséges, így a magyar nyelven megjelent mindfulness könyvek közt is van jónéhány, ami hasonlót sugall, alaposabban megnézve pedig éppen ezért nem is nagyon lehet komolyan venni. Szerencsére nem csak ilyen jelent meg a témában, hanem magának az MBCT-módszerek kidolgozóitól származó könyv is ott van a könyvesboltok polcain, ami konkrét gyakorlatokat ír le, természetesen azokkal kapcsolatban időtartamokat határoz meg. És bizony ez egy lényeges pont. Ugyanis az emberi magatartásba, ami magába foglalja a belső tudati folyamatokat is, csak akkor változik valami adott irányba, ha az megszokássá, rutinná válik, jó esetben kevésbé adaptív gondolati sémákat korrigálva ezzel.
Mégis, egy olyan, adott szempontból kedvezőtlenül működő rendszer, mint az ember tudata hogyan tudja úgymond korrigálni önmagát? A módszer tudatosítja, hogy az ember ún. cselekvő üzemmódja, ha kell, ha nem, automatikusan kapcsol be (például nem tudjuk megtenni, hogy ne gondoljunk egy lila zsiráfra, hiszen ehhez el kell készíteni a lila zsiráf mentális reprezentációját, azaz el kell képzelni). Ezen kívül a gondolatok láncolata folyamatosan az emlékezetben tartja a tudattartalmat, folyamatosan a változtatásra fókuszál az alapján, ahol vagyunk és ahova szeretnénk jutni, persze mindig ugyanúgy és nem mellékesen a tudat a gondolatainkat valóságnak fogja fel, ha egyáltalán nem figyelünk a gondolkodásunkra. Persze ez sem véletlenül alakult így, a feladatainkat tipikusan így tudjuk elvégezni az egészen apróktól az egészen bonyolultakig. Viszont ha homokszem kerül a gépezetbe, a pocsék szokásokat, rossz problémamegoldási stratégiákat ugyanúgy fenntartja, mi több, folyamatosan megerősíti, azaz a tudat nem válogatós ilyen szempontból, ami pedig rémisztő az egészben, hogy mindez függetlennek tűnik olyan tulajdonságoktól is, mint az intellektus és az akaraterő. Röviden: bizonyos hülyeségek nem korrigálhatók pusztán ésszel és akarattal sem.
A tudatos jelenlét, ahogy a neve is sugallja, többek közt arra tanítja meg a vállalkozó szellemű egyént, hogy ne a megszokott módon viszonyuljon ahhoz, amit érzékel és ebből adódóan gondol. Ami nekem lejött az említett könyv és más források alapján, fontos, hogy ami mellett addig elrohangáltunk vagy egyszerűen mindig ugyanúgy gondoltunk rá, mostantól alaposan figyeljük meg. Ilyen lehet a légzésünk a relaxáció közben, de ha valaki például valakinek szenvedést jelent az, hogy korán kell kelnie, figyelje meg alaposan, hogy miért is nagyon megterhelő rendszeresen korán kelni, ezzel megteremtve az átértékelés lehetőségét. Az eredmény kellő gyakorlás után több, mint meglepő: ha a dolgokat elfogadjuk olyannak, amilyenek, amikor erre lehetőségünk van, egyre több szituációban elérhető az a cél, hogy ne a gondolataink irányítsanak minket, hanem mi a gondolatainkat. Természetesen a módszernek vannak korlátai, olyan esetekben is sikerrel alkalmazták a mindfulnesst, mint a krónikus fájdalom szindrómában szenvedő betegek életminőségének javítása.
Nem teljesen világos, hogy milyen köztes lépéseken keresztül, de a mindfulness azzal, hogy részben új alapokra helyezi a környezetünk és érzéseink megismerésének módját, képes a fent emlegetett logikai hibák kiküszöbölésére olyan módon, hogy ez nem okoz vállalhatatlan megterhelést az egyénnek. Ugyan nagy megterhelést nem jelent, viszont gyakorlást és időt igényel, hiszen ahogy írtam, onnantól kezdve változik valami, amikortól rutinná válik.
Pongyolán fogalmazva, ha úgy tetszik, az ember megszabadulhat azoktól a hülyeségeitől, amikkel tisztában van, sőt, még azok egy részétől is, amikkel nincs, ezzel leépítve a diszfunkcionális attitűdöket, nem őt fogják irányítani a gondolatai anélkül, hogy azt kontrollálni tudná, hanem a gondolatai jórészét ő maga fogja kézben tartani, így végső soron elhárítva azokat az akadályokat, amik lehetővé teszik, hogy a gondolkodáson keresztül a tudat szabaddá váljon.
Hogy ennek mekkora a jelentősége, arra példaként írom, hogy a boldogság, örömérzet nem egy de novo megjelenő, önmagában létező dolog, hanem végülis egy tanult magatartásforma, ami nem mindegyikünkben van jelen, a tudatos jelenléttel viszont teljesen új, addig ismeretlen magatartásformák is elsajátíthatóak alapvetően az önmegfigyelés, megtapasztalás útján. Hogy mennyire eltérőek vagyunk olyan szempontból, hogy hogyan éljük meg a világgal való kapcsolatunkat, hirtelen az jutott eszembe, hogy a legismertebb és leghitelesebb motivációs trénerek egyike Nick Vujicic egy boldog ember, ami elsőre eléggé erősnek tűnik ahhoz képest, hogy végtagok nélkül született: de megtalálta, hogy hogyan hozhatja ki önmagából a maximumot. Ezzel (látszólag) szemben a világon sokan mások, akikről kívülállóként úgy gondolnánk, hogy mindenük megvan, belecsúsznak a világ egyik legrohadtabb betegségébe, a depresszióba és könnyen lehet, hogy életük végéig gyógyszert kell szedniük, hogy ne harapdálják szét őket élve a saját gondolataik. A különbség? A különbség jórészt abban áll, ahogy különböző emberek megélik a saját életüket, jelenüket, amivel természetesen nem azt mondom, hogy mindenki tökéletesen tudná kontrollálni a saját gondolatait, érzéseit, ezen keresztül attitűdjeit. Mindezt komolyan befolyásolják olyan tényezők, mint a neurotranszmitterek forgalma az agyban, ezen agyi ingerületátvivő anyagok sejtfelszíni receptorokhoz való kötődése az idegsejteken, ami függ a receptormintázattól, a legfrissebb tudományos kutatások szerint pedig a gondolkodásunkat és magatartásunkat sokkal jobban befolyásolják örökletes tényezők, mint azt korábban hitték. A viselkedésgenetika relatív lemaradásának oka alighanem az is lehet, hogy az örökletesség és a magatartás kapcsolatát történeti okokból, ha úgy tetszik nem számított polkorrekt dolognak nagyon vizsgálgatni.
Ami mindfulnesst illeti, persze nem mindenható, nyilván lehetséges, hogy valakinek annyira berögzültek bizonyos gondolati sémái vagy annyira eltávolodott a valóságtól, hogy önállóan nem tudná csinálni a gyakorlatokat, ahogy annak a rizikója is megvan, hogy a fogyókúrázók tipikus hibájához hasonlóan, ha valaki nem tapasztal változást azonnal, eredménytelennek fogja tekinteni a gyakorlást és abbahagyja, mielőtt érzékelne valamit is.
Igen, tudom, hogy ebben a posztban a magatartástudományi szakkifejezéseket nem mindenhol használtam sebészi pontossággal és szakszerűen, ahogy nem kevés részletet is elhagytam a témával kapcsolatban, viszont annak tudatában, hogy éppen most egy rakás teljesen más dolgot kell megtanulnom, úgy gondoltam, hogy ezt a posztot mégiscsak jobb megírni így full fáradtan, mint sehogy. Ha pedig valakinek felkeltettem az érdeklődését, már megérte.
Megszokások rabjai vagyunk. De a megszokásaink változtathatók akkor is, ha nem vagyunk erre rákényszerülve akkor, ha tudjuk, hogy hogyan csináljuk, hogyan váljunk szabadabbá. Ennek tudományosan megalapozott módszerei már javarészt ismertek, nem drágák, merjük használni őket!
Ajánlott offlájn kontent:
John Teasdale, Mark Williams, Zindel Segal: Tudatos jelenlét a gyakorlatban
Michael W. Eysenck, Mark T. Keane: Kognitív pszichológia
Mórotz Kenéz, Perczel Forintos Dóra: Kognitív viselkedésterápia
Illusztrációk innen: predictivelyanalytics.com, slideshare.net, huffingtonpost.com, Wikipedia
