Hekkmester

Lehet, hogy a tűző napon ivott fél liter bor beszél belőlem ennyire őszintén Uber-ügyileg, de azért
- ha én nem adok számlát egy ügyfélnek, megbüntet a NAV
- ha (jogilag is) munkáltatóként balesetet szenved valaki az alkalmazottak/partnerek/ügyfelek közt, esetleg elpatkol, de nem volt biztosítva, szinte fix, hogy az ügyészség csinál ki
- ha pofátlanul, a bevételt jórészét kiviszem az országból, persze adózatlanul, akkor a sajtó csinál ki
- ha olyan aljasságokat építek egy sharing economyt valló alkalmazásba, ami magasabb árat kínál, ha az utas mobiljának akkuja merülőben van, "csak" a tech rovatok fognak osztani, de nagyon
- ha azzal érvelnék, hogy valaki nem lehetne közvetve alkalmazottam, mert újságíró, kaszával-kapával lehetne támadni diszkriminációra hivatkozva 
Igen, a taxisok közt van egy rakás szar alak, de melyik szakmában nincs, aranyoskáim? Nem a megbízhatatlan, lehúzós taxitársaság az egyetlen opció a taxizásra. És még egy kínos kérdés: szerintetek az Uber, ha folytatta volna, nem kerül ugyanúgy monopol helyzetbe, de inkább szerepbe, mint a taxi anno és nem ugyanazok a problémák léptek volna fel, csak éppenséggel egyrészt sokkal gyorsabban, másrészt esélytelen lett volna szabályozni? #dehogynem!
Szóval tőlem elmehet az Uber a picsába.

Teljesen más lenne a helyzet, ha lenne mondjuk 10 teljesen hasonló, a piacon versengő szolgáltató, mint ahogy nincs.

Mielőtt valaki azt mondaná, hogy csak a piacellenes, retrográd kretén helyeken tiltják be az Ubert, előtte kicsit kutasson utána. Annyira azért nem kell, mondjuk a Wikipedia már külön szócikket szentelt neki.

Most olvastam vissza, hogy mennyi elütés és elírás szerepel az előző posztomban. Hogy magyarázzam egy kicsit a bizonyítványt: amikor forráskódot hegesztesz, a fejlesztőkörnyezet szól, ha valamit elírtál, esetleg ki is javítja helyesen.

Az OSX-es MS Word nem szól egy büdös szót sem, ha úgy gondolja, hogy valamit elírtál, hanem se szó, se beszéd, átírja a helyes szót hibásra. Megoldás: kérem kapcsolja ki!

Ma reggel arra ébredtem, hogy valaha a gép meg tudja-e majd különböztetni a helyesírási és nyelvhelyességi szempontból tökéletes kifejezéseket [lingua] a nyelv esetlegességeit is tartalmazó kifejezésektől [parole].

Debuggolásban gazdag vasárnap délutánt mindenkinek!

Alapvetően nem szeretem használni a nyomozás kifejezést. Mégpedig azért nem, mert a többség számára hordoz magában egyfajta kettősséget: mintha valaki olyan információnak eredne a nyomába, ami esetleg törvényes vagy etikus eszközzel nem érhető el, más magántitokhoz fűződő joga vagy más érdekes úgyis sérülni fog, mindezt ráadásul az érintettek tudta nélkül. Holott erről szó sincs, végülis minden jól végzett kutatás nyomozás is egyben, lévén, hogy ha ki akarjuk zárni, hogy más tényezők befolyásoljanak egy kutatást, bármilyen területről is legyen szó, azt eleve csak úgy szabad tenni, hogy abba csak azokat szabad bevonni, akiket indokolt is. Ezen kívül olyan misztikusan hangzik a kifejezés a többség számára, pláne, ha magánnyomozásról van szó.

Nem vagyok magánynyomozó, néha hébe-hóba értekezek velük ugyan, így van egy pici rálátásom a témára. Mégis, mik a leggyakoribb tévhitek Magyarországon a magánnyomozók munkájával és a magánnyomozással kapcsolatban? Na ez az a kérdés, amire általában még a tájékozottabb ismerőseim sem tudnak választ adni.

Az első és talán legeslegfontosabb, hogy a magánynyomozó, lévén, hogy nem tagja semmilyen hatóságnak, hivatalos szervnek, kizárólag olyan jogosultságokkal rendelkezik, mint bármely más civil! Innentől kezdve meg ugye nem is annyira félelmetes – ami azt illeti, inkább szórakoztatóba hajlóan szánalmas – ha valaki azt mondja, hogy magánnyomozót küldött az exére. Mivel a magánnyomozó civil, civil jogosultságokkal, ebből egyenesen következik, hogy törvényesen nem férhet hozzá semmilyen olyan információforráshoz, amihez abszolút bárki hozzáférhetne, aki szokott könyvtárba, levéltárba járni, na meg keresni a weben, különös tekintettel a közösségi webre.

Az más kérdés, hogy a hazai magánnyomozó irodák közül nagyon soknál a vezető nyomozók sok-sok évet töltöttek el valamilyen hatóság tagjaiként, így tapasztalatot szerezhettek azzal kapcsolatban, hogy hogyan érdemes keresni, kérdezni. A baráti beszélgetéseknél mindig kérdezik tőlem, hogy jó, jó, de ha valaki korábban megfelelő helyen dolgozott, akkor megfelelő kapcsolatokon keresztül ki tud kérni olyan információkat is, amiket egyébként egy civil nem tudna. Éppenséggel minden lehet, viszont amint ezt valaki megteszi, azzal a személlyel együtt, aki az adatot rendelkezésre bocsátotta, kapásból megsértették a törvényt, az más kérdés, hogy lebukás esetén a hazai bírói gyakorlat szerint a töketlen magyar bíróság legfeljebb olyan pénzösszegre bünteti az elkövetőket, amik nevetségesek egy-egy magánnyomozó munkadíjához képest.

Persze nem mindegy, hogy a kikért adat milyen típusú, esetleg minősített adat, amit érdemes tudni, hogy lassan, de biztosan gyakorlattá válik, hogy nem lehet úgy információt lekérni például egy telkó szolgáltatótól vagy állami szervtől, hogy annak ne maradjon nyoma. Fontos viszont, hogy ilyen információk elérésére az esetek többségében semmi szükség nincs, mivel annyi mindent megosztanak a felhasználók a neten vagy éppenséggel jól irányzott kérdésekkel annyi mindent kikotyognak, amiről nem is tudják, hogy amit elmondanak, abból milyen információ rakható össze.

De akkor mégis mit csinál manapság egy magánnyomozó, amiből meg is tud élni? A rövid válasz, hogy lövésem sincs. Mégpedig azért, mert onnantól kezdve, hogy egy civil jogosultságaival járhat csak el, semennyivel sem tud több információhoz jutni, mint egy harceddzett újságíró. A hosszabb válaszom az, hogy természetesen mindig voltak, lesznek és ma is vannak olyan eszelősen pénzes ügyfelek, akik képesek csilió forintokat fizetni olyan dolgokért egy magánnyomozó irodának, amit sok, profiljában más tevékenységű szervezet is meg tudna csinálni, esetleg kis ésszel még maga az ügyfél is. Amire viszont van kereslet, annak megfelelően lesz kínálat is. Elképesztő, de állítólag a leggyakoribb megkeresés még mindig azzal kapcsolatban érkezik, hogy valaki nagyon tudni akarja, hogy félrekúr-e a párja, amit gyorsan el is neveztek megcsalás-nyomozásnak, megcsalás-felderítésnek.

Ezzel a szolgáltatással – vagy mivel – kapcsolatban már eleve van egy halomnyi tévhit. Nem tudom már, hogy melyik hírportál csinált egy interjút egy magándetektívvel, aki beszámolt róla, hogy meg kellene figyelni a férjét vidéken és van rá harmincezer forintja, ami pedig döbbenetes az egészben, hogy a legtöbb megkeresés körülbelül ilyen, ha nem idiótább. Valakinek a követéséhez alapvetően csak nagyon ritkán van szükség fizikailag is a nyomában lenni egy olyan korban, ahol kellően bravúros modellek alapján kimutatható, hogy ki kivel kavar, még akkor is, ha fel sem vették egymást ismerősnek valamilyen közösségi szolgáltatásban, például a Facebookon.

A nyomozós filmekben azt láthatjuk, hogy a detektív magányos farkasként egy kocsiban dekkolva távcsővel kukkolja a megfigyelni kívánt személyt, ami távolabb nem is állhatna a valóságtól. Ugyanis ahhoz, hogy valakinek a hollétét úgy figyeljék meg folyamatosan, hogy ne vegye észre, nem kevesebb, mint öt-hat, de sokkal inkább hét különböző kocsi és különböző nyomozó kell. Nem kell nagy agytrösztnek lenni, hogy belássuk, mindez nem fog kijönni néhány tízezer forintból, ami azt illeti, még néhány százezerből sem! Szóval kattant multimilliomosokon kívül aligha éri meg valakinek, viszont elég mindössze néhány fizetőképes ügyfél és már van is belőle bevétel. Viszont ha a megfigyelő lebukik, akinek mondjuk a rendszámát is megjegyezte a megfigyelt személy, azzal a kínos következménnyel járhat, hogy akit megfigyeltek, esetleg meg sem áll a rendőrségig vagy az ügyészségig, aztán jól feljelenti az illetőt például zaklatás miatt, aminek könnyen lehet az eredménye, hogy az egész bagázs bukik vele együtt, aztán lehet magyarázkodni a bíróság előtt.

Valamelyik webhelyen olvastam, hogy a megcsalás-felderítési műveleteket fotókkal dokumentálják, azaz fotózzák az érintettet, amit meg konkrétan nem is értek. Azért nem, mert egy nemrég hatályossá vált törvénymódosítás miatt a magánszemélyek fotózásával kapcsolatban olyan szigorú a jogi szabályozás Magyarországon, ami szinte az egész világon példátlan, ahogy arról a 444 korábban alaposan beszámolt A lényeg annyiban foglalható össze, hogy személyazonosság megállapítására alkalmas módon senkiről sem készíthető fotó, kivéve, ha az tömegrendezvényen készült, a szórakozóhelyek pedig úgy húzzák ki magukat a teljesen idióta szabályozás alól, hogy egy felirattal jelzik a vendégek felé, hogy a szórakozóhely magánterület, ennek megfelelően aki belép, elfogadja azt, hogy róla fotó készíthet a szórakozóhely által megbízott fotós. Gyakorlatilag minden más esetben az érintett beleegyezését kell kérni már eleve a fotó elkészítéséhez is, nem még hogy annak bármilyen felhasználásához. Ettől még elvben nem elképzelhetetlen, hogy valaki egy gyermekelhelyezési perben a bíróság előtt azt bizonygatja, hogy az exneje milyen rossz szülő, mert mindenkivel lefeküdt, csak a Lenin szoborral nem, abban az esetben, ha ezzel kapcsolatban fotókkal jön elő, az kapásból közvetlen tárgyi bizonyítéka egy törvénysértésnek, amit ráadásul teljesen értelmetlen előhúzni a bíróságon, mivel ott csak törvényes úton beszerzett információ fogadható el bizonyítékként.

Tehát mindegy, hogy milyen, akár vállalhatatlan képek is vannak valakiről, az nem használható fel, mint bizonyíték annak bizonyítására, hogy az illető piás, drogos, kurvapecér, mivel érthetően az érintett nem járult hozzá, hogy lefotózzák az ablakon át, amikor éppen egy thai prosti seggéből szippantotta ki a kokaint többgyerekes családapaként. Igaz, a feleség mondhatja ez, mivel sem a kriminalisztikában, sem a bíróság előtt semminek sincs előre meghatározott bizonyító ereje, az legfeljebb egy tanúvallomás lehet, amit ráadásul a bíró vagy figyelembe vesz vagy sem.

Amivel megbízásokat legtöbbször kapnak a magánnyomozók, már egy sokkal értelmesebb terület, ugyan abban sem igazán értem a racionalitást. Teljesen érthető, hogy ha például valakinek a cége egy másik céggel olyan típusú együttműködést kötne, amiben kiemelten fontos a másik cég megbízhatósága, szeretné az üzleti partnert annyira ismerni, amennyire csak lehet. Márpedig ha például két technológiai cégnek egymással méregdrágán fejlesztett, csak házon belül használt megoldásokat kell megosztania egymásnak, bőven indokolt lehet néhány millió forint előzetes ráfordítás annak a megállapításához, hogy valóban eléggé megbízható-e a technológiai partner.

Egy-egy cég átvilágítása ilyen esetben nem merül ki a gazdálkodásának megismerésétől, mivel attól sokszor elválaszthatatlan, hogy mit is csinálnak a pénzből pontosan. Én magam is több olyan helyen jártam, ahol elképesztő adatvagyont tároltak, de a cég profilja annyira specifikus volt, hogy akkor, ha szerverestől odaadták volna a teljes adatvagyonukat, akkor sem tudtam volna vele egykönnyen mit kezdeni, egyszerűen azért, mert nem értettem volna meg, legalábbis azonnal biztosan nem. Ráadásul olyan esetben sem, amikor a cég tevékenysége olyannal kapcsolatos, amit tanultam.

A cégadatok bányászása sok-sok újságíró számára napi rutin, az viszont remek kérdés, hogy a belső működéssel kapcsolatos releváns információk egyáltalán kinyerhetők-e ésszerű időráfordítás mellett. Ismétlem, amit írtam a poszt elején: a magánnyomozó, hasonlóan az újságíróhoz, civil, azaz eleve olyan eszközöket, amiket a jog csak titkos adatgyűjtésnek illetve titkos információszerzésnek nevez, nem. Senkit sem lehet bepoloskázni, hangpuskával lehallgatni, az informatikai rendszer adatforgalmába belefülelni és így tovább. Azaz a megmaradt nagyon kevés, törvénybe nem ütköző, viszont esetleg az etikusság határán mozgó eszközt kell hatékonyan alkalmazni. Egy megbízott etikus hekker vagy auditor cégnek ezerszer több jogosultsága van, mint egy magánnyomozónak.

Itt viszont eljutottunk oda, hogy bárki, aki szerzett egy kis eddzettséget az adatelemzésben, majd telepít egy Maltego-t, Palantir-terméket,  SPSS Modelert, vagy hasonlót, aminek sokszor még community edition, azaz terméktámogatást nem tartalmazó, de ingyenesen használható változata is van, majd az feltölti a szükséges, szabadon hozzáférhető vagy kinyerhető adatokkal, a versenyben simán elpicsáz bármilyen szépnevű magánnyomozó céget egy szervezet átvilágítása közbeni versenyben.

Csak néhány ötletem van, hogy olyan, kívülállóként pattintott kőkorinak számító piac, mint a magánnyomozás, egyáltalán hogyan marad életben így 2016-ban. A magyarázat alighanem az, hogy mindig is lesz kis számú, de nagyon fizetőképes ügyfél, valamint nagy számú, nagyon könnyen beszerezhető információ, amiért az előbbi fizetni hajlandó.

Képek: netről innen-onnan, a könyv pedig full komolyan létezik!

Amikor felvetődött bennem, hogy a víz élettani szerepéről írjak, hirtelen annyi minden eszembe jutott, hogy nem is tudtam hirtelen, hogy miket válogassak be azok közé az érdekességek közé, amik a víz élettanával kapcsolatban kevésbé közismert tulajdonságok illetve folyamatok, amik akár ha csak néhány másodpercre is leállnának, szinte biztos, hogy halált váltanának ki. A témában jártas olvasóktól előre is elnézést az egyszerűsítések miatt.  

Amilyen közismert, annyira félrevezető ostobaság, hogy az ember háromnegyede víz. Alapvetően valóban így van, ahogy ez elmondható még sok-sok élőlénnyel kapcsolatban is. Ha valaki ezt bedobja, könnyen kiállíthatja magáról a szegénységi bizonyítványt olyan téren, hogy mennyire nincs otthon a biológiában elemi szinten sem. Ugyanis ez körülbelül olyan jól hangzó, de egyáltalán nem informatív megállapítás, mintha Goethe vagy Shakespeare műveinek vagy éppen a Bibliának egy fontos tulajdonságaként emelnénk ki, hogy a szövege mennyit tartalmaz bizonyos betűből. Helyesen tehát sokkal értelmesebb azt mondani, hogy a víz általános reakcióközeg minden élettani folyamatban, a poszt további részében azzal foglalkozok, hogy éppen ezért akár minimális zavar is milyen súlyos tüneteket okozhat.

Természetesnek vesszük, hogy a víz a sejtszervecskékben, a sejtekben és a sejtközti térben nagyjából állandó arányban van jelen, viszont ha kicsit utánanézünk, hogy ennek a homeosztázisnak a fenntartásához milyen energiaigényes mechnizmusok szükségesek, meglepő eredményeket kapunk.

Bizonyos szövettípusoknál, így például az idegszövetben és az izomszövetben a sejtek belsejében és a környezetükben lévő egyszerű ionok koncentrációja közti különbség akár több ezerszeres vagy több tízezerszeres is lehet. Az ozmózis hatására a víz azonnal olyan mennyiségben áramolna kifelé vagy befelé a töménységi gradiensnek megfelelően, hogy a sejtek pillanatok alatt elpusztulnának, hacsak jól bejáratot molekuláris mechanizmusok nem gátolnák a folyamatot. Így a sejtek hártyájának pumpafehérjéi sejttípusonként különböző intenzitással, de folyamatosan ki- és beengedik a vizet és az ionokat azért, hogy az élő sejtek se is roppanjanak össze, ugyanakkor ne is pukkadjanak ki, mint egy megázott cseresznye [a jelenség oka ott is az, hogy a víz számára a cseresznye héjja a víz számára viszonylag átjárható és a belső nagyobb cukorkoncentráció miatt befelé halad, így egy idő után kipukkasztva a cseresznyét].

Mégis mennyi az annyi, avagy mennyi energiát fordít az ilyen pumpafehérjék működtetésére egy-egy erre érzékeny sejttípus? Meglepő, de több modell szerint egy-egy idegsejt a teljes energiájának közel 90%-át arra fordítja, hogy kifelé hajtsa a vízmolekulákat a belsejéből és szükség esetén az ionokat kikergessen ugyancsak pumpafehérjéken keresztül.

A patológiában ismert jelenség, hogy bizonyos kábszerek hatására a fogyasztó annyira szomjas lesz, hogy sokkal több vizet fogyaszt, mint amennyi indokolt lenne, aminek eredménye akár az is lehet, hogy a bevitt vízmennyiséggel – ha a fogyasztó nem hányja ki – a sejtek már nem tudnak mit kezdeni, a vese kapacitását a bevitt folyadékmennyiség meghaladja, így szövettípusonként eltérő mértékben, de a sejtek megadják magukat és kidurrannak, mint egy ázott cseresznye. Fontos, hogy a hatás erősen függ attól, hogy milyen típusú sejtekről van szó, milyen szöveti környezetben, így elsők közt az agy és a máj szövetei roncsolódnak, amik akár halálos kimenetelűek is lehetnek. Ha van örök érvényű szabály a toxikológiában, hogy végülis minden méreg, ha kellően sok kerül be a szervezetbe és nincs lehetőség ez valamilyen módon kompenzálni, jelen esetben kiizzadni, kivizelni vagy kihányni. Ennek volt az alapja a középkorban az a kegyetlen kivégzési módszer, amikor valakit úgy kínoztak, hogy több liter mennyiségű vizet itattak meg vele, amit nem tudott kihányni, ilyen módon nagyrészt a gyomorból és a vékonybélből felszívódva gyakorlatilag felvizesedett a vér, belátható, hogy nem sokkal ezt követően pedig minden szöveg súlyos károsodásokat szenvedett. [A vérben 0,9%-os sóóldatnak megfeleltethető ún. ozmotikus nyomás, ún. izotóniás nyomás uralkodik, amitől meglepően pici eltérés is a vérben lévő sejtek halálához vezetnének.]

A rendkívül intenzív vízforgalmat az is jól mutatja, hogy a legnagyobb vízforgalmat szabályozó illetve anyagcsere-intenzitású szervek, mint a vesék, a vastagbél vagy a máj naponta több, mint száz liter (!!) vizet forgatnak át egyetlen nap alatt, amivel kapcsolatban hirtelen nem találok forrást, de hiszek a volt humánfiziológia tanáromnak.

Számos táplálkozásélettani kutatás látott napvilágot azzal kapcsolatban, hogy miért is káros a túlzott sóbevitel, holott valószínűsíthető, hogy a civilizáció korábbi szakaszaiban illetve az emberré válás előtt is hasonló mennyiségű sótartalmú ételt fogyasztottunk. A legvalószínűbbnek tűnő magyarázat, hogy még a civilizáció hajnalakor, a mezőgazdaság megjelenésével az ember kemény fizikai munkát végzett, aminek megfelelően persze nem keveset izzadt is. Viszont a folyadékmegtartás és az ionegyensúly egymástól elválaszthatatlan folyamatok. Tehát röviden: nagyon sok vizet fogyasztottunk, viszont ehhez jó adag só fogyasztására is szükség volt. Ugyan az életmódunk alaposan megváltozott az elmúlt néhány tízezer évben, mégis olyan eszelős mennyiségű sót fogyasztunk, mintha egész nap kemény fizikai munkának lennénk kitéve, ami számos probléma forrása, lévén izzadás hiányában a vese csak igen limitált mennyiségben tudja kiválasztani a sót, ami persze nátrium-, klorid- és káliumionok formájában van jelen a vérben – illetve mindenhol, ahova eljut.

A tudományos cikkeket követő olvasók számára ismerős lehet, hogy sejtjeink létfontosságú fehérjéi valamint maga a DNS is rendszeresen sérüléseket szenved el, amiket igen bonyolult molekuláris mechanizmusok korrigálnak olyan módon, hogy különböző javítófehérjék folyamatosan pásztázzák a fehérjéket, valamint a DNS-t és ha hibát találnak, indítják is a javítás óramű pontosságú műveletét. Nem is olyan régen vált tisztázottá, hogy ezek a pásztázó- és javítófehérjék nem közvetlenül az adott fehérjét vagy polinukleotid molekulát tapogatják le, hanem sokszor a molekulát övező vízburkot. Mindezt az teszi lehetővé, hogy a fehérjék bizonyos részeinek „kilógnak” hidrofil részei is, amik hidrogén-hidakat képeznek a környezetükben lévő vízmolekulákkal, ahogyan egyébként a vízmolekulák egymással és más poláris, hidrofil molekularészekkel is. A vízmolekula belsejében lévő minimális töltéseltolódásnak lényegében elemi szerepe van az életműködések mindegyikében. Jelen esetben a víz sajátos tulajdonságai nélkül a meghibásodott fehérjerészeket és DNS-szakaszokat sem lehetne felismerni, ami nyilván összeegyeztethetetlen lenne az élettel.

Annak, hogy a víz fagyás közben egyrészt változtatja az egységnyi térfogatát és kristályosan fagy, olyan sejtbiológiai jelenségeket okozhat, amire nem is gondolnánk. Ismeretes, hogy pl. a spermákat, őssejteket, hosszabb ideig nem használt sejtkultúrákat nitrogénhűtéssel nagyon alacsony hőmérsékleten igen sokáig lehet tárolni. Viszont élő sejtek fagypont alatti tárolását megoldani éppen a fagyás jellegzetességei miatt sokkal bravúrosabb, mint gondolnánk. Ugyanis ha hirtelen hűtenének le egy-egy sejtkultúrát – vagy túlságosan hirtelen engednék ki – a sejt belsejében lévő víz, miközben kristályosan fagy, szétroncsolná a sejt belső struktúráját, és magukat a membránokat is eltépkedné, ami nyilván a sejt halálához vezetnének. Hasonló az oka annak, amikor valaki baleset következtében cseppfolyós nitrogént önt olyan testrészére, ami nem tudja azt hirtelen elpárologtatni vagy éppenséggel megnyalja a mélyhűtő belsejét, sífelvonó rúdját: a hirtelen bekövetkező fagyási sérülés amellett, hogy rendkívül fájdalmas, az érintett testrészt szinte biztos, hogy nem lehet megmenteni.

Korábban lehetett olvasni, hogy egy fizikushallgató azzal idétlenkedett, hogy a szájába vett egy adag folyékony nitrogént, amit aztán Süsü a sárkány módjára kifújt. Igaz, hogy a cseppfolyós nitrogén rendkívül hideg, gyorsan felforr és elpárolog a testfelszínről, aminek a fője kompenzálja a hideget, másrészt a folyadék nem érintkezik közvetlenül a bőrrel, hanem fizikai sajátosságainál fogva cseppekben rohangál az alatta képződő gőzburok felszínén. [Hasonlóan ahhoz, mint amikor forró fémre öntünk vizet. ] Nos, egyszer emberünk elkövette azt a hibát, hogy a folyékony nitrogént lenyelte, ilyen módon a hideg nem tudott távozni, a közvetlen környezetét hűtötte. A csávónak csodával határos módon sikerült megmenteni a nyelőcsövét, garatát, légcsövét és tüdőlebenyeit. Alighanem a leghülyébb fagyási sérülés, amiről csak lehetett olvasni az utóbbi pár évben.

Ha már fagyásról van szó: az ionokat és apró porszemeket is tartalmazó csapvíz 0 fokon fagy, de sokan nem tudják, hogy az abszolút tiszta víz fagyáspontja mínusz 10 C-fok alatt van. Látványos kísérletben az ilyen túlhűtött, abszolút tiszta vízbe apró szemcséket juttatva nagy sebességgel indul meg a fagyás. Az extrém tiszta víz pedig elvben mínusz 48 C-fokig hűthető anélkül, hogy megfagyna.