Hekkmester

Kezdeném azzal, hogy nem, nem ítélem el a coach-okat és hasonló, segítő tevékenységet végző szakembert összességében. Viszont a többségben lévő félművelt kontár részük nagyon sokszor messze túllépi a hatáskörét, ennek megfelelően sokkal többet árt, mint használ az ügyfeleinek. Sokuk például életvezetési tanácsokat osztogat, amihez sem a megfelelő képesítéssel nem rendelkezik, lévén, hogy nem klinikai szakpszichológus és nem is orvos, emellett igazából gyakorlatilag joga sem lehetne hozzá, hogy akár minimális mértékben is beleszóljon más életébe. A jó coachoké és mentoroké, akik tudják, hogy meddig mehetnek el és hogyan, tiszteletem. Viszont ezekkel a többségben lévő balfaszokkal a legfőbb probléma, hogy úgy pusztítanak, hogy közben még csak meg sem lehet fékezni őket. Hiába tartalmazza a büntető törvénykönyv a kuruzslást, ma még az olyan hajmeresztően veszélyes baromságoknak sem lehet elejét venni, mint az otthonszülés, amilyen logika alapján lehetne mondjuk otthoni epehólyagműtét is. Márpedig ha valaki hivatásszerűen hatást gyakorol valakinek az életére, az is beavatkozás, csókolom! Na most akkor mit lehetne kezdeni azokkal, akik hivatásszerűen olyan dolgokat mondanak, aminek idővel komoly kihatása lehet az ügyfelek életvitelére, egészségére? Na igen, semmit. 

Aminek apropóján ezt a posztot írom az, hogy egyre gyakrabban találkozom azzal a véleménnyel, miszerint a negatív embereket, jelentsen ez bármit is, kerülni kell. Nincs magyarázat, semmi, csak annyit mondanak, hogy kerüld, aztán jó lesz. Való igaz, hogy vannak olyan energiavámpírok, akiknek tényleg az a heppjük, hogy rossz megszokások és kognitív torzításaik miatt csak úgy borítják a másikra a saját problémáikat, amiket eltúlzottnak lehet érezni (itt jelzem, hogy „eltúlzott probléma” tudományos értelemben nem létezik) és a jóég tudja miért, még élvezik is. Itt most nem róluk lesz szó. 

Problémái mindenkinek adódnak, különbség abban van, hogy egyesek gyorsan átlépnek rajta gondolatban vagy ha ténylegesen megoldandó külső tényezőkről van szó, elkezdenek vele foglalkozni, aztán meg is oldják. És persze, ha terhes nekik, teljesen természetes dolog, hogy megosztják azt a szűk környezetükkel, akik jó esetben nem akarnak beleugatni a magánügyeikbe. Emlékeim szerint két ötöd-három ötöd az arány a pozitív témák javára, ami mellett egy emberi kapcsolat stabil marad, azaz elővigyázatosságot igényel, hogy mennyire terheljük még a bizalmasainkat, vagy akár a legjobb barátainkat is, mivel ha rendszeresen túlterheljük őket, idővel csúnyán megroppanhat a kapcsolat. 

Ma hajnalban ismét arra riadtam fel, hogy félrevert a szivem, fulladtam, az izmaim be voltak görcsölve, iszonyúan szédültem és persze a saját zsíromban úsztam és arra gondoltam, hogy ha mindent megoldanék az életben, ez alighanem továbbra is fennmaradna. Nincs pánikbetegségem, viszont egy kiadós, de csendes pánikrohamhoz hasonlítani az egészet, az ilyen esetekre karnyújtásnyira betárazott gyógyszert bedobtam, el is múlt egészen gyorsan, de már bőven reggel lett, mire egyáltalán fel tudtam kelni. Orvosit végzett és orvosi kérdésekben igencsak tájékozott ismerőseim szerint ki vagyok merülve, amit mondjuk eddig is tudtam, emellett nem kis bizonytalanságban élek szinte minden területen, talán az egyetlen állandóan meglévő jó dolog, hogy imádom, amit csinálok, különben már fix, hogy elpatkoltam volna. 

Amikor találkozom vagy telefonon beszélek valakivel, akit a barátomnak mondhatok (na, belőlük van mondjuk egy maréknyi, de közülük nem biztos, hogy ők is barátjuknak mondanának), persze, hogy előkerül, hogy mi van a betegségeimmel, meg úgy egyáltalán hogy vagyok és bizony felérne egy büdös nagy hazugsággal, ha elhallgatnám, hogy bizony vannak rosszulléteim bőven, szakmailag nem tudok olyan sebességgel fejlődni, amennyire szeretnék és ismét úgy érzem, hogy hiányzik egy társ az életemből, aminek a hiánya sem valami kellemes. Egy szóval csupa negatív dolgokat mondok, mivel ez van előtérben az életemben és ez az a része, amit csak egy szűk körrel oszthatok meg, öntöm a másikra a fost dézsányi mennyiségben. Persze végig figyelembe veszem, hogy a másik nem terhelhető a végtelenségig, ahogy arra korábban is utaltam. 

Itt csúszik a képbe az a félreértelmezett őrület, miszerint a „negatív emberek” társaságát kerülni kell, mert a hangulat bizonyos szempontból tapadós. Nem mennék bele olyan részletekbe, mint amilyen az, hogy a súlyosan maguk alatt lévő emberektől is sokat lehet tanulni, például azzal, ha megfigyeljük, hogy ők milyen gondolati hibák okán látják olyan pokolinak a saját életüket, hogyan-nem tudják megoldani a problémáikat. Nem, nem ez a lényeg. Nem könnyű megfogni, hogy mi a legirritálóbb abban az egyre inkább közkeletű felfogásban, hogy aki boldogtalan, az maga a lepra, a fertő, kerülni kell, mint a büdös szart, de jó esetben nem válik valamiféle társadalmi konvencióvá. Mármint egyrészt a negatív emberek kerülése, másrészt hogy egoista módon csak a jót mutassuk magunkból, amire jókora lapáttal rátesz a közösségi média. Én mondjuk sokszor önzetlenül végighallgattam olyan arcokat is, akiknek akár a problémája számomra egyszerűen nem is volt értelmezhető probléma, de gyorsan rájöttem, hogy ha a helyükben lennék és az agyukkal gondolkoznék, bizony érzékelhetném súlyos és megterhelő problémának ideig-óráig. Viszont ha a saját problémám lenne, egy jól irányzott mindhackinggel bizonyára gyorsan feloldanám a dolgot belül illetve máshogy kezelném a külső tényezőt. Mióta egyáltalán ember az ember, természetes, hogy meghallgatja a másikat, a mondandó pedig persze, hogy nem mindig vidám töltésű. 

Szóval mit is mondanak ezek a wannabe coach-ok, hűtőmágnes-bölcsességek, önmagukat valódi életvezetési tanácsadónak nevező balfaszok, akik akár egy-egy nyolc-tíz évig képzett terapeuta órabére mellett dolgoznak? Azt, hogy legyél önző, került a negatív arcokat, szarjál más problémáira, meg se hallgasd őket. Hogy szerintük miért? Mert csak, azért, gondolom, de alighanem még racionalizálják is a saját veszélyes hülyeségüket. Nem, nem igaz, hogy feltétlenül lerántanának a pokol tornácára azok, akik megosztják a problémáikat, még ha esetleg kicsit megterhelő is. Viszont ha követnénk ezeknek a kontár coachoknak a életbölcsességeit, egy olyan, amúgy szürreális társadalomban találnánk magunkat, ahol az emberekből totálisan kihalt az emberség, más empatikus megértése, bőven beteges szintre hágna az individualizmus és egoizmus, az egymás felé mutatott érzéketlenség. Nem kellenek ide pofás evolúciós pszichológiai elméletek és hálózatelméleti modellek, hogy józan ésszel belássuk: egy ilyen társadalom konkrétan összeomlana. 

Nemrég egy videóinterjúban hallottam, hogy a magyar nyelvűek közt a legmeghatározóbb Bura.hu pszichológiai problémákkal foglalkozó közösségi szájt közösségének tagjai sokszor jobban lesznek attól, hogy metsző őszinteséggel kiírhatják magukból a szenvedéseiket, akár jobban, mint a családtagjaiknak tudnák elmondani, de a lényeg most nem ez. Hanem az, hogy akik a Búra-közösség tagjai vagy már nem búráznak, mert megoldódott a problémájuk, nos, nincs információ róluk, hogy bármelyikük is öngyilkos lett volna. Az viszont tudható, hogy ketten is véget vetettek az életüknek azok közül, akik otthagyták a közösséget. Ha már Búra.hu, nagyon érdemes megnézni ezt, na meg ezt az interjút emberségről, megértésről és mások segítéséről. 

Szóval igenis, lehetőségeidhez mérten hallgasd meg a másikat, ha teheted, függetlenül attól, hogy egy régi barátodról, egy exedről, egy munkatársaidról vagy kiről van szó, főleg olyan szituációban, amikor egy mélyebb beszélgetés közben, akár az ebéd közben fektet beléd annyi bizalmat, hogy veled osztja meg, hogy aktuálisan mi nyomja a lelkét. Persze az energiavámpírokat és rokon jószágokat is a helyükön kell kezelni, akik mondjuk kimondottan azon élvezkednek, hogy más fáraszthatnak. 

Ha mondjuk egy konferenciáról van szó, csak azért, mert valakiről messziről süt a letargia, úgy néz ki, mint akit kimostak, aztán elfelejtettek kivasalni, ne kerüljük már, mint a büdös szart! Az alapjáraton letargikus beállítottságú vagy éppen problémákkal szembenéző embereknek nem elég probléma önmagában a helyzet, amiben vannak, mégis? Ha a coach-ok többsége által sugallt emberellenes patkányságokat mindenki követné, ezek az emberek még a környezetük mások alkotta védőhálójából is részben vagy teljesen kiesnének.  

Összefoglalva nem, nem kell, hogy bárkinek is a hobbiterapeutája legyél, más ember problémája ne legyen büdös, persze jó belőni és felismerni a szükséges határokat és természetesen senki se próbálja más problémáját megoldani. Viszont az üzenet, hogy kerüld a negatív embereket, ahogy írtam, az elképzelhető egyik legundorítóbb üzenetet hordozza magában az emberséggel kapcsolatban: hogy hagyjuk el éppen azt a tulajdonságunkat, ami egyáltalán emberré tesz minket, a másokon való segítés, a másokra való odafigyelés valamilyen formája. Ez az egyik kulcsa egyáltalán annak is, hogy ne idegenedjünk el egymástól. 

Alighanem mindannyian ismerünk olyan párokat, akikkel kapcsolatban egyszerűen el nem tudjuk képzelni, hogy egyáltalán mi tartja bármiféle emberi szinten a kettőjük kapcsolatát. Bizonyos pároknál az egyik durván beavatkozik a másik autonómiájába például azzal, hogy folyamatosan stalkolja az üzeneteit és mindezt még legitimálja is önmagában azzal, hogy „féltékeny típus”. Megint más esetben sok apró vagy kevés, de nagyon jelentős kompromisszumok mellett marad fenn a párkapcsolat, ami végülis egyik félnek sem jó, de nincs az törvénybe foglalva sehol, hogy az embernek boldogan kellene élnie az életét. Ráadásul racionalizálják a saját hülyeségüket azzal, hogy „minden párkapcsolat kompromisszimokat igényel” – csak nem mindegy, hogy mekkorákat. Megint más esetben annak ellenére, hogy mondjuk a férj piásan veri az asszonyt és a gyerekeket rendszeresen, a feleség akkor sem költözik, amikor egyébként minden további nélkül megtehetné, mi több, meg kellene tennie a gyermekei biztonsága érdekében. 

Mi tartja fel a totálisan beteg párkapcsolati sémákat? Miért nem lép ki belőle egyik fél sem annak ellenére sem, hogy mindkettőjüknek szenvedés az egész? 

Amikor arra gondoltam, hogy cikket írok a párkapcsolati függőségről, Susan T. Fiske Társas alapmotívumok című, zseniális könyvét lapoztam fel, hogy a pusztító kapcsolatok valamelyikét bemutassam. Ha valaki meg szeretné érteni, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben miért viselkednek az emberek egymással úgy, ahogyan, kötelező! Végül mégis inkább a saját szakmai tájékozottságomra és intuícióimra alapozva, azok mentén írok. 

A saját környezetemben is sok-sok olyan pár van, akik párkapcsolatban élőnek mondják magukat, mégis annyira súlyosan kompromisszumokkal terhelt az egész, - akár hallgatólagos félrekúrásokkal tarkítva – mintha óvodások játszanának papás-mamásat. A hasonlat nem is volt olyan rossz: ezek a kapcsolatok számos infantilis jelet hordoznak magukban, mivel eleve olyan emberek kapcsolatáról van szó, akik még nem nőttek fel az érett párkapcsolathoz és alighanem nem is fognak. 

A mai világban egy nagyon erős faktor, hogy hallgatólagosan párkapcsolatban élni a menő, szinglinek lenni pedig ciki, már ha nagyon egyszerűsítünk. Személyesen úgy gondolom, hogy ez az egyik oka annak, hogy sokan nem szakítanak, inkább tűrnek egy mérgező kapcsolaton belül. 

Világos, hogy minden emberben megvan a természetes igény arra, hogy szeressen valakit és szeretve legyen, szó sincs róla, hogy egyedül ne lehetne valaki boldog. Márpedig a kultúránk azt plántálja mindenki fejébe, hogy egyedül maradni gáz, ha valaki egyedül marad, annak biztosan valamilyen oka van, valamint azt a szintén téves képzetet, hogy az egyedüllét azonos lenne a magánnyal, holott erről szó sincs. Éppen ezért sokan lépnek be, majd maradnak benne olyan párkapcsolatokba is, amivel kapcsolatban racionálisan szemlélve már az elején látszott, hogy normálisan nem működhet. Igen, az egyedül maradástól való félelem. Holott egyedül is lehet valaki nagyon boldog, még könyv is jelent meg azzal kapcsolatban, hogy hogyan fejlesszük mesteri szintre az egyedülálló életvitelt, ha éppen nincs senkink. Amellett, hogy valaki belép egy mérgező párkapcsolatban, dettó ugyanemiatt a félelem miatt nem fog kilépni belőle, szakítani. 

A szakítást követő szeparációs szorongás és attól való félelem egy formája persze egy szintig természetes, megint más esetekben akár önmagában is megmagyarázhatná a mérgező párkapcsolatok fennmaradását. 

Amikor párterápiára kerül a sor, a terapeuta rendszerint rájön, hogy a problémák nemhogy frissek lennének, hanem legalább csírájában már akkor ott voltak az egymással való konfliktusaik hatékony megoldására éretlen pár tagjai, amikor megismerték egymást. Teljesen hasonlóan az sem meglepő, hogy amikor olyanról hallok, hogy valaki rendszeresen elagyabugyálja a szívszerelmét, de egy kis beszélgetést követően kiderül, hogy szó sincs arról, hogy a kapcsolat hirtelen megromlott volna, sőt, a kapcsolat kezdetétől fogva voltak, esetleg  kevésbé kifejezett formában. Egy érett ember már a kapcsolat elején látta volna, hogy gondok lehetnek és annak megfelelően dönt, hogy belemegy-e. 

Sőt, tessék kapaszkodni, helytállónak tartom azt a klinikusok által osztott empirikus tényt, hogy az egymást bántalmazó házaspárok többségénél már jóval az eljegyzés előtt elcsattantak az első pofonok! 

Idióta egy világban élünk. Ez nem kifejezés. Nekem ugyan nagyon sok szempontból nem volt szerencsém az életben, de párkapcsolati téren sosem ment el az eszem egy pillanatig sem. Volt, amikor szinte ráfüggtem a netes társkeresőkre, de nagyon figyeltem rá, hogy nem pót-családot keresek magamnak. Csak olyan kapcsolatba mentem bele, ami tényleg minden szempontból megfelelt, azt hiszem, hogy kevesen mondhatják el magukról, hogy az exeikkel nem csak, hogy mind békében váltak el, de máig kimondottan jó a kapcsolatuk velük. Én szerencsére igen. Persze voltak kevésbé komoly kapcsolataim is, eszembe nem jutott volna azt idióta módon párkapcsolatnak nevezni és nincs vele semmi probléma, ha a felek előre nevén nevezik a gyereket, legyen szó „friendship with benefits” típusú kapcsolatról vagy szeretői kapcsolatról, persze értelmetlen lenne elzárkózni attól, hogy egy kapcsolat esetleg idővel komollyá alakuljon. 

Visszatérve az igazán gennyeddző kapcsolatokra, ahol mondjuk van egy agresszív férj, a feleség hiába dobbanthatna, mégsem lép le, egyrészt azért, amit előbb írtam, azaz egyszerűen az egyedülléttől fél, másrészt megszokja, hogy a párkapcsolatában gyakori az agresszió. Már miért ne szokná meg, amikor korábban is agresszív faszokkal jött össze? 

A párválasztási preferenciákkal kapcsolatos modellek közül ismerős lehet, hogy a gyerek felnőttként majd az ellentétes nemű szülőhöz hasonló vonásokkal rendelkező partnert keresi tudattalanul (heteró kapcsolat esetén). Szóval még ha valaki kislányként utálta is a tajrészegen balhézó fatert, alighanem megfogadta, hogy neki márpedig ilyen pasija biztosan nem lesz, többek közt az anyai modell követésének erőssége miatt éppen az fogja jelenteni a vesztét, hogy mindent megtesz azért, hogy ne valami erőszakos fasszal jöjjön össze, mégis legnagyobb valószínűséggel így tesz. 

Úgy általában jobban kellene arra figyelni, hogy a barát vagy barátnő tényleg az legyen, ne pedig apapótlék, anyapótlék, pót-család, pót-akármi, mert ha ennek megfelelő vonások hatják át a párkapcsolatot, az már régen rossz. Annak a társadalmi nyomásnak a hatása alól a mai napig nem húztuk ki magunkat teljesen, hogy a szüleink mielőtt férjet ill. feleséget szeretnének mellénk, na meg persze unokát. 

Időben megromló kapcsolatok esetén különösen érdekes jelenség, hogy a párkapcsolati függőségben szenvedő emberek, akik egyébként is hajlamosak a környezetüket okolni a kellemetlenségeik miatt, amikor önmagukba kellene nézniük, a párjukra fogják kivetíteni, idővel a párjukat torz módon látják én ennek megfelelően zúdítják rá a nyílt vagy burkolt agressziót. 

Az ember alapvetően a boldogságra törekszik, eszünk azért van, hogy használjuk, a jó minőségű ismeretterjesztő irodalom azért, hogy olvassuk, a párterapeuták – akik nem keverendők össze a párkapcsolati tanácsadókkal, meg hasonló kuruzslókkal – pedig azért, hogy segítsenek, ha szükségessé válik. 

Nem is tűnik olyan tévesnek az a kutatás, ami azt hozta ki eredményül, hogy szinte mindenki párkapcsolati függőségben szenved, elvégre a történelem folyamán még sosem volt ennyire könnyű egyedül maradni, mint manapság, még egyszer írom, az egyedüllét viszont nem azonos a magánnyal és boldogtalansággal, gondoljunk csak az olyan fordulatokra, hogy „Mi lenne velem nélküle”, „Ő az életem része” és így tovább. Na erre tudom én azt mondani, hogy szánalmas. Bizonyítéka annak, hogy az illető még messze nem nőtt fel egy érett kapcsolathoz, alighanem nem is fog, ami egy ko-dependens helyzetet tart fenn, ami fölött már alig van kontroll. 

Alapvetően nagyon veszélyes, amikor valaki egyáltalán nem is foglalkozik annak a gondolatával, hogy milyen lenne egyedül élnie, mit nyerne és veszítene, márpedig általában erről van szó. 

Amikor valaki megszokásból marad egy párkapcsolatban és még be is látja, hogy messze nem tökéletes a másik, de a semminél jobb, egy fontos tényezőt figyelmen kívül hagy: az életünk véges. Azaz ha nem dobja ki a számára fapados pasiját/csaját, annál kevesebb ideje és lehetősége marad az életben arra, hogy találjon magának olyat, akivel kölcsönösen szerelmesek is egymásba és tényleg minden kattan úgymond. 

A vonzalom és a szerelem érzését nem véletlenül alakította olyanná az evolúció, amilyenné, viszont ha már emberként a kutatóknak lehetőségük van vizsgálni a nagyon sokak szerint legkomplexebb emberi viselkedést, a szerelmet, vonzalmat és rokon témákat, akkor az ő következtetéseiket illene nagyon alaposan szem előtt tartani. Például szerelem ide vagy oda, a bizalmat és a pszichológiai értelembe vett intimitást, csak fokozatosan szabad kiépíteni a másikkal, ha nem ez történik, és a párkapcsolat korai fázisában megreked és szakítás lesz belőle, az, aki ész nélkül megosztotta az érzelmeit a másikkal, úgy fogja érezni, hogy a másik becsapta, kihasználta. És igen, kitaláltad, persze a hülye szokás nem tűnik el, hanem a rákövetkező párkapcsolatban megtörténhet ugyanez a forgatókönyv. 

Amellett, hogy sok más, az életben fontos dologgal kapcsolatban nincsenek garantált sikert jelentő okosságok, ezen a téren pláne nem illetve bizonyos értelembe vannak, de azzal, hogy valaki tudományos szinten ismeri mondjuk a párkapcsolatok finomszerkezetét például a poszt elején említett könyvből, még egyáltalán nem biztos, hogy hasznosítani tudja ezt a magánéletébe. 

Párkapcsolatok, szerelem, házasság. Vegyük észre, hogy mind szintén legnagyobb részt olyan szokásaink és attitűdjeink mentén szerveződik, ami fölött csak korlátozott mértékben tudunk kontrollt gyakorolni. Viszont ez nem jelenti azt, hogy próbálkozni sem szabadna. Egy-egy problémás helyzetben biztosan nem a női magazinok, na meg pláne nem a bizalmas barátok és barátnők fogják megmutatni a helyes utat. Jól jegyezzük meg: a legjobb bizalmasaink azzal tudnak a legtöbbet segíteni, ha empatikusan meghallgatnak egy rázós helyzetben, azzal viszont kimondottan ártanak, ha bemondják a tuti megoldást, hogy ők mit tennének, márpedig sajnos ez is tipikus. Annak okait, hogy az ember miért ne adjon és kérjen magánéleti témában tanácsot attól sem, akiben a legjobban bízik, néhány egészen kivételes esetet leszámítva, mondjuk amikor a másik kimondottan azt kéri, hosszan lehetne sorolni. A egyik legerősebb érv az, - mármint, hogy a legjobb barát miért ne adjon tanácsot - hogy egyszerűen nem az ő életéről van szó, a szituációt nem látja teljes valójában, hiszen amit a másik mond párkapcsolati problémaként, átment már az ő kognitív szűrőjén, majd a hallgató kognitív szűrőjén még egyszer. Ráadásul a másik nyilván nem tud elvonatkoztatni attól, amilyennek ismeri legjobb barátja/barátnője pasiját/csaját, ahogy attól sem, hogy ő hasonló élethelyzethez hogyan viselkedett korábban, ami ugyan neki lehet, hogy bevált, egyáltalán nem biztos, hogy másnál is fog. Másrészt ha valaki nem önmaga találja meg a célravezető vagy kudarcra ítélt megoldást – de nem feltétlenül egyedül – akkor mondható-e, hogy például egy hülyén követett stratégia, amit a legjobb barátnő javasolt, saját felelősség? 

Ha közelebb szeretnénk jutni ahhoz, hogy megértsük az emberi viselkedés természetét, - ahogy arra később kitérek ez végülis a szokások halmazának is tekinthető - a több lehetséges út közül a legcélravezetőbbnek sokak szerint a behaviorista-, majd kognitív magatartástudomány által kidolgozott viselkedésmodellek tanulmányozása. 

Menjünk vissza kicsit a kályhához: ott van például az operáns kondícionálás, pavlovi viselkedés modellje. Abban az esetben, ha egy állat azt tanulja meg, hogy valamilyen viselkedés esetén jutalom jár, azt a viselkedést gyakrabban fogja produkálni, míg ha azt tapasztalja, hogy bizonyos viselkedést büntetést kísér, el fogja kerülni azt. A jelenségben kulcs szerepet játszó jutalmazórendszer pedig mindebben kulcs szerepet játszik, ami az egyszerűsített magyarázat arra, hogy a patkányok a laboratóriumban miért képesek nyomkodni a beléjük heroint adagoló, ilyen módon kellemes érzést kiváltó pedált (önjutalmazás) akár egészen addig, amíg bele nem pusztulnak a heroin hatásaiba. 

Ugyanakkor olyan, sokkal komplexebb jelenségekre is magyarázatként szolgálhat, hogy az arra hajlamos személyek miért válnak bűnözővé, míg azonos szociokulturális közegből származó társaik nem. Ugyancsak a tanulás-megerősítés a kulcs, ha valaki megtanulja, hogy tisztességtelen eszközökkel, például az óvodában verekedéssel könnyebben előnyökhöz juthat, ez a problémamegoldási eszköztárában előkelő helyen foglal majd helyet és gyakrabban ismétlődik, amit pedig említeni sem kell, minél előbb alakul ki egy ilyen szokás, annál kisebb az esély arra, hogy megváltozzon illetve annál több energiabefektetésre lenne szükség új, a társadalmi norma által már elfogadható magatartásformák felvételéhez. 

Mindez, amit eddig írtam, egy nagyon szemléletes, ámde durván pongyola megfogalmazása volt a lényegnek: amiből jutalom származott, hajlamosak a kísérleti állatok ismételni, amiből büntetés, azt elkerülni. A kognitív pszichológia számos modellel jelentősen továbbfinomítja ezt a képletet, egyrészt figyelembe véve, hogy magasabb rendű állatok valamint az ember esetében bőven többről van szó, mint a jutalmazórendszer működéséről. Viszont ez alapján lehetőség van ellentmondásosnak tűnő magatartásformák megértésére, azaz amikor valaki olyat csinál, ami messze nem jár semmilyen jutalommal, mi több, egyenesen káros rá nézve, amivel az illető tisztában is van, mégis rendszeresen ismétlődik. A nagyon rövid magyarázat az, hogy valamikor az adott viselkedésforma adaptív volt, azonban időben maladaptívvá vagy kimondottan patológiássá vált, mivel azt nem oltotta ki semmilyen más hatás, ingeregyüttes. 

A maratoni bevezetés után most egy, az emberiség jókora részét megnyomorító betegségről fogok írni, eléggé széles körben elismert modellekkel együtt. 

Jól ismert, hogy az unipoláris depresszióban szenvedő betegek úgy gondolják és érzik, hogy nem képesek irányítást gyakorolni az életük felett és bármit is próbálnának tenni, a helyzetük nem javulna. 

Az 1970-es években Martin Seligman érdeklődését felkeltette a téma és feltételezte, hogy az unipoláris depresszió kialakulásának kulcs tényezője az a fajta viselkedési beállítódás, amit később tanult tehetetlenségnek neveztek el. Seligman nem túl kedves, ámde annál tanulságosabb állatkísérleteket folytatott, egészen pontosan kutyákon. A kísérletben használt kutyák egy ketrecbe voltak zárva. Ha felvillant egy lámpa nem sokkal később áramütést kaptak a doboznak abban a felében, amiben éppen voltak. Abban az esetben viszont, ha gyorsan átugrottak a ketrec túloldalára, nem kaptak áramütést. Ahogy az sejthető volt, a kutyák nagyon gyorsan megtanulták, hogy amint a lámpa felvillan, át kell ugraniuk a doboz túloldalára és így egy az egyben elkerülhetik az averzív ingert, ami itt áramütéssel járt.  

A kutyák pontos napirend szerint aludtak és voltak ébren, de az előbb említett csoporton kívül a kutyáknak volt egy másik csoportja is. Ők olyan függőágyba aludtak, ahol véletlenszerű időközönként kellemetlen áramütést kaptak. Természetesen ezeket a kutyákat szintén elhelyezték a kísérleti ketrecben és annak ellenére, hogy tudták, hogy a lámpa felvillanásakor át kellene ugraniuk a ketrec másik oldalára, vagy csak 1-2 alkalommal ugrottak át, megint más esetben teljesen passzív módon tűrték a ketrecbeli áramütést, mivel alvás közben hozzászoktak, ha úgy tetszik, megtanulták, hogy az áramütések teljesen esetlegesek, nem tehetnek ellenük semmit. Kialakult a tanult tehetetlenség. 

Ráadásul azoknál a kutyáknál, ahol a tanult tehetetlenség kialakult, az emberi depresszióhoz igencsak hasonló tüneteket figyeltek meg. 

Később, Seligmanéhoz hasonló patkánykísérletekben azt figyelték meg, hogy a tanult tehetetlenségre kondicionált, gyakorlatilag depresszióssá vált patkányok agyában a noradrenalin és a szerotonin aktivitása csökkent. Ha agyi ingerületátvivő anyagokról van szó, fontos tudni, hogy annyira azért nem egyszerű a képlet, mint ahogy a női magazinokban olvashatjuk, ha dopaminról, noradrenalinról és szerotoninról van szó a hangulat vonatkozásában. Máig nem tisztázott minden részletében, hogy bizonyos mentális betegségeknél, konkrétan egy-egy betegnél arról van szó, hogy ezeknek az anyagoknak a termelődése csökken, a termelődésük normális marad, azt viszont az agysejtek receptorai nem kötik meg vagy éppenséggel túlságosan gyorsan felzabálják őket az idegsejtek az idegsejtek nyúlványait képző szinaptikus résekben. Ráadásul mindezen számos tényező tovább bonyolít, például az ingerületátvivő anyagra való eltérő érzékenység az agy bizonyos régióban. Ezért van, hogy az antidepresszánsok közt a szerotoninforgalomra ható szerektől a betegek egy része határozottan jobban lesz, megint másik része rosszul lesz tőle, míg mások a noradrenalin és/vagy dopamin forgalmára ható szerekkel kerülnek vissza az életbe, más depressziósoknál viszont ugyanezek csak mellékhatásokat produkálnak. 

Tehát az, hogy „minden fejben dől el”, olyan értelemben, hogy tudunk változtatni bármilyen tulajdonságunkon és lelki állapotunkon, ha akarunk, nem több, mint egy közkeletű bugris prosztóbölcsesség még akkor is, ha csak idegélettani szempontokat veszünk figyelembe. 

A depressziósok persze sokszor nincsenek kitéve rendszeres áramütéseknek és hasonló averzív ingereknek, viszont nagyon sokak életében adódnak rendszeresen ismétlődő kellemetlen élethelyzetek, ami ellen ott és akkor tényleg tehetetlenek. Ha pedig megtanulják, hogy tehetetlenek a sorsukban bekövetkező szenvedést okozó külső tényezőkkel szemben, amik rendkívül sokfélék lehetnek és nagyon sok esetben kívülálló számára észlelhetetlenek, végülis kialakult az egyénben a tanult tehetetlenség. Az emberi tanult tehetetlenségnél viszont nem korlátozódik a beállítódás az adott kellemetlen élethelyzetre, hanem az általános emocionális beállítódás részévé válik, ami pedig legalább ilyen fontos, hogy még akkor is fennmarad, amikor már megszűnik a szenvedést okozó, esetleg traumatizáló, kellemetlen élethelyzet! 

Mindenki él át az életében valamilyen szenvedést, akár olyat is, ami már nem is tudatosul benne, mégsem lesz mindenki depressziós, így adja magát a kérdés, hogy miért? Seligman elméletét többen tovább finomították, kiegészítve a belső attribúciók elméletével. A rendszeresen vagy időnként kellemetlen ingert elszenvedő emberek, például a megbuktatott diákok vagy kirúgott alkalmazottak egy része úgy gondolja, hogy a tényező, ami a kellemetlen érzetet okozza bennük, teljes egészében belső, belülről fakadó, csak ők tehetnek róla, másrészt általánosan, globálisan jelentkező rájuk és stabil, azaz nem bíznak benne, hogy változtathatnak a helyzetükön. Megint másoknál kevésbé jelentkezik az önvád valamilyen kellemetlenség bekövetkezte miatt, nem gondolják stabilnak és megváltoztathatatlannak a szituációt és a kellemetlen érzést az adott helyzettel kapcsolják össze, azaz nem általánosan jelentkezik, hanem specifikusan. 

A kognitív pszichoterápiában éppen ezt a depressziót fenntartó, erősítő attribúciót próbálják megváltoztatni, ami messze nem könnyű olyannál, aki több éve él együtt vele, hozzászokott, tipikusan a családból is ezt hozta és így tovább. A terápiát már az eleve nehezítheti, hogy a depressziós beteg mire orvoshoz, terapeutához kerül, súlyosan beszűkülhet, átmenetileg nehezebben tanul, ami igaz az új viselkedésformákra is. A tanulási folyamatok meglassulását a hippokampusz piramis sejtjeinek cornu ammonis régiójában történő, sejtek pusztulásával is magyarázzák, elsősorban a CA3-as és CA4-es sejtek érintettek. 

Egyszerűsítő, kicsit fals metaforával megfogalmazva a depresszió egy olyan szokás, ami az élet minden területére kihat és további maladaptív szokások, így például az elkerülő viselkedés szokását vonzza magával. 

Mit lehet tenni a depresszió kialakulása ellen? Van egy rossz hírem. Személyes véleményem szerint alig valamit, szinte semmit. A depressziónak nagyon komoly magatartásgenetikai háttere van, ezen kívül arra sincs hatásunk, hogy milyen családból jövünk, ezen kívül számos olyan averzív inger van, ami folyamatosan ér és nem is veszünk róla tudomást, akaratlanul elnyomjuk, viszont attól még ugyanúgy alakítja a tanult tehetetlenség kialakulásának irányába hat. Hiába mondjuk, hogy leszarjuk, legbelül foglalkozunk vele. A depresszió nem válogat szegény, gazdag, fiatal, idős, férfi és nő közt, mindenki lehet érintett. Más kérdés, hogy kultúránként eltérő, hogy a depresszió tünettana milyen, de még egy kultúrán belül is jelentős eltérések vannak olyan tekintetben, hogy ki milyen valószínűséggel lehet érintettje. 

Mit lehet tenni, ha már kialakult? Minél gyorsabban orvoshoz kell fordulni, de számolni kell vele, hogy az antidepresszánsok teljes hatásukat 2-3 hét alatt fejtik ki és alapvetően a tüneteket szüntetik meg, ezért lehetőség szerint terápiás üléseken is részt kell venni akkor is, ha ez a hazai jövedelemviszonyokhoz képest meglehetősen drága. Abban az esetben, ha a gyógyszer nem hozza a várt hatást, másikra kell váltani, ha pedig az orvos már jópárszor félrenyúlt a gyógyszer megválasztásával kapcsolatban, másik orvost keresni. A terapeuták esetén ugyanígy, csak ott nagy különbség, hogy a pszichoterápia hatása sokszor csak hónapos távlatokban érzékelhető. Szivesen belemennék abba, hogy sajnálatos módon Magyarországon fájóan hibás a többségi felfogás a mentális egészségüggyel és egészségvédelemmel kapcsolatban, úgy gondolják, hogy orvoshoz menni ciki, aki orvoshoz megy az bolond és így tovább, aminek rendkívül káros hatása, hogy éppen emiatt a stigmatizáló hatás miatt sokan már csak akkor kerülnek orvoshoz többen, amikor már a betegség durván eszkalálódott. Egy olyan országban, ahol a többség nincs tisztában vele, hogy mi a különbség a pszichológia szakot végzett nőimagazin-firkász, a klinikai szakpszichológus, a terapeuta és a pszichiáter közt ráadásul sokszor azoknak lenne szükségük ellátásra, akik mindezt cikinek tartják, csak éppen más betegség kapcsán. 

Ahogy abban is szivesen belemennék, hogy orvosi kompetenciák közt mekkora a különbség, például egy vidéki orvos engem majdnem kinyírt egy gyógyszerrel, amivel kapcsolatban mondtam is neki, hogy az én tudásom szerint nekem azt nem szabad szednem, megint másik egy jól választott készítménnyel visszahozott az életbe. 

Komoly zavar van a fejekben, de jelentős előnyben vannak azok, akik legalább érdeklődnek a betegségek és egyáltalán az életvezetési problémák iránt. Az ezzel kapcsolatos „népnevelés”, ismeretterjesztés hasznos, de megvannak a határai. Csernus Imre például sokadszorra haknizza végig az országot olyan témákat előhúzva, amik tényleg sokakat érintenek és érdekelnek, néha az elején, néha pedig a végén jól lebassza a hallgatóságot amiatt, hogy végighallgatták ugyan, de a többség majd úgysem fog változtatni az életén, miután hazamegy az előadásról. Csernus doktornak jár a piros pont, amiért felnyitja a szemeket, azaz sokan az ő könyvein, előadásain keresztül jönnek rá, hogy miben kellene változtatni az életükön, amiért viszont jár a fekete pont, hogy teljesen általános, hogy ezen túl semmiféle kapaszkodót nem javasol. Pedig kellene. Mert a felismerés néhány ritka esetet nem számítva, nem elég, ha egy berögzült szokáson kell változtatni. Ha pedig egyedül nem megy, alighanem nem a legjobb barátokkal való beszélgetés lesz a megoldás (akik azért a legjobb barátok, mert részben ugyanazokkal az attitűdökkel rendelkeznek és hasonló megoldási stratégiákban gondolkoznak, jó esetben nem rosszabbakban), hanem egy tényleg profi terapeuta. 

Emellett persze vannak olyan önsegítő könyvek is, amikben csak a benne lévő gyakorlatokat kell csinálni, az egyiket már javasoltam is egy korábbi posztban, ahol kitértem arra is, hogy hogyan érhető el, hogy ne a gondolataink és megszokásaink irányítsanak minket, hanem szükség esetén mi irányítsuk a gondolatainkat, ennek megfelelően érzéseinket.  

Summázva minden, ami alapján alakítjuk az életünket, az életszemléletet is ideértve, tanult magatartásforma eredménye, márpedig ha tanult magatartásformáról van szó, az meg is változtatható, persze néhány egyszerű esetet leszámítva nem kevés idővel és gyakorlással. Ahogy az is tanult, hogy valaki megszokja, hogy a férje rendszeresen sakálrészegen megveri, akár a gyerekeket is veszélyeztetve – párkapcsolati függőségnek hívják és alighanem még ma írok arról is. Hogy egy ilyen hülye élethelyzet hogyan rögzülhet, arról kicsit később. 

Megjegyzem, a szakirodalom szabályosan használja a tanult sikeresség (l. Csíkszentmihályi) fogalmát is! Aminek szintén vannak szélsőséges esetei. Amikor valaki például elvállal egy feladatot minimális szakmai kompetenciával vagy létrehoz egy vállalkozást (oh, bocsánat start-up-ot) úgy, hogy a „világmegváltó” ötlete sikerességének nincs racionalitása, nos, amellett, hogy pár pillanatig eszem a kefét, aztán az jut eszembe, hogy az illetőnek gyerekként biztos mondhatták okkal-ok nélkül, hogy ő a legokosabb, legeszesebb, legaranyosabb a világon, aztán röviden szólva elhitte és úgy maradt… 

Egyébként tényleg minden cinizmus nélkül tudom irigyelni a az indokolatlanul nagy önbizalommal rendelkező embereket. Elvégre ki ne vágyna arra, hogy ne érhesse akkora pofáraesés, ami után nem tud simán méltósággal felállni? Márpedig az önbizalommesterek pszichés immunrendszere pont ilyen. Hiába hibáznak akár sokszor és nagyot, mernek újrakezdeni, ha pedig mernek újrakezdeni, az növeli az esélyét annak, hogy sikert érnek el, szemben azzal, mintha egyáltalán nem mernének egy csúnya fiaskó után új dologba belevágni. Az optimizmus, önbizalom is szokás, tanulási folyamat eredménye, csak nem szabad túltolni. 

(A terminológiai pontatlanságokért, egyszerűsítésekért elnézést.)  

Attól, hogy ezt a blogot elsősorban szakmai témáknak szántam, nem jelenti azt, hogy más nem fordulhat elő benne, ami azt illeti bárkinek a magánéletében, így az enyémben is történhetnek olyan dolgok, amiket ésszel megírva olyan poszt sülhet ki belőle, amiből mások tanulhatnak.

Ma éjszaka nagyon rosszul voltam, nem tudtam sem aludni, sem pedig mozogni és az jutott eszembe, hogy mennyire ki vagyok szolgáltatva az egészségemnek. Volt az életemnek egy olyan szakasza, amikor gyakorlatilag folyamatosan feküdnöm kellett, de legalább észnél voltam és volt időm elgondolkozni sok mindenen, már amennyire ezt a fájdalomcsillapítók és hasonló mérgek lehetővé tették. Ez az éjszaka kicsit hasonló volt, ugyan az sem szerencsés, ha túl sokat agyal azon az ember, hogy miért vált azzá, ha úgy tetszik olyanná, amilyen, néha érdemes megtorpanni egy kicsit és elgondolkozni rajta. Nagy sok esetben lehet, hogy amit bukásnak vélünk, valójában nem pusztán kudarc.

Vannak elméleti és alkalmazott tudományos témák, amikről azt hittem évekkel ezelőtt, hogy az életbe semmi közöm nem lesz hozzájuk, míg megint más érdeklődési területek, amikről úgy gondoltam, hogy akár érdemes lehet az életemet is neki szentelni, háttérbe szorultak, legalábbis hivatásszerűen nem foglalkozom velük. Értek olyan dolgokhoz, amikről nem hittem volna, hogy valaha beletanulok, míg olyanokhoz meg nem, amikről konkrétan tudom, hogy szükség lenne rá, de egyszerűen nincs hozzá elég motivációm, hogy beletanuljak. Hogy miért is alakult így, azzal kapcsolatban van egy hipotézisem, amiről meg kell, hogy mondjam, számomra eléggé dermesztő.

Amikor elkezdtem tanulni a gördeszkázást, aztán ott bénáztam a betonon, odajött egy ötéves forma srác és megkérdezte, hogy kipróbálhatja-e, mire mondtam, hogy persze, de csak óvatosan. Szabályosan az állam leesett! A srác ráállt a deszkára és lassan ugyan, de gurult egy kört anélkül, hogy elesett volna! Oké, nem tudom, hogy korábban állt-e már deszkán, az világos, hogy látott már deszkásokat, az pedig tudvalevő, hogy a modellkövetés tudatos és tudattalan elemei milyen hatalmasat nyomnak a latba a tanulási folyamatoknál. Na de attól még, hogy a kisfiú látta, hogy hogyan deszkáznak mások, hogyan tudott első – vagy legalábbis nem túl sokadik – alkalommal azonnal gurulni vele? Fogalmam nincs, ami viszont biztos, hogy a modellkövetésről sokat lehet tudni, de számos részletével kapcsolatban csak találgatások vannak.

A modellkövetés és sémakövetés persze más, ha mondjuk deszkázásról van szó vagy olyan, teljesen más jellegű dolgokról, mint például az, hogy a fiúk azokat a lányokat preferálják, akik bizonyos személyiségvonásaikban az anyjukhoz hasonlítanak és persze a másik nem esetén is megáll ugyanez, fordítva. Modellt követünk, legyen szó akár egyszerű, akár bonyolultabb dolgokról, nem mellékesen, általában ha tetszik, ha nem.

Susan Blackmore  A mémgépezet című könyvében azt taglalja, hogy hogyan vesszünk át másoktól akár egészen komplex gondolati sémákat is anélkül, hogy ennek tudatában lennénk. Azaz a környezetünkben lévőktől átragadnak minták bőségesen felnőttkorban is.

Már-már fölösleges taglalni, hogy a szülői mintának mekkora szerepe van és milyen pokoli hatása lehet annak, ha valaki árvaként nő fel és szülői mintaként olyan felnőttet tekint, akit nem kellene vagy a szülői minta valamilyen okból alkalmatlan arra, hogy a gyerek befogadja.

És mi a helyzet a többiekkel, akik a személyükkel hatnak ránk? Mielőtt rátérnék, meg kell említenem azt a cikket, ami talán a Chronicle of Higher Educationben jelent meg és egy azzal kapcsolatos kutatást ismertet, hogy a Nobel-díjasok mekkora része maradt azon az egyetemen vagy tért vissza arra az egyetemre, ahol ő maga is végzett, valamint hogyan vonzzák a Nobel-díjasokat a csúcson lévő egyetemek. Ezen kívül arra is kiterjedt a kutatás, hogy ez igaz a tudományos teljesítmény más szintjeire is. Lecsupaszítva: átlagos teljesítményű kutatók átlagos helyre mennek vagy ott maradnak, a Nobel-díjas jelenséghez hasonló erős korreláció pedig ott mutatkozott meg, hogy a kimondottan gyengék pedig a kimondottan pocsék egyetemeken helyezkednek el. Természetesen nagy átlagokról van szó.

Ami viszont a lényegen nem változtat, hogy hosszú távon az erős egyetemek még erősebbek lesznek, míg a gyengék még gagyibbak, ami magyarázat például arra, hogy a világ legjobb egyetemeinek összetétele gyakorlatilag évtizedek alatt sem változik. Ha mérni lehetne, alighanem az jönne ki, hogy a leggyengébbek összetételében sincs nagyon változás. Ez pusztán érdekes. Amíg nem a saját bőrén tapasztalja az ember.

Alighanem életem egyik legnagyobb csalódása egyébként pont az egyetem volt. Érettségi táján azt hittem, hogy az egyetem csupa kihívás lesz, ahol penge elméjű évfolyamtársakkal zabáljuk majd kétpofára a tudományt, miközben azon elmélkedünk, hogy hogyan váltsuk meg a világot, mivel szerintem az igazi jó kutatópalánta képes a világot holisztikusan is szemlélni, amihez persze tájékozottság, folyamatosan eddzett műveltség kell. Amikor bekerültem az egyetemre, ahol még csak nem is volt alacsony a ponthatár, nagyon gyorsan megmutatkozott, hogy na, ez bizony nem az a közeg, mint amilyenhez hozzászoktam korábban azokban a tehetséggondozó szervezetekben, ahol meghívott akadémikusoktól tanulhattunk gyerekfejjel. A hallgatók egy része szimplán középszerű volt, egy része nettó hülye, az a kis részük pedig, aki tényleg penge volt, nagyon gyorsan dobbantott külföldre ott lezúzni a féléveket. Ez már önmagában eléggé rémes volt, az pedig már sokkoló, amit sokáig nem akartam önmagamnak sem beismerni: az oktatóink egy jókora része is gyenge volt, mint az algopirin, és persze nem csak a középiskolásként megismert akadémikusokhoz képest, hanem úgy egyáltalán. Na puff, ott voltam egy egyetemen, körülvéve középszerű hallgatókkal és nagyrészt középszerű oktatókkal, ráadásul tudományos diákköri munkát nem is engedtek csinálni elsőévesként.

Tudattalanul az vezérelt, hogy egy bizonyos témában órát tartanak ezek az oktatók nekem!? Akik az első évben nem is tudtak újat mondani? Aztán egy idő után be se jártam, annak minden következményével. Ugyanakkor a szabadon felvehető tárgyak közt volt olyan, aminek semmi köze nem volt a szakomhoz, tetszett, felvettem, éreztem az oktató felkészültségét és a mai napig érdekel a téma, amivel kapcsolatban egy-egy szabadon választható tárgy keltette fel az érdeklődésemet.

Nem tudom már, hogy hol olvastam azt a vitatható, egyszerűsített hűtőmágnes-bölcsességet, hogy az ember felnőtt korában azzal foglalkozik, amit nem sikerült megutáltatni vele a középiskolában. Hozzáteszem: meg az egyetemen.

Talán a legnagyobb lángelmék habitusa volt az, ami megfogott, nem tudom, de éjszaka rájöttem, hogy az érdekelnek a mai napig azok a témák, amiket olyan kurzusokon ismertem meg, amit olyan tanár tartott, akire tényleg fel tudtam nézni, magasra tette a lécet önmagával és a hallgatókkal kapcsolatban is, elismert volt és szerény, na meg persze nem volt szakbarbár. Igen, talán nem is tudok róla, de kicsit olyan akarok lenni, mint ők, mi több, kimondottan a példaképeim közt is két olyan kutató van, akiken keresztül megtanultam a tudomány iránti alázatot és mentalitást adtak át.

A többséget viszont nem tudtam komolyan venni. Meg kell jegyeznem, hogy a felsőoktatásban a ma már PhD-ig bizonyos helyeken felgyűrűző tuskóság és tehetségtelenség, részleges szétrohadás nem egy újdonsült jelenség, ahogy sokan gondolják és indokolják például a Bologna-folyamattal, minimum több évtizedes alapja van, ebben biztos vagyok.

Azt hiszem, hogy ez nyomta rá a bélyegét az egyetemi éveimre, annak, hogy nem jártam be persze iszom a levét, másrészt élvezem az előnyeit a mai napig.

Viszont nagyon sok hallgató természetesen nem úgy működött, mint én, a bűn rossz előadásokra is bejártak, komolyan vették azokat a kurzusokat is, amiket én egyszerűen képtelen voltam komolyan venni. Igen, ott alighanem bejátszott az a társadalmi, szűkebben véve családi elvárás, hogy bizony teljesíteni kell, na meg egyáltalán, mivel volt egy családból hozott többé-kevésbé erős minta, ezért az oktatók karaktere kevésbé számított a többieknek, mint nekem. Nem kizárt, hogy butaságot gondolok, de eléggé valószínű. A többiek egy-egy vizsga után felhívták a szüleiket és mondták nekik, hogy hogyan sikerült, nekem nem volt, akit szivesen hívtam volna. Ha jelesre vizsgáztam, örültem neki olyan egy percig, ha pedig csak elégséges jött össze vagy bukta volt, kikészültem egy hétre minimum, míg mások simán talpra álltak és készültek az utóvizsgára.

Azt hiszem, hogy nem sok egyetemista volt valaha a világon, aki annyira gyorsan belesavanyodott volna az egész szarba, mint én. Még egyszer írom: magyar viszonylatban még csak nem is egy rossz egyetemről beszélünk! Jó és erős volt, csak éppenséggel nem nekem. Ezen egyébként más alighanem fogcsikorgatva, de átlépett volna, én képtelen voltam rá. Olyan volt számomra, váltani egy erős gimnáziumról az egyetemre, mintha egy PhD hallgatót küldtek volna vissza valami B-kategóriás szakmunkásképzőbe.

Ha az a kérdés, hogy akkor egyáltalán van-e szabad akarat, ami például ahhoz kell, hogy a hallgató felkészüljön a vizsgáira akár BSc/MSc képzésben, akár PhD-szigorlatról vagy bármiről legyen szól, a rövid válaszom az, hogy nincs, tanulási drillek kérdése, a hosszabbat pedig az előző posztban olvashatjátok.

Évek teltek el, mire ADHD-val diagnosztizáltak, ami a hiedelemmel ellentétben kezelhető fiatal felnőtt korban, mi több, idősebb korban is. Mióta tudom és együtt élek vele (na igen, még ezzel is), valamint próbálom korrigálni, sokkal boldogabb ember vagyok. Leléptem az egyetemről, mert közben olyan állásajánlatokat kaptam, amikre tényleg hülyeség lett volna nemet mondani. Persze azt, hogy nem szereztem diplomát, életem egyik kudarcaként éltem meg és nem kevés ideig tartott felismerni, hogy az egyetemről való lelépés nemhogy kudarc volt, hanem sokkal előbb le kellett volna lépnem, mivel autodidakta módon jóval többet tanultam, mint amennyi gyakorlatba átültethető dolgot tanulni lehetett volna az egyetem első néhány évében. Ugyanis ami tényleg adott volna valamit, az az utolsó 1-2 év lett volna, amire mondjuk úgy, nyomokban jártam be. Minő manír a sorstól, hogy azon az egyetemen, ahol végülis képtelen voltam ott egy nyomorult diplomát megszerezni, utána rövid ideig tanítottam párszor amolyan meghívott előadóként. De a tárgyfelelős bízott annyira a kompetenciámban, hogy rám bízott pár előadást, ami a visszajelzések szerint kimondottan tetszett a hallgatóknak.

Tényleg leírhatatlan köszönettel tartozom azoknak az oktatóknak, akik felkeltették az érdeklődésem olyan tudományok iránt, amiknek köze nem volt a szakomhoz, de azon túl, hogy máig érdekelnek, keresek velük, több lettem tőlük, azzá tettek, ami most vagyok. Tudás mellett szemléletmódot kapni pedig olyan, mintha arany tojást tojó tyúkot kapnánk.

Vannak dolgok, amiket kudarcként, bukásként élnek meg sokan, mert a társadalmi normába az ágyazódott be. Ilyen például a válás. Holott valaki minél korábban kilép egy rossz házasságból, annál korábban kap esélyt arra, hogy új, boldogabb életet éljen.

Ha már kudarc, bukta a téma, nem értek egyet azzal az önámítással, hogy mindenki tehetséges, csak ki kell bontakoztatnia önmagát. Az, hogy ki mennyi területen bontakoztathatja ki a tehetségét, alighanem grafikusan ábrázolva sok-sok természetben előforduló mennyiséghez hasonlóan Gauss-eloszlást avagy haranggörbét mutatna. Azaz nagyon kevesen vannak, akik szinte semmiben sem tehetségesek, a nagy átlag tehetséges néhány dologban, míg egészen kevesen vannak, akik nagyon sok téren tehetségesek és ki is bontakoztatják. Nem hiszek benne, hogy olyanban, hogy valaki „tehetséges lenne ha”, ez ugyanis megállapíthatatlan, amíg valaki nem tesz le valamit az asztalra, amihez viszont több-kevesebb gyakorlat kell.  Ami viszont fontos, hogy minél korábban felismerjük, ha valamiben tehetségtelenek vagyunk, azaz ésszerűtlenül sok gyakorlás kellene egy bizonyos szint eléréséhez valamilyen téren. Mégpedig azért, mert ha hanyagoljuk azt, amiben kevésbé vagyunk tehetségesek, annál több időt és energiát nyerünk arra, hogy felfedezzünk valamilyen más tevékenységet, amiben viszont tényleg pöpec módon tudunk teljesíteni. Vegyük észre, hogy ha valaki felismeri, hogy valamiben béna vagy egy kellően jó barátja beleáll és ezt meg meri mondani neki, az ismét nem kudarc vagy bukás, hanem nyereség!

Azért a hülyeségig optimista, na meg önámító nem vagyok, nem igaz, hogy mindennek megvan a jó oldala. Viszont olyan dolog, ami kudarcnak, bukásnak tűnik, alaposan szemügyre véve olyan lehetőségeket nyithat meg, amikre korábban nem is számíthattunk. 

Amikor szabadságról van szó, evidensnek tekintjük, hogy a szabadság egyik alapköve végülis az elme, a gondolkodás szabadsága. Ezen kívül olyan boldogságkutatóktól, mint Csíkszentmihályi Mihály és mások, tudjuk, hogy a szabadság és a boldogság szorosan egybefüggő, legtöbbször egymástól elválaszthatatlan érzetek az emberi tudatban. Ha nagyon egyszerűsíteni szeretnék, azt is írhatnám, hogy az ember annyira szabad, amennyire ezt a tudata lehetővé teszi, ennek elemzésére pedig a kísérletesen visszaigazolható, kvantitatív mérésekre alapuló kognitív pszichológiai megközelítés kitűnő eszköznek tűnt, ami új terápiás módszerek kifejlesztését tette lehetővé.

Mégis, mi az, ami miatt az emberek szabadnak, boldognak, elégedettnek, érzik magukat és természetesen adja magát a kérdés, hogy milyen esetekben válik mindez lehetetlenné?

Amikor a kutatók feltérképezték, hogy mik azok az alapvető, rendszeresen előforduló, adott sémára illeszkedő, logikailag hibás következtetések, ami miatt valaki rendszeresen maladaptív, azaz nem az adott szituációnak leginkább megfelelő módon viselkedik vagy dönt, az emberi döntéseket befolyásoló tényezők bonyolultságához képest meglepően kevés alapsémára sikerült bontani a hibás döntések gondolkodásbeli alapjait. A maladaptív, azaz nem-alkalmazkodó viselkedés megmutatkozhat kívülállóként is jól látható módon, például ha valaki arra a következtetésre jut, hogy rajta röhögnek a háta mögött egy buliban, aztán részegen fejbe csap valakit egy keze ügyébe eső tárggyal. Megint más esetekben a maladaptív viselkedés nem ennyire látványos, indokolatlan szorongás, félelem, kiábrándultság vagy más, diszkomfortérzet formájában jelentkezik. Ezekkel kapcsolatban pedig fontos, hogy ha eléggé gyakran jelentkeznek, az előszobája a pszichés problémáknak vagy legalábbis az életminőség romlásának.

A kevés számú, hibás alapsémát megalapozó logikai hiba, ami alapján kognitív pszichológiai szempontból a viselkedés maladaptívvá válik ma már számos pszichológiai témájú könyv része, ezek a következők:
1. minden vagy semmi gondolkodás – amikor a személy többségében csak végletekben képes gondolkozni
2. túláltalánosítás
3. szelektív absztrakció avagy negatív szűrő – „senki sem szeret”
4. pozitív dolgok diszkvalifikálása – „csak azért jó arc velem, mert a főnöke vagyok”
5. önkényes következtetés – „a tömegben valaki bámul, biztos hülyén nézek ki”
6. minimizáció és magnifikáció – saját hibák felnagyítása, pozitív tulajdonságok lekicsinylése
7. érzelmi logika – „rosszul érzem magam, biztos kiérdemeltem”
8. „kell”-típusú megállapítások – bizonyos helyzetekben így vagy úgy kell vagy kellene viselkedni vagy másoknak
9. téves címkézés – „ezen a vizsgán megbuktam, tehát hülye vagyok”
10. megszemélyesítés – „biztos azért nem köszönt, mert megsértettem valamivel múltkor”

Alapvetően mindenkinek érdemes néha átgondolnia azt, hogy ezek a diszfunkcionális attitűdöket kiváltó, azaz a valóságot jól vagy hibásan leképező ismeretek és a hozzájuk kapcsolódó érzések mennyire jellemzőek a saját gondolkodására, nyilván minél több ilyen logikai hiba van jelen és minél markánsabban, minél gyakrabban jelentkezik, a probléma annál nagyobb, az egészséges és a patológiás közt pedig sokszor a határvonal igencsak vékony.

A téves gondolkodási sémák ráadásul – hacsak nem korrigálják őket – rendszerint meg is erősítik önmagukat, ilyen módon maradnak fenn, ami pedig a mi szempontunkból fontos: ezzel csorbul a gondolkodás szabadsága anélkül, hogy azt az egyén észrevenné.

Alapvetően szeretem Csernus doktor írásait, de ő, mint nagyon sok más klinikus miután sok esetben el is éri egy-egy előadáson vagy könyvön keresztül, hogy az érdeklődő felismerje saját hibáit, szinte semennyi kapaszkodót nem ad azzal kapcsolatban, hogy a rossz megszokást hogyan lehetne megtörni, megváltoztatni. „Minden fejben dől el” – szokás mondani. Hát persze. Csakhogy a gondolkodás alaptermészetéből adódik, hogy nagyon sok sémát önmagában nem tud az ember tudata kijavítani, már csak azért sem, mert rutinná kellene tenni azt, hogy az egyén rendszeresen észrevegye magát és korrigálja a saját gondolkodásbeli hibáit, ami bizonyos egyszerű esetekben alkalmazható, de nagyon sokszor a helyzet sokkal bonyolultabb.

Ahogy a korábbi posztomban említettem, a kognitív pszichológia dolgozott ki olyan terápiás eljárásokat, amik akár egyedül is hatékonyan végezhetőek, gyakorlatilag közben derül ki, hogy hasonló tudati folyamatokat indítanak el, mint például a meditáció, ami igencsak tekintélyes múlttal rendelkezik, de sokáig nem tudták, hogy hogyan is tud javítani az életminőségen. Ezek egyike a tudatos jelenlét alapú kognitív terápia, amit gyakran csak úgy hivatkoznak, hogy mindfulness. A magyar könyvpiac tömve van olyan könyvekkel, amik azt ígérik, hogy hogyan legyél egy hét alatt baromira gazdag, okos, szép, egészséges, így a magyar nyelven megjelent mindfulness könyvek közt is van jónéhány, ami hasonlót sugall, alaposabban megnézve pedig éppen ezért nem is nagyon lehet komolyan venni. Szerencsére nem csak ilyen jelent meg a témában, hanem magának az MBCT-módszerek kidolgozóitól származó könyv is ott van a könyvesboltok polcain, ami konkrét gyakorlatokat ír le, természetesen azokkal kapcsolatban időtartamokat határoz meg. És bizony ez egy lényeges pont. Ugyanis az emberi  magatartásba, ami magába foglalja a belső tudati folyamatokat is, csak akkor változik valami adott irányba, ha az megszokássá, rutinná válik, jó esetben kevésbé adaptív gondolati sémákat korrigálva ezzel.

Mégis, egy olyan, adott szempontból kedvezőtlenül működő rendszer, mint az ember tudata hogyan tudja úgymond korrigálni önmagát? A módszer tudatosítja, hogy az ember ún. cselekvő üzemmódja, ha kell, ha nem, automatikusan kapcsol be (például nem tudjuk megtenni, hogy ne gondoljunk egy lila zsiráfra, hiszen ehhez el kell készíteni a lila zsiráf mentális reprezentációját, azaz el kell képzelni). Ezen kívül a gondolatok láncolata folyamatosan az emlékezetben tartja a tudattartalmat, folyamatosan a változtatásra fókuszál az alapján, ahol vagyunk és ahova szeretnénk jutni, persze mindig ugyanúgy és nem mellékesen a tudat a gondolatainkat valóságnak fogja fel, ha egyáltalán nem figyelünk a gondolkodásunkra. Persze ez sem véletlenül alakult így, a feladatainkat tipikusan így tudjuk elvégezni az egészen apróktól az egészen bonyolultakig. Viszont ha homokszem kerül a gépezetbe, a pocsék szokásokat, rossz problémamegoldási stratégiákat ugyanúgy fenntartja, mi több, folyamatosan megerősíti, azaz a tudat nem válogatós ilyen szempontból, ami pedig rémisztő az egészben, hogy mindez függetlennek tűnik olyan tulajdonságoktól is, mint az intellektus és az akaraterő. Röviden: bizonyos hülyeségek nem korrigálhatók pusztán ésszel és akarattal sem.

A tudatos jelenlét, ahogy a neve is sugallja, többek közt arra tanítja meg a vállalkozó szellemű egyént, hogy ne a megszokott módon viszonyuljon ahhoz, amit érzékel és ebből adódóan gondol. Ami nekem lejött az említett könyv és más források alapján, fontos, hogy ami mellett addig elrohangáltunk vagy egyszerűen mindig ugyanúgy gondoltunk rá, mostantól alaposan figyeljük meg. Ilyen lehet a légzésünk a relaxáció közben, de ha valaki például valakinek szenvedést jelent az, hogy korán kell kelnie, figyelje meg alaposan, hogy miért is nagyon megterhelő rendszeresen korán kelni, ezzel megteremtve az átértékelés lehetőségét. Az eredmény kellő gyakorlás után több, mint meglepő: ha a dolgokat elfogadjuk olyannak, amilyenek, amikor erre lehetőségünk van, egyre több szituációban elérhető az a cél, hogy ne a gondolataink irányítsanak minket, hanem mi a gondolatainkat. Természetesen a módszernek vannak korlátai, olyan esetekben is sikerrel alkalmazták a mindfulnesst, mint a krónikus fájdalom szindrómában szenvedő betegek életminőségének javítása.

Nem teljesen világos, hogy milyen köztes lépéseken keresztül, de a mindfulness azzal, hogy részben új alapokra helyezi a környezetünk és érzéseink megismerésének módját, képes a fent emlegetett logikai hibák kiküszöbölésére olyan módon, hogy ez nem okoz vállalhatatlan megterhelést az egyénnek. Ugyan nagy megterhelést nem jelent, viszont gyakorlást és időt igényel, hiszen ahogy írtam, onnantól kezdve változik valami, amikortól rutinná válik.

Pongyolán fogalmazva, ha úgy tetszik, az ember megszabadulhat azoktól a hülyeségeitől, amikkel tisztában van, sőt, még azok egy részétől is, amikkel nincs, ezzel leépítve a diszfunkcionális attitűdöket, nem őt fogják irányítani a gondolatai anélkül, hogy azt kontrollálni tudná, hanem a gondolatai jórészét ő maga fogja kézben tartani, így végső soron elhárítva azokat az akadályokat, amik lehetővé teszik, hogy a gondolkodáson keresztül a tudat szabaddá váljon.

Hogy ennek mekkora a jelentősége, arra példaként írom, hogy a boldogság, örömérzet nem egy de novo megjelenő, önmagában létező dolog, hanem végülis egy tanult magatartásforma, ami nem mindegyikünkben van jelen, a tudatos jelenléttel viszont teljesen új, addig ismeretlen magatartásformák is elsajátíthatóak alapvetően az önmegfigyelés, megtapasztalás útján. Hogy mennyire eltérőek vagyunk olyan szempontból, hogy hogyan éljük meg a világgal való kapcsolatunkat, hirtelen az jutott eszembe, hogy a legismertebb és leghitelesebb motivációs trénerek egyike Nick Vujicic egy boldog ember, ami elsőre eléggé erősnek tűnik ahhoz képest, hogy végtagok nélkül született: de megtalálta, hogy hogyan hozhatja ki önmagából a maximumot. Ezzel (látszólag) szemben a világon sokan mások, akikről kívülállóként úgy gondolnánk, hogy mindenük megvan, belecsúsznak a világ egyik legrohadtabb betegségébe, a depresszióba és könnyen lehet, hogy életük végéig gyógyszert kell szedniük, hogy ne harapdálják szét őket élve a saját gondolataik. A különbség? A különbség jórészt abban áll, ahogy különböző emberek megélik a saját életüket, jelenüket, amivel természetesen nem azt mondom, hogy mindenki tökéletesen tudná kontrollálni a saját gondolatait, érzéseit, ezen keresztül attitűdjeit. Mindezt komolyan befolyásolják olyan tényezők, mint a neurotranszmitterek forgalma az agyban, ezen agyi ingerületátvivő anyagok sejtfelszíni receptorokhoz való kötődése az idegsejteken, ami függ a receptormintázattól, a legfrissebb tudományos kutatások szerint pedig a gondolkodásunkat és magatartásunkat sokkal jobban befolyásolják örökletes tényezők, mint azt korábban hitték. A viselkedésgenetika relatív lemaradásának oka alighanem az is lehet, hogy az örökletesség és a magatartás kapcsolatát történeti okokból, ha úgy tetszik nem számított polkorrekt dolognak nagyon vizsgálgatni.

Ami mindfulnesst illeti, persze nem mindenható, nyilván lehetséges, hogy valakinek annyira berögzültek bizonyos gondolati sémái vagy annyira eltávolodott a valóságtól, hogy önállóan nem tudná csinálni a gyakorlatokat, ahogy annak a rizikója is megvan, hogy a fogyókúrázók tipikus hibájához hasonlóan, ha valaki nem tapasztal változást azonnal, eredménytelennek fogja tekinteni a gyakorlást és abbahagyja, mielőtt érzékelne valamit is.

Igen, tudom, hogy ebben a posztban a magatartástudományi szakkifejezéseket nem mindenhol használtam sebészi pontossággal és szakszerűen, ahogy nem kevés részletet is elhagytam a témával kapcsolatban, viszont annak tudatában, hogy éppen most egy rakás teljesen más dolgot kell megtanulnom, úgy gondoltam, hogy ezt a posztot mégiscsak jobb megírni így full fáradtan, mint sehogy. Ha pedig valakinek felkeltettem az érdeklődését, már megérte.

Megszokások rabjai vagyunk. De a megszokásaink változtathatók akkor is, ha nem vagyunk erre rákényszerülve akkor, ha tudjuk, hogy hogyan csináljuk, hogyan váljunk szabadabbá. Ennek tudományosan megalapozott módszerei már javarészt ismertek, nem drágák, merjük használni őket!

Ajánlott offlájn kontent:
John Teasdale, Mark Williams, Zindel Segal: Tudatos jelenlét a gyakorlatban
Michael W. Eysenck, Mark T. Keane: Kognitív pszichológia
Mórotz Kenéz, Perczel Forintos Dóra: Kognitív viselkedésterápia

Illusztrációk innen: predictivelyanalytics.com, slideshare.net, huffingtonpost.com, Wikipedia