Hekkmester

A posztjaim címét általában a végén találom ki, ezúttal gondoltam először adok címet neki. A cím éppenséggel lehetett volna az is, hogy A világot uraló szürke eminenciások, csak éppenséggel nem lett volna pontos, mivel azt a téves benyomást keltené, hogy olyanokról lesz szó, akiknek irányító jellegű hatása van a világban történő folyamatok alakulására. 

Többször merül fel a laikus kérdés, hogy nem az lenne-e a legpraktikusabb, ha például egy-egy államban a bizonyítottan legnagyobb tudással rendelkezők alkotnák a kormányt. A válasz persze több szempontból nem, nem csak a kivitelezhetetlensége miatt, gondoljunk csak arra, hogy mindez átvezet ahhoz a kérdéshez, hogy kik döntsék el mégis, hogy kik a legjobb szakértők. 

Még korábban felmerült bennem, hogy mi az oka annak, hogy a közgazdasági Nobel-díjasok vagy akár a kimondottan tőzsdei folyamatok tanulmányozásával foglalkozó kutatók megkapják a kis fizetésüket a munkahelyükről, esetleg szakértőként dolgoznak itt-ott, amiért szintén megdobálják őket egy kis apróval, de messze nem a világ leggazdagabb emberei, holott akár azok is lehetnének. A rövid magyarázathoz, példaként vegyünk egy tőzsdei folyamatok törvényszerűségeivel foglalkozó professzort. Őt az érdekli, az motiválja, hogy minél többet tudjon meg ezekről a folyamatokról és nem pedig az, hogy ezzel a tudással keressen. Abba belemenni, hogy képzeletbeli professzorunkat miért motiválja az első és miért nem a második, már mélyvíz lenne, magyarázatnak érjük be ennyivel. Példánkban ők a közgazdaságtan szürke eminenciásai, akik azon keresztül, hogy egyszerűen csak beszélgetnek nagybefektető ismerőseikkel vagy tanácsadást is végeznek a főállásuk mellett, így üzeneteik eljutnak az ő tudásuk alkalmazóihoz, felfoghatatlan mennyiségű pénzt, dollármilliárdokat mozgatnak meg anélkül, hogy tudnának róla. És közben lehet, hogy teljesen introvertált arcok, akiket az életbe nem mutat a tévé, nem kérdeznek az újságok, már csak azért sem, mert esetleg nem tudnák fogyasztható módon elmagyarázni azt, amivel ténylegesen foglalkoznak. 

Szó sincs róla, hogy a jelenség csak közgazdászokra esetében elképzelhet. Belegondolva gyakorlatilag nincs olyan terület, ahol ne lennének szürke eminenciások, még egyszer tehát, olyanok, akiket sosem kérdez a média, nem szerepelnek az újságban vagy csak elvétve, azaz nem szándékoltan bújnak el, hanem azért, mert annyira nem kíváncsi rájuk a tömeg, nem nagyon jelennek meg. Helyettük beszélnek azok, akiknek mondjuk úgy, a beszélőkéje jobb és úszkálnak a sikerben. 

Még csak nem is háttéremberekről beszélek, hanem akár a háttéremberek háttérembereinek háttérembereiről, akik annyira háttérben vannak, hogy nem vagy csak rendkívül nehezen lehetne kimutatni összefüggést a tevékenységük és egy-egy szervezeti döntés, politikai döntés vagy más hatás közt. 

Van róla fogalmatok, hogy mennyi statisztikus, nyelvész és hasonszőrű arc van, akik akár egy hét alatt el tudnák téríteni a Google keresési találatait? Sok. De nem teszik, mert nem is akarják. Vagy éppen, hogy a legkülönbözőbb területeken olyannak olyanok, akik rendszeresen beszélnek véleményvezérekkel, a véleményvezéreknek pedig esetleg épkézláb véleményük sem lenne, ha nem beszélnének mondjuk egy-egy alkalommal a büfében olyannal, aki a saját területén látja a lényeget és hangosan gondolkozik csevegés közben? De lehet, hogy a véleményvezérnek csak a szürke eminenciás szakértő asszisztensével is elég együtt ebédelnie, aki megemlíti, hogy mivel is foglalkoznak, majd véleményvezérünk utánanéz és akár szándékoltan, akár akaratlanul, később úgy fog egy-egy témában nyilatkozni, mintha amit mondana, mind a saját gondolata lenne. 

Ha példákról van szó, most jön a kedvencem, ha úgy tetszik, kedvenc rögeszmém arról, hogy hogyan gondolkoznak az online marketingesek. Magyarországon az online marketingbe aztán tényleg dömperrel öntik a pénzt, majd a hazai marketingmágusok egy-egy puccos konferencián elmondhatják egymás közt, hogy mennyire szarul teljesítenek, de ez még mindig jónak számít, merthogy a másik ügynökség teljesítménye még tragikusabb. A hatékonyabb online marketinghez persze nem több pénzt kellene, hanem több ész meg kreativitás, ami látványosan nincs. 

Most mindegy, hogy a többségben lévő sült idiótákról beszélünk, akik olyan módszerekkel próbálkoznak például keresőoptimalizálás terén, ami már tíz évvel ezelőtt is kínosan réginek számított vagy olyan marketingesekről, akik jobban látják a folyamatokat egészében, esetleg még csak nem is elavult a szaktudásuk, viszont képtelenek túllátni egy bizonyos kereten. Többször, több helyen cikkeztek már róla, hogy ahogyan a keresőmotorok egyre okosabbak lesznek, egyre jobban figyelembe veszik, hogy egy-egy webes tartalom mennyire egyedi, mi több, hétpecsétes titokként kezelt technológiákkal azt is, hogy mennyire értékes. Márpedig egyedi és értékes tartalmakkal felvenni a versenyt hosszú távon az Isten pénzével sem lehet pl. Adsense-n, Adwords-ön keresztül, amire meg a tartalommarketinges azt mondja, hogy akkor tartalommarketinggel kell turbósítani. Erre a marketinges rendszerint azt mondja, hogy a tartalom előállítása nagyon költséges, csak hosszú távon térül meg és így tovább, részben igaza is van. Mert ha az én képzeletbeli cégem holnaptól elkezdene olyan kütyüket gyártani, ami mondjuk orvosi diagnosztikai eszközök beágyazott szoftverrendszereinek biztosít extra védelmet az informatikai támadásokkal szemben, hiába bíznék meg egy vértprofi tartalommarketinges csapatot, hogy írjanak a kutatásainkról, ha nem látják át nagyon mélyen, hogy ez miről szól, nem menne a dolog. Mi több, a marketingben amit fontos kiemelni vagy elrejteni az üzenetben, hogy mitől jobb az adott termék, mint a versenytársak, jópofa cikkeket ugyan tudnának írni, de nem lenne látványos hatása, még hosszabb távon sem. Ha már a képzeletbeli cég kutatói vagy szakértők írnak egy céges blogot, teljesen más a helyzet. 

Az online tartalommarketing nemrég született, de már temetik is, nem világos, hogy azért nem alkalmazzák Magyarországon kiterjedten, mert egyszerűen nincs ezzel kapcsolatos elég tapasztalati adat vagy azért nem, mert egyszerűen bénák voltak a tartalommarketinges szövegírók korábbi projektekben, esetleg maga a tartalommarketing tényleg relatív működésképtelen dolog. 

Amit viszont biztosan tudok, hogy nem kevés olyan nyelvtechnológiai módszer ismert, amit alkalmazva nagyon nagyot mehet az, aki mondjuk valamit nagyon keresőbaráttá próbál tenni. A nyelvtechnológia persze relatív elméleti tudomány, a marketingesek pedig nem nagyon beszélnek nyelvtechnológiai cégek képviselőivel, de még ha beszélnének is, nem értenék meg, hogy miért járnának jól vele és nem csak azért, mert a marketingesek többsége többek közt a matematikához hülye, mint a segg. Aztán inkább marketingesünk csak legyint és marad a régi módszereinél. 

De vannak olyan információkinyerési- és visszakeresési módszerek is, amiket konkrétan valaki kikutatott, majd nagyon szűk körben közzétett. Nem lennék meglepődve rajta, ha az, aki számára elérhetővé vált, hatalmas hasznát venné a legkülönbözőbb területeken, legyen szó akár piackutatásról, akár bűnügyi nyomozásról, akár hagyományos módszerekkel nehezen kinyerhető információk előkerítéséről és értékesítéséről. És hatalmasakat szakítana vele az, aki alkalmazza, míg a kitalálója nem látna belőle egy kanyi vasat sem. 

Egykor szóba került, hogy ha az nyílt-forrású szoftverek forradalma, azon belül is a linuxok elterjedése akkora sikersztori, akkor miért nem keresett vele Linus Torvalds semmit vele, legalábbis közvetlenül biztosan nem. A válasz rohadt egyszerű, ő maga nyilatkozta: mert nem azért írta meg a linuxot, hogy keressen vele. Arról nem is beszélve, hogy a nyílt-forrású szoftverre ráállt cégek nem ritkán születnek és dőlnek be. 

Tehát a kulcs, úgy gondolom, maga a motiváció. Ha valakit pályakezdő korában olyan benyomás ért, hogy azért nem vették fel egy munkahelyre vagy azért lépett le onnan, mert a felettese sokkal hülyébb volt nála, emiatt nem hagyta kibontakozni, az elég lehet arra, hogy az illető az egész iparágból kiábránduljon. Azaz a motiváció valamilyen specifikus irányba ki is oltódhat, aztán az illetőnek totálisan elmegy a kedve az egésztől, akár végleg. 

Megint másoknak megvan az a szükséges önbizalmuk, hogy az életük részeként végezzék azt, amit csinálnak, viszont az égvilágon semmi érzékük nincs ahhoz, hogy ebből hogyan csináljanak pénzt, esetleg nem is gondolkodnak rajta vagy ötletük sincs azzal kapcsolatban, hogy hogyan kellene megtalálni a célcsoportot és megértetni velük, hogy az ő szaktudásával miért járnak nagyon jól. 

A világ legszegényebb országaiban gyakorlatilag csóróként dolgozó közgazdászprofesszorok vagy más kutatók, akik tudják, hogy külföldön milyen aranyéletük lehetne, valami miatt mégsem költöznek. Megmagyarázhatatlan? Ugyan. Más motivációk ott tartják őket. 

Motivációink sűrű szövedéke, ebből pedig tevékenységünk adja azt is, hogy kik vagyunk, mikor hogyan döntünk. Ahogy legtöbbször annak az információnak az útja is nyomon követhetetlen, ami megjelenik az alapkutatás irodalmának egy eldugott szegletében, majd valaki egy teljes jövedelmező birodalmat épít rá egy jó csapattal, amelyik képes marginálisnak tartott alapkutatási eredményeket kreatívan alkalmazni a gyakorlatban. 

Persze nem csak kutatókra gondolok, mint szürke, sosem látható eminenciásokra, hanem a halkszavú ötletemberekre, akik sokszor egy garast sem keresnek azzal, hogy egy közös kávézás közben elmondták valamelyik ötletüket olyannak, aki mondjuk az ötletet feldobja egy cég középvezetőjének, az információ átszivárog a felsővezetéshez, majd egy komplett üzletággá fejlesztik mások azt, ami kezdetben csak egy elkotyogott ötlet volt. 

Sosem azért kezdtem el tanulmányozni azt, hogy hogyan viselkednek az emberek tömegben, csoportban vagy face-to-face, hogy manipulálni tudjak. Ahogyan a szociálpszichológia legnagyobbjai közül is elvileg néhányan tudnák irányítani az egész világot, nem céljuk, nem motivációjuk. 

A tudatban létrejött információk útjai kifürkészhetetlenek. Megmagyarázhatatlan? Dehogy. 

Hekkmester főoldal - klikk ide

Drága Reblog! 

Mint tudjátok a kommentként érkező spam alighanem egyidős a kommenteléssel, ugyanakkor a Reblog motorban nincs lehetőség kommentelő kizárására olyan esetben sem, ha a kommentje nyilván spam, esetleg fertőző webhelyre mutat. 

Kedvencünk, Szalay Miklós nevű spammerpajtásunk perpillanat nem kevesebb, mint 860 helyre szórta szét a szarságait csak a reblog.hu blogjain, ami persze az összes érintett hely SEO rankjét is rontja. Egyébként emberünk nem valami szemérmes típus, az már biztos: a kommentjeiben lévő domain-névnek ugyanis a WHOIS szerint ugyanis hogy-hogynem Szalay Miklós a tulajdonosa. 

Imádnám, ha lenne végre lehetőség kommentelő kitiltására nicknév, ami még jobb, a bloggerek előtt mondjuk félig kitakart IP-cím alapján, ami mutatná a nick megváltoztatásakor is, hogy ugyanaz a szerencsétlen, azonos IP-vel, de az IP-t nem kellene felfedni. Vagy legalább lenne lehetőség notórius módon újra megjelenő URL-ek kommentbeli letiltására. 

A fenti képen amúgy nem Szalay Miklós látható. 

A kutatókkal kapcsolatban amolyan hallgatólagos elvárás, hogy mindig tudják a miérteket, a saját területükön magyarázatot tudjanak adni minden jelenségre, amit csak tapasztalnak, mi több, tudásuk birtokában, akár meg is változtassák a történéseket. Ja, persze akkor is, ha a másik csak úgy gondolja, hogy a kutató ért a szóban forgó témához is. 

A borzalmas coelho-i felvezetés után két szemléletes példa jutott eszembe. Neumann és előtte sokan mások dogmaként kezelték, hogy egy gép legyen bármilyen bonyolult is, determinisztikus működésű, így elvben szinte bármilyen bonyolult szoftverrendszer, ha nem viselkedik jól, megfelelő teszteléssel és elemzésekkel megállapítható a hibás működés miértje és orvosolható a probléma. Az más kérdés, hogy manapság már egy-egy szoftverrendszer olyannyira komplex, hogy ha van rá lehetőség, idő-, pénz- és energiaráfordítás szempontjából a projektmenedzser sokkal praktikusabbnak tartja a hibásan működő részt kidobni, „beküldeni /dev/null-ba” és a helyére tenni egy újat. 

A 20. századi, majd azt követő gyógyszertudomány több évtizeddel növelte a születéskor várható életkort szerte a világon, viszont míg korábban csak annyit láttak a klinikusok, hogy adott hatóanyagra a beteg hogyan reagál a szervrendszer szintjén, azaz jobban vagy rosszabbul lesz tőle, mára megvan a lehetőség arra, hogy egy-egy gyógyszer hatásmódját a molekulák szintjén vizsgálják és persze a fejlesztések is ennek megfelelően történnek. 

Korábban már írtam róla, hogy a legtöbb esetben máig ismeretlen annak az oka, hogy bizonyos gyógyszerektől miért lesznek egyesek nagyon rosszul, megint másokat gyakorlatilag visszahoz egy élhető életbe, a jelenség pedig a mentális betegségekre irkált medicináknál  talán a leglátványosabb. Persze egyre több és több génről derül ki, hogy az egyéni reakciókban mi is a szerepe. A gének elképesztő különbségeket okoznak olyan szempontból, hogy például egy kábítószer kire hogyan hat. Rosszul lesz tőle? A klasszikus, tankönyvi hatásokat érzékeli? Teljesen el tudja engedni vagy totálisan függő lesz és rámegy a fél élete, jó esetben nem az egész? Az egyik ilyen bűvös gén a delta-FosB egyik változata, aminek alighanem külön posztot is szentelek majd. 

Alapvetően viszont még mindig csak kapisgáljuk, hogy egy-egy szer, ami átjut az agy-vér gáton, miért is hat annyira drámaian más módon különböző egyéneknél, és az sem látna  sokkal pontosabban, aki megfelelő helyen dolgozna, és nem sajnálná rá az időt, hogy kimondottan a droghatással összefüggésbe hozható génváltozatait vizsgálja meg saját magán. 

Már évekkel ezelőtt eljutottam oda, hogy tudom, hogy mit ír a tankönyv, de reménytelennek tartom megállapítani önmagammal kapcsolatban, hogy miért hatnak rám egyes ételek, táplálékkiegészítők, mérgek, egy szóval xenobiotikumok, úgy, ahogyan. 

Nem leszek finnyás, szégyenlős meg aztán pláne nem, írok mindennapi drogjainkról, közönséges kábítószerekről ugyanúgy, mint kognitív teljesítményfokozókról. 

Nikotin: 14 éves koromban szívtam el az első blázst. Teljesen atipusos módon nem folyamatosan szoktam rá, hanem szinte azonnal beállt a napi egy doboz cigi, nem is értem, hogy hogyan tudtam annak idején megengedni magamnak. Aztán amikor huszas éveim elején éreztem, hogy a sport a tüdő és a többi szervrendszer csökkenő kapacitása miatt sokkal nehezebben fog menni, illetve ki más tudott volna többet egyetemi tanulmányaiból a dohányzás kockázatairól, ha nem én, úgy gondoltam, hogy leteszem. Konkrétan nikotinfüggő voltam. Nem ment, hogy kevesebbet szívtam belőle vagy gyengébb cigivel próbálkoztam, nem tudtam koncentrálni, sem normálisan aludni. Aztán átszoktam a niktointapaszra, ami tényleg a leghatékonyabb eszköz annak is, aki egyszerűen csak masszív dohányos, akár konkrétan totálisan nikotinfüggő. Viszont a beinhalált és a folyamatosan adagolt nikotin közt hatalmas különbség, hogy míg az egyik bizonyos hullámokban dobogtatja meg a noradrenerg-dopaminerg rendszert, a tapasznál nincs ez a hatás, csak a nikotinéhség szűnik meg. Nem tudom, hogy mennyi volt a leghosszabb idő, amit úgy húztam ki, hogy egyáltalán nem gyújtottam volna rá, viszont ha valamitől nagyon armageddon-hangulatom lesz vagy nagyon éget egy határidő, leveszem a tapaszt és ugyanúgy szívom a blázst 1-1,5 dobozos napi dózisban. Szánalmas? Lehet, még szerencse, hogy mások ilyen típusú véleménye már rég nem érdekel. Ami viszont tény, hogy a szellemi teljesítményem fokozza. 

Kávé és zöld tea hatóanyagai, főleg koffein: nem kávézom rendszeresen, ami több study szerint rosszabb, mintha minden reggel-délben betolnék egy-egy erősebb kávét. Van, amikor kimondottan jól esik, megint máskor azt érzem, hogy a szivem menten szétrobban tőle. Viszont a jó minőségű zöld teák amellett, hogy finomak, általánosságban élénkítenek is, folyamatosan lehet velük magasabb szinten tartani a szellemi teljesítményt, szemben a kávéval, aminek a „lecsengési görbéje” teljes más. Ha teáról van szó, nem a filteres szarokra gondolok, hanem a szálas-kifőzős teákra. 

Szorongásoldók, szedatívumok és szedatohipnotikumok: ami biztos, hogy utálom, amikor valaki lazán csak „nyugtatnónak” hívja őket, ugyanis a korszerű készítmények közt már sikerül elválasztani többé-kevésbé a szorongásoldó, szedáló és altató hatást. Alapvetően sokkal rosszabb a renoméjük, mint amennyit javíthatnak az ember életminőségén, ha egy felkészült orvos utasításának megfelelően alkalmazzák őket szükséges esetben. Mióta az eszemet tudom, szorongó gyerek voltam. Amikor egyetemen egy-egy szigorlatra kellett készülni, a többiek itták a kávét literszámra, míg én olyan anyagokkal fokoztam a teljesítményt, amire mindenki rávágná, hogy csak ronthat rajta. Szerencsére sosem voltak alkoholproblémáim, de amikor fröccsözgetve készültem a vizsgáimra, nem azon paráztam, hogy mi lesz, ha megbukok, mennyire van közel a határidő, hanem kimondottan a tananyagra tudtam koncentrálni és be is vált. Márkanevet szándékosan nem írok, de szinte minden háztartásban van alprazolam, ami egy nagy potenciállal rendelkező benzodiazepin, elsősorban a szorongásra hat. Igen ám, viszont az alprazolam elsősorban az emlékezeti folyamatokat gátolja, hosszú távú használat esetén a munkamemória és a hosszú távú memória egyaránt megsínyli a dolgot. Ha valakinek még nem volt hozzá szerencséje, 0,25 mg-től valószínűleg, 0,5 mg-től pedig szinte biztos, hogy minimum beálmosodik, 1 mg bevétele után pedig alaposan bealszik tőle. Még ma is, amikor szorongatnak a határidők, bedobok akár 3-4 mg-ot is, így nem azzal foglalkozom, hogy nehogy lekéssem azt, amit időre meg kell csinálnom, hanem pontosan arra tudok koncentrálni. Hogy miért leszek produktívabb attól, amitől hülyébbnek kellene lennem aszerint a könyv szerint, aminek a tananyagából le is vizsgáztam? Nem tudom. 

Amikor komoly fájdalmaim voltak alvászavar kíséretében, végigpróbálgatták rajtam az összes, kimondottan szedatohipnotikus altatót, hiszen a minőségi alvásnál nem sok dolog van, ami az életminőséget javít illetve, teljesítményfokozónak is tekinthetjük egészséges személy esetén.  Az érdekesség, hogy a terápiás dózistartományban az altatók olyan hatással voltak rám, mintha csak cukorkát kaptam volna. Több esetben akár 3-4 altatóra volt szükségem ahhoz, hogy el tudja aludni, igaz, sokszor a fájdalmaim mellett még azokon a dolgokon is pörgött az agyam, amik aktuálisan foglalkoztattak, hogy miket szeretnék még megcsinálni az életben. Hogy miért vagyok ennyire érzéketlen az altatókra, nem világos. Ugyan ezek is a benzodiazepinek csoportjába tartoznak, ilyen módon kereszttoleranciát mutathatnak az előbb emlegetett alprazolammal, ez még mindig nem magyarázat altató-érzéketlenség ilyen szintjére. Amikor egy nagyon elfoglalt időszakomban egy gyógyszertudományi téren jártas ismerősnek mondtam, hogy miket szedek, azt mondta, hogy igazság szerint ilyen mennyiségtől más nem állna meg a két lábán, nem hogy 16-18 órát foglalkozzon egy-egy probléma megoldásával. Hozzáteszem, az altatókkal kapcsolatos rendkívül érzékenységem akkor is megvan, amikor egyébként semmilyen fájdalmam nincs. 

Már bőven huszas éveimet jártam, amikor először szippantottam füves cigibe, ami egy ismerősöm szerint babadrog, nem is igazi drog. Ehhez képest engem izomból vert a padlóra: sugárban hánytam tőle, sosem volt pánikrohamom, de belülről éreztem, hogy eluralkodott rajtam a pánik és hogy nem szeretnék éppen ott meghalni. Egyszerűen nem tudtam elengedni azt a gondolatot, hogy mikor lesz már vége ennek az egész szarnak. Képtelen voltam megmozdulni, ugyanakkor az agyam teljes éberséggel azon pörgött, hogy mikor lesz már vége, az alapján, amit a THC farmakodinamikájáról és farmakokinetikájáról tudok. Szerencsére nagyon segítőkész közegben voltam és nem volt komolyabb baj, de akkor is borzalmas volt. Fontos megjegyeznem, hogy nem szívtam túl magam, nem herbál vagy valami hasonló szar volt, hanem fű. Aztán még talán 1-2 alkalommal szívtam füvet életemben, aminél hányni már nem hánytam, de borzalmas volt, félórás bénulással és pánik-szerű állapottal, nem csoda, hogy a szagát is gyűlölöm. 

Persze, vannak, akiknél a mindennapok része, közben alkotnak, meglátnak olyan összefüggéseket, amiket korábban nem, szó sincs róla, hogy például megvetném a füveseket, egyszerűen csak tudom, hogy elképesztően más módon működik az agyuk. 

Érdekes jószág a bupropion. Amikor sok-sok évvel ezelőtt kérdéses volt, hogy megdöglök-e fél éven belül vagy sem, amitől az amúgy sem remek kedvem masszív depresszióba fordult, ezt az atipusos készítményt állította be az orvos, mivel az összes, korábban próbált, elsőként választandó antidepresszánstól még rosszabbul lettem, még többet hánytam és még fostam is. A bupropiontól nagyon sokat csúnyán szétpörögnek, ezért nem is szivesen írják a dilidokik, az én eszem pedig ismét fogott tőle, igaz, az érzelmeimet csúnyán megkavarta, azokat arrébb tenni is könnyebb volt. 

Ciklohexil-nitrit, amil-nitrit, izobutil-nitrit: egytől egyig undorító szerves oldószerek, ismertebb nevük rush vagy poppers, ám a 5-10 ml-es üvegcsékről rendszerint nem derül ki, hogy a termék a három vegyület közül melyik milyen arányban tartalmazza. Az üvegcsékből minden esetben jókorát szippant a fogyasztó, a hatás néhány másodpercen belül jelentkezik és néhány percig tart. Szubjektív írom, hogy nem sok szánalmasabb látvány van, mint amikor valaki partiördögként a tánctéren szipákolja ezt a folyékony szart, aztán meg érdekes arcot vág hozzá. Az irodalmi adatok szerint rövid ideig eufóriát okoz, fokozza a szexuális teljesítményt és egyféle rövid szeretet-tripet eredményez. Szinte mindig összefüggésbe hozzák a homoszexuális szubkultúrával, aminek egy, de nem kizárólagos oka lehet, hogy a simaizmokat relaxáló hatással rendelkezik, ilyen módon melegek közt a befogadó félnek közvetlenül a behatolás előtt könnyebb dolga lesz és nagyobbat is élvez. 

Egyszer egy olyan szubkultúrával kerültem kapcsolatba rövid ideig, ahol ez is volt – mármint nem seggbekúrás, hanem poppers – kíváncsivá tett, hogy mit lehet ebben szeretni és miután kérdeztem, hogy kérhetek-e, egy repülőgép-hajtómű erejével szippantottam bele párat. Az eredmény: abszolút semmi! 

Piracetam: elvben a kognitív funkciókat javítja, emellett a memóriára nagyon pozitív hatással van, egyes tanulmányok szerint fokozza a két agyfélteke közti információcserét, ugyan lehet, hogy ez egyszerűen annak a hatásnak tudható be, hogy magát az agyi keringést általánosságban javítja. Próbálkozni lehet, de senki ne számítson azonnali, látványos agy-tuningra, a hatása egyébként sem azonnal jelentkezik. 

Metilfenidát: gyakran emlegetik egy lapon az Adderall-lal (ami gyakorlatilag gyógyszerészi tisztasági amfetamin) és a modafinillel, de ez a kategorizáció súlyosan megtévesztő. Teljesen eltérő típusú vegyületekről van szó, az Adderall-hoz még sosem volt szerencsém, ahogy a modafinilhez sem. Ami viszont sokat mondó, hogy modafinil-hatóanyagú készítmény Magyarországon mindössze 2006 és 2010 közt volt gyógyszertárban elérhető (ez nem azonos azzal, hogy kereskedelmi forgalomban van-e), egyrészt alighanem annyi misuse-t jelenthettek a gyógyszerrel kapcsolatban, az Európai Gyógyszerügynökség vizsgálata pedig annyira kockázatosnak találta az ambuláns alkalmazását, hogy emiatt el is tűnt a gyógyszertárak polcairól. A modafinillel kapcsolatos, Országos Gyógyszerészeti Intézet által kiadott figyelmeztetésnek pedig egyetlen betűje sem riogatás! Sajnos orvos- és gyógyszerész berkekben hozzáférhető, na meg persze mindenki tudja, hogy honnan még. 

Ami a metilfenidátot illeti, ugyancsak a renoméja sokkal rosszabb, mint amilyen a hatása a többségre ténylegesen. Hatástani szempontból alighanem perdöntő szerepet játszik, hogy valaki milyen géneket kapott az anyukájától és apukájától. A South Park 4. évadjának 3. egyébként zseniális epizódjában emiatt ütik agyon Kennyt, Cartman pedig a szer miatt mindenhol Christina Aguilera-t látja szörny formájában. Amit én szeretek a metilfenidátban, hogy félre tudom tenni az érzelmeimet és intenzíven, fókuszáltan tudok arra koncentrálni, amit igazán élvezek, így bekerülök egyfajta Csíkszentmihályi-féle flow állapotba – például most, ahogy kikapcsolódásként írom ezt a posztot, nem gondolok arra, hogy az elmúlt egy hónapban milyen magánéleti kudarc ért. 

A metilfenidát éber, kreatív állapotot eredményez nálam, ugyanakkor nem olyan módon stimulál, mint például a kávé, azaz például nem köpöm ki a szivem tőle bő nyállal. A kutatásban hasznos, én többször jöttem rá olyan összefüggésekre, jelentkeztek olyan asszociációk, amikkel könnyűszerrel meg tudtam oldani olyan problémát, ami igencsak kemény diónak tűnt. Figyelem! Ahogy szinte minden smart drugról szóló cikkben olvashatjuk, az okosdrogoktól senki sem lesz okosabb, csupán ideális esetben a meglévő szellemi teljesítményét tudja hatékonyabban kihasználni. Ugyanakkor van ismerősöm, aki egyszerűen csak „bediszkózva” érzi magát tőle, anélkül, hogy ez egyébként látszódna. A metilfenidát hébe-hóba, egy kapszulaként alkalmazott adagja tehát nagyon hasznos lehet annak, akinek határidőre kell cikket vagy éppenséggel PhD-munkát leadnia, esetleg valamilyen intenzív szellemi kikapcsolódásra vágyik, az előbb felsoroltakon túl a munkamemóriát is javítja. Ugyanakkor érdekesség, hogy 2-3 kapszula metilfenidát bevételét követően, amikor az idei, ultrarövid nyaralásom során elmentem egy táncikálós szórakozóhelyre, inkább feszültebb lettem, töménnyel fogyasztva pedig úgy éreztem, mintha be lennék szpídezve, ugyan nincs viszonyítási pontom, mert sosem próbáltam, nem tudom, hogy a spuri milyen. A memóriám viszonylag jó, viszont ezen az estén, igaz, alighanem a töménytelen pia is közrejátszott, de sokkal kevesebb arcot és nevet jegyeztem meg. A figyelmem nagyobb adagtól annyira szétszórt lett, hogy esélytelen lett volna egy pontra figyelnem, mintegy multitaskingba kapcsolt az agyam amellett, hogy az anyag többszörözte az „órajelet” is. 

Amikor ismerősök kérdeznek tőlem kábszi-témában, amellett, hogy elmondom, hogy nem vagyok toxikológus, néhány dolgot nagyon ki szoktam emelni. 

Ha dílertől szerzett anyagról van szó, számításba kell venni, hogy sajnos ma már mindent kevernek minden szarral, azaz még ha a dizájner drogokat nem is számítom, ha valaki nem valami kivételesen megbízható arctól vesz például ekit, abban egyáltalán nem biztos, hogy csak MDMA lesz, de a tisztaság mellett a hatóanyagtartalom is változhat függően attól, hogy hol kotyvasztották ki. Ez persze igaz a többi kábszerre is, de a veszély fokozott, ha a díler nem elég megbízható, ne adj’ Isten valaki a neten rendel. Egyébként nem ismerek drogdílereket és drogrendelő zugoldalakat sem, mert annyira nem érdekel. 

Ha pedig arról van szó, hogy hejj, de veszélytelennek mondja a haverod haverja valamelyik anyagot, jusson eszedbe, hogy mekkora egyéni változatosságokkal érdemes számolni, elég csak az én füves példámra gondolni. 

A másik, hogy az orvos által felírt, a gyógyszertárban szabályosan kiváltott gyógyszert, ha valaki nem orvosi utasítást követve használja, szintén droghasználatnak tekinthető. Arról nem is beszélve, hogy önmagukban egyébként biztonságos gyógyszerek bizonyos kombinációban nagyon kifejezett pszichotróp hatással rendelkeznek, azaz nem a legbölcsebb ötlet a nagyitól elcsent X gyógyszert együtt bevenni az orvos által írt, majd kiváltott Y gyógyszerrel csak azért, mert a neten az olvasható, hogy mekkora császár dolog vagy azt mondja a biológus/orvos haver. 

Ha már teljesítményfokozásról van szó, érdemes hosszabb távon gondolkozni, nem csak azonnal ható bogyókban, xenobiotikumokban. Nyilván írni vagy mondani sokkal könnyebb, mint be is tartani, de a jól megválasztott rendszeres sportolásnál kevés jobb teljesítményfokozó van, viszont érdemes számolni vele, hogy a hatása nem azonnal jelentkezik a szellemi teljesítményben. Viszont valaki minél korábban kezdi, annál jobb.  

Sokan esküsznek még a ginkgora és a ginzengre, ha szellemi teljesítmény fokozásáról van szó. Ami a ginkgo-t illeti számtalan termék található a pakikákban az egészen silány minőségűtől az egészen kitűnőig, viszont az én ismereteim szerint a ginkgo hatása több év vagy évtized alatt mutatható ki, már ha kimutatható egyáltalán. Viszont a placebó hatása igencsak erős. 

A szellemi teljesítmény fokozásához többen használnak ginzenget, aminek a hatása ugyancsak nem azonnal jelentkezik, inkább középtávon. Ugyanakkor amikor én akár az ampullából kiszippantható takonyízű terméket próbáltam, akár a tablettásat, nem tapasztaltam teljesítményfokozódást több hónap után sem. Szóval olyan ez, mint amikor valakinek tavasszal jut eszébe, hogy hamarosan jön a strandszezon, aztán le kellene adni a télen felszedett szalonnából kondizással. Nem fog menni néhány hét alatt, néhány hónap alatt esetleg. 

A vitaminokkal és nyomelemekkel kapcsolatban hasonló a helyzet, a vény nélkül kapható termékek gyártóin és forgalmazóin komoly a nyomás, hogy minél többet adjanak el és itt most nem a teljesen idióta gyócccerlobbi-konteóra gondolok. Sokkal inkább arra, hogy nem kis mértékben a táplálékkiegészítők értékesítésében érdekelt felek és a fogyasztók együttesen tartanak fenn olyan hiedelmeket, hogy (azonnali) szellemi teljesítményfokozódást eredményezne bizonyos vitaminok és nyomelemek nagy dózisban történő bevitele. Természetesen a dolog messze nem megalapozatlan, példaként a B-vitaminok hiányában súlyos idegrendszeri tünetek lépnek fel, ez az állapot pedig B-vitaminok adagolásával megszüntethető. Kimondott B-vitaminhiány viszont gyakorlatilag csak olyat veszélyeztet, aki nagyon egészségtelenül táplálkozik, akut alkoholista valamint hirtelen hiánytüneteket okoz és a B-vitaminok forgalmában zavart kelt, ha valaki kéjgázt szív. 

Jó minőségű multivitamin fogyasztása mellett érdemes lehet akár nagy dózisú C-vitamint és B-vitamin komplexet is fogyasztani, legalábbis én ezeket fogyasztom. Ezeknek a hatása persze szintén nem azonnali, arról pedig szó sincs, hogy egyenesen arányos lenne a bevitt vitaminok mennyisége a jótét hatásukkal. A vízben oldódó vitaminokkal kapcsolatban nem kevés féligazság és tévhit él a köztudatban. Az egyik, hogy nem lehet túladagolni. Nos, ha valaki kétpofára eszi az erőnléttel egyértelműen összefüggésben álló vitaminokat, több szempontból is rosszul teszi. Igaz, hogy a vízben oldódó vitaminokat gyakorlatilag nem lehet túladagolni, extrém mennyiségek megnövelik a vesekő kialakulásának kockázatát, ezen kívül teljesen értelmetlen az extrém mennyiségű fogyasztás azért is, mert a vitaminokat csak korlátozott mértékben képesek tárolni az emberi szervek, főleg a máj. Ha pedig valamiből túl sok van, nemes egyszerűséggel kihugyozzuk a vitamint, vízben oldódó vitaminok esetén. 

Az eszetlen vitaminzabálással kapcsolatban van még valami, amit nagyon érdemes figyelembe venni: ismeretesek olyan vitaminok, amiknek a túlzott bevitele meggátolja más vitaminok, ásványi anyagok vagy nyomelemek felszívódását vagy felhasználódását! 

Nem igazán van általános szabály arra vonatkozóan, hogy melyik vitaminnak mennyi az optimális adagja, ha erről keresel információt, inkább kérdezz orvost vagy dietetikust, ha pedig netes forrást használsz, akkor az megbízható forrás legyen. Ami valamelyest kapaszkodót jelenthet, a készítmény ára, de azért ne legyünk benne ezer százalék biztosak, hogy a termék annál jobb, minél drágább. 

Egy szó, mint száz, farmakogenomika ide vagy oda, ha van valami, ami még jóideig megmagyarázhatatlan marad, hogy egy olyan igen bonyolult élő rendszerben, mint amilyen az ember, annak is a pszichés funkcióit ellátó idegrendszeri részei, miért hatnak olyannyira máshogy a teljesítményfokozók és élvezeti szerek. A drogoktól egyesek megundorodnak, megint másoknak a függőség kialakulását követően rámegy az életük. Ezen a téren megmagyarázhatatlan az, amiről jelenleg még keveset tudunk vagy tudunk eleget elvben ugyan, de az empirikus adatok ellentmondanak a tankönyvi információknak. 

Alighanem mindannyian ismerünk olyan párokat, akikkel kapcsolatban egyszerűen el nem tudjuk képzelni, hogy egyáltalán mi tartja bármiféle emberi szinten a kettőjük kapcsolatát. Bizonyos pároknál az egyik durván beavatkozik a másik autonómiájába például azzal, hogy folyamatosan stalkolja az üzeneteit és mindezt még legitimálja is önmagában azzal, hogy „féltékeny típus”. Megint más esetben sok apró vagy kevés, de nagyon jelentős kompromisszumok mellett marad fenn a párkapcsolat, ami végülis egyik félnek sem jó, de nincs az törvénybe foglalva sehol, hogy az embernek boldogan kellene élnie az életét. Ráadásul racionalizálják a saját hülyeségüket azzal, hogy „minden párkapcsolat kompromisszimokat igényel” – csak nem mindegy, hogy mekkorákat. Megint más esetben annak ellenére, hogy mondjuk a férj piásan veri az asszonyt és a gyerekeket rendszeresen, a feleség akkor sem költözik, amikor egyébként minden további nélkül megtehetné, mi több, meg kellene tennie a gyermekei biztonsága érdekében. 

Mi tartja fel a totálisan beteg párkapcsolati sémákat? Miért nem lép ki belőle egyik fél sem annak ellenére sem, hogy mindkettőjüknek szenvedés az egész? 

Amikor arra gondoltam, hogy cikket írok a párkapcsolati függőségről, Susan T. Fiske Társas alapmotívumok című, zseniális könyvét lapoztam fel, hogy a pusztító kapcsolatok valamelyikét bemutassam. Ha valaki meg szeretné érteni, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben miért viselkednek az emberek egymással úgy, ahogyan, kötelező! Végül mégis inkább a saját szakmai tájékozottságomra és intuícióimra alapozva, azok mentén írok. 

A saját környezetemben is sok-sok olyan pár van, akik párkapcsolatban élőnek mondják magukat, mégis annyira súlyosan kompromisszumokkal terhelt az egész, - akár hallgatólagos félrekúrásokkal tarkítva – mintha óvodások játszanának papás-mamásat. A hasonlat nem is volt olyan rossz: ezek a kapcsolatok számos infantilis jelet hordoznak magukban, mivel eleve olyan emberek kapcsolatáról van szó, akik még nem nőttek fel az érett párkapcsolathoz és alighanem nem is fognak. 

A mai világban egy nagyon erős faktor, hogy hallgatólagosan párkapcsolatban élni a menő, szinglinek lenni pedig ciki, már ha nagyon egyszerűsítünk. Személyesen úgy gondolom, hogy ez az egyik oka annak, hogy sokan nem szakítanak, inkább tűrnek egy mérgező kapcsolaton belül. 

Világos, hogy minden emberben megvan a természetes igény arra, hogy szeressen valakit és szeretve legyen, szó sincs róla, hogy egyedül ne lehetne valaki boldog. Márpedig a kultúránk azt plántálja mindenki fejébe, hogy egyedül maradni gáz, ha valaki egyedül marad, annak biztosan valamilyen oka van, valamint azt a szintén téves képzetet, hogy az egyedüllét azonos lenne a magánnyal, holott erről szó sincs. Éppen ezért sokan lépnek be, majd maradnak benne olyan párkapcsolatokba is, amivel kapcsolatban racionálisan szemlélve már az elején látszott, hogy normálisan nem működhet. Igen, az egyedül maradástól való félelem. Holott egyedül is lehet valaki nagyon boldog, még könyv is jelent meg azzal kapcsolatban, hogy hogyan fejlesszük mesteri szintre az egyedülálló életvitelt, ha éppen nincs senkink. Amellett, hogy valaki belép egy mérgező párkapcsolatban, dettó ugyanemiatt a félelem miatt nem fog kilépni belőle, szakítani. 

A szakítást követő szeparációs szorongás és attól való félelem egy formája persze egy szintig természetes, megint más esetekben akár önmagában is megmagyarázhatná a mérgező párkapcsolatok fennmaradását. 

Amikor párterápiára kerül a sor, a terapeuta rendszerint rájön, hogy a problémák nemhogy frissek lennének, hanem legalább csírájában már akkor ott voltak az egymással való konfliktusaik hatékony megoldására éretlen pár tagjai, amikor megismerték egymást. Teljesen hasonlóan az sem meglepő, hogy amikor olyanról hallok, hogy valaki rendszeresen elagyabugyálja a szívszerelmét, de egy kis beszélgetést követően kiderül, hogy szó sincs arról, hogy a kapcsolat hirtelen megromlott volna, sőt, a kapcsolat kezdetétől fogva voltak, esetleg  kevésbé kifejezett formában. Egy érett ember már a kapcsolat elején látta volna, hogy gondok lehetnek és annak megfelelően dönt, hogy belemegy-e. 

Sőt, tessék kapaszkodni, helytállónak tartom azt a klinikusok által osztott empirikus tényt, hogy az egymást bántalmazó házaspárok többségénél már jóval az eljegyzés előtt elcsattantak az első pofonok! 

Idióta egy világban élünk. Ez nem kifejezés. Nekem ugyan nagyon sok szempontból nem volt szerencsém az életben, de párkapcsolati téren sosem ment el az eszem egy pillanatig sem. Volt, amikor szinte ráfüggtem a netes társkeresőkre, de nagyon figyeltem rá, hogy nem pót-családot keresek magamnak. Csak olyan kapcsolatba mentem bele, ami tényleg minden szempontból megfelelt, azt hiszem, hogy kevesen mondhatják el magukról, hogy az exeikkel nem csak, hogy mind békében váltak el, de máig kimondottan jó a kapcsolatuk velük. Én szerencsére igen. Persze voltak kevésbé komoly kapcsolataim is, eszembe nem jutott volna azt idióta módon párkapcsolatnak nevezni és nincs vele semmi probléma, ha a felek előre nevén nevezik a gyereket, legyen szó „friendship with benefits” típusú kapcsolatról vagy szeretői kapcsolatról, persze értelmetlen lenne elzárkózni attól, hogy egy kapcsolat esetleg idővel komollyá alakuljon. 

Visszatérve az igazán gennyeddző kapcsolatokra, ahol mondjuk van egy agresszív férj, a feleség hiába dobbanthatna, mégsem lép le, egyrészt azért, amit előbb írtam, azaz egyszerűen az egyedülléttől fél, másrészt megszokja, hogy a párkapcsolatában gyakori az agresszió. Már miért ne szokná meg, amikor korábban is agresszív faszokkal jött össze? 

A párválasztási preferenciákkal kapcsolatos modellek közül ismerős lehet, hogy a gyerek felnőttként majd az ellentétes nemű szülőhöz hasonló vonásokkal rendelkező partnert keresi tudattalanul (heteró kapcsolat esetén). Szóval még ha valaki kislányként utálta is a tajrészegen balhézó fatert, alighanem megfogadta, hogy neki márpedig ilyen pasija biztosan nem lesz, többek közt az anyai modell követésének erőssége miatt éppen az fogja jelenteni a vesztét, hogy mindent megtesz azért, hogy ne valami erőszakos fasszal jöjjön össze, mégis legnagyobb valószínűséggel így tesz. 

Úgy általában jobban kellene arra figyelni, hogy a barát vagy barátnő tényleg az legyen, ne pedig apapótlék, anyapótlék, pót-család, pót-akármi, mert ha ennek megfelelő vonások hatják át a párkapcsolatot, az már régen rossz. Annak a társadalmi nyomásnak a hatása alól a mai napig nem húztuk ki magunkat teljesen, hogy a szüleink mielőtt férjet ill. feleséget szeretnének mellénk, na meg persze unokát. 

Időben megromló kapcsolatok esetén különösen érdekes jelenség, hogy a párkapcsolati függőségben szenvedő emberek, akik egyébként is hajlamosak a környezetüket okolni a kellemetlenségeik miatt, amikor önmagukba kellene nézniük, a párjukra fogják kivetíteni, idővel a párjukat torz módon látják én ennek megfelelően zúdítják rá a nyílt vagy burkolt agressziót. 

Az ember alapvetően a boldogságra törekszik, eszünk azért van, hogy használjuk, a jó minőségű ismeretterjesztő irodalom azért, hogy olvassuk, a párterapeuták – akik nem keverendők össze a párkapcsolati tanácsadókkal, meg hasonló kuruzslókkal – pedig azért, hogy segítsenek, ha szükségessé válik. 

Nem is tűnik olyan tévesnek az a kutatás, ami azt hozta ki eredményül, hogy szinte mindenki párkapcsolati függőségben szenved, elvégre a történelem folyamán még sosem volt ennyire könnyű egyedül maradni, mint manapság, még egyszer írom, az egyedüllét viszont nem azonos a magánnyal és boldogtalansággal, gondoljunk csak az olyan fordulatokra, hogy „Mi lenne velem nélküle”, „Ő az életem része” és így tovább. Na erre tudom én azt mondani, hogy szánalmas. Bizonyítéka annak, hogy az illető még messze nem nőtt fel egy érett kapcsolathoz, alighanem nem is fog, ami egy ko-dependens helyzetet tart fenn, ami fölött már alig van kontroll. 

Alapvetően nagyon veszélyes, amikor valaki egyáltalán nem is foglalkozik annak a gondolatával, hogy milyen lenne egyedül élnie, mit nyerne és veszítene, márpedig általában erről van szó. 

Amikor valaki megszokásból marad egy párkapcsolatban és még be is látja, hogy messze nem tökéletes a másik, de a semminél jobb, egy fontos tényezőt figyelmen kívül hagy: az életünk véges. Azaz ha nem dobja ki a számára fapados pasiját/csaját, annál kevesebb ideje és lehetősége marad az életben arra, hogy találjon magának olyat, akivel kölcsönösen szerelmesek is egymásba és tényleg minden kattan úgymond. 

A vonzalom és a szerelem érzését nem véletlenül alakította olyanná az evolúció, amilyenné, viszont ha már emberként a kutatóknak lehetőségük van vizsgálni a nagyon sokak szerint legkomplexebb emberi viselkedést, a szerelmet, vonzalmat és rokon témákat, akkor az ő következtetéseiket illene nagyon alaposan szem előtt tartani. Például szerelem ide vagy oda, a bizalmat és a pszichológiai értelembe vett intimitást, csak fokozatosan szabad kiépíteni a másikkal, ha nem ez történik, és a párkapcsolat korai fázisában megreked és szakítás lesz belőle, az, aki ész nélkül megosztotta az érzelmeit a másikkal, úgy fogja érezni, hogy a másik becsapta, kihasználta. És igen, kitaláltad, persze a hülye szokás nem tűnik el, hanem a rákövetkező párkapcsolatban megtörténhet ugyanez a forgatókönyv. 

Amellett, hogy sok más, az életben fontos dologgal kapcsolatban nincsenek garantált sikert jelentő okosságok, ezen a téren pláne nem illetve bizonyos értelembe vannak, de azzal, hogy valaki tudományos szinten ismeri mondjuk a párkapcsolatok finomszerkezetét például a poszt elején említett könyvből, még egyáltalán nem biztos, hogy hasznosítani tudja ezt a magánéletébe. 

Párkapcsolatok, szerelem, házasság. Vegyük észre, hogy mind szintén legnagyobb részt olyan szokásaink és attitűdjeink mentén szerveződik, ami fölött csak korlátozott mértékben tudunk kontrollt gyakorolni. Viszont ez nem jelenti azt, hogy próbálkozni sem szabadna. Egy-egy problémás helyzetben biztosan nem a női magazinok, na meg pláne nem a bizalmas barátok és barátnők fogják megmutatni a helyes utat. Jól jegyezzük meg: a legjobb bizalmasaink azzal tudnak a legtöbbet segíteni, ha empatikusan meghallgatnak egy rázós helyzetben, azzal viszont kimondottan ártanak, ha bemondják a tuti megoldást, hogy ők mit tennének, márpedig sajnos ez is tipikus. Annak okait, hogy az ember miért ne adjon és kérjen magánéleti témában tanácsot attól sem, akiben a legjobban bízik, néhány egészen kivételes esetet leszámítva, mondjuk amikor a másik kimondottan azt kéri, hosszan lehetne sorolni. A egyik legerősebb érv az, - mármint, hogy a legjobb barát miért ne adjon tanácsot - hogy egyszerűen nem az ő életéről van szó, a szituációt nem látja teljes valójában, hiszen amit a másik mond párkapcsolati problémaként, átment már az ő kognitív szűrőjén, majd a hallgató kognitív szűrőjén még egyszer. Ráadásul a másik nyilván nem tud elvonatkoztatni attól, amilyennek ismeri legjobb barátja/barátnője pasiját/csaját, ahogy attól sem, hogy ő hasonló élethelyzethez hogyan viselkedett korábban, ami ugyan neki lehet, hogy bevált, egyáltalán nem biztos, hogy másnál is fog. Másrészt ha valaki nem önmaga találja meg a célravezető vagy kudarcra ítélt megoldást – de nem feltétlenül egyedül – akkor mondható-e, hogy például egy hülyén követett stratégia, amit a legjobb barátnő javasolt, saját felelősség? 

Ha közelebb szeretnénk jutni ahhoz, hogy megértsük az emberi viselkedés természetét, - ahogy arra később kitérek ez végülis a szokások halmazának is tekinthető - a több lehetséges út közül a legcélravezetőbbnek sokak szerint a behaviorista-, majd kognitív magatartástudomány által kidolgozott viselkedésmodellek tanulmányozása. 

Menjünk vissza kicsit a kályhához: ott van például az operáns kondícionálás, pavlovi viselkedés modellje. Abban az esetben, ha egy állat azt tanulja meg, hogy valamilyen viselkedés esetén jutalom jár, azt a viselkedést gyakrabban fogja produkálni, míg ha azt tapasztalja, hogy bizonyos viselkedést büntetést kísér, el fogja kerülni azt. A jelenségben kulcs szerepet játszó jutalmazórendszer pedig mindebben kulcs szerepet játszik, ami az egyszerűsített magyarázat arra, hogy a patkányok a laboratóriumban miért képesek nyomkodni a beléjük heroint adagoló, ilyen módon kellemes érzést kiváltó pedált (önjutalmazás) akár egészen addig, amíg bele nem pusztulnak a heroin hatásaiba. 

Ugyanakkor olyan, sokkal komplexebb jelenségekre is magyarázatként szolgálhat, hogy az arra hajlamos személyek miért válnak bűnözővé, míg azonos szociokulturális közegből származó társaik nem. Ugyancsak a tanulás-megerősítés a kulcs, ha valaki megtanulja, hogy tisztességtelen eszközökkel, például az óvodában verekedéssel könnyebben előnyökhöz juthat, ez a problémamegoldási eszköztárában előkelő helyen foglal majd helyet és gyakrabban ismétlődik, amit pedig említeni sem kell, minél előbb alakul ki egy ilyen szokás, annál kisebb az esély arra, hogy megváltozzon illetve annál több energiabefektetésre lenne szükség új, a társadalmi norma által már elfogadható magatartásformák felvételéhez. 

Mindez, amit eddig írtam, egy nagyon szemléletes, ámde durván pongyola megfogalmazása volt a lényegnek: amiből jutalom származott, hajlamosak a kísérleti állatok ismételni, amiből büntetés, azt elkerülni. A kognitív pszichológia számos modellel jelentősen továbbfinomítja ezt a képletet, egyrészt figyelembe véve, hogy magasabb rendű állatok valamint az ember esetében bőven többről van szó, mint a jutalmazórendszer működéséről. Viszont ez alapján lehetőség van ellentmondásosnak tűnő magatartásformák megértésére, azaz amikor valaki olyat csinál, ami messze nem jár semmilyen jutalommal, mi több, egyenesen káros rá nézve, amivel az illető tisztában is van, mégis rendszeresen ismétlődik. A nagyon rövid magyarázat az, hogy valamikor az adott viselkedésforma adaptív volt, azonban időben maladaptívvá vagy kimondottan patológiássá vált, mivel azt nem oltotta ki semmilyen más hatás, ingeregyüttes. 

A maratoni bevezetés után most egy, az emberiség jókora részét megnyomorító betegségről fogok írni, eléggé széles körben elismert modellekkel együtt. 

Jól ismert, hogy az unipoláris depresszióban szenvedő betegek úgy gondolják és érzik, hogy nem képesek irányítást gyakorolni az életük felett és bármit is próbálnának tenni, a helyzetük nem javulna. 

Az 1970-es években Martin Seligman érdeklődését felkeltette a téma és feltételezte, hogy az unipoláris depresszió kialakulásának kulcs tényezője az a fajta viselkedési beállítódás, amit később tanult tehetetlenségnek neveztek el. Seligman nem túl kedves, ámde annál tanulságosabb állatkísérleteket folytatott, egészen pontosan kutyákon. A kísérletben használt kutyák egy ketrecbe voltak zárva. Ha felvillant egy lámpa nem sokkal később áramütést kaptak a doboznak abban a felében, amiben éppen voltak. Abban az esetben viszont, ha gyorsan átugrottak a ketrec túloldalára, nem kaptak áramütést. Ahogy az sejthető volt, a kutyák nagyon gyorsan megtanulták, hogy amint a lámpa felvillan, át kell ugraniuk a doboz túloldalára és így egy az egyben elkerülhetik az averzív ingert, ami itt áramütéssel járt.  

A kutyák pontos napirend szerint aludtak és voltak ébren, de az előbb említett csoporton kívül a kutyáknak volt egy másik csoportja is. Ők olyan függőágyba aludtak, ahol véletlenszerű időközönként kellemetlen áramütést kaptak. Természetesen ezeket a kutyákat szintén elhelyezték a kísérleti ketrecben és annak ellenére, hogy tudták, hogy a lámpa felvillanásakor át kellene ugraniuk a ketrec másik oldalára, vagy csak 1-2 alkalommal ugrottak át, megint más esetben teljesen passzív módon tűrték a ketrecbeli áramütést, mivel alvás közben hozzászoktak, ha úgy tetszik, megtanulták, hogy az áramütések teljesen esetlegesek, nem tehetnek ellenük semmit. Kialakult a tanult tehetetlenség. 

Ráadásul azoknál a kutyáknál, ahol a tanult tehetetlenség kialakult, az emberi depresszióhoz igencsak hasonló tüneteket figyeltek meg. 

Később, Seligmanéhoz hasonló patkánykísérletekben azt figyelték meg, hogy a tanult tehetetlenségre kondicionált, gyakorlatilag depresszióssá vált patkányok agyában a noradrenalin és a szerotonin aktivitása csökkent. Ha agyi ingerületátvivő anyagokról van szó, fontos tudni, hogy annyira azért nem egyszerű a képlet, mint ahogy a női magazinokban olvashatjuk, ha dopaminról, noradrenalinról és szerotoninról van szó a hangulat vonatkozásában. Máig nem tisztázott minden részletében, hogy bizonyos mentális betegségeknél, konkrétan egy-egy betegnél arról van szó, hogy ezeknek az anyagoknak a termelődése csökken, a termelődésük normális marad, azt viszont az agysejtek receptorai nem kötik meg vagy éppenséggel túlságosan gyorsan felzabálják őket az idegsejtek az idegsejtek nyúlványait képző szinaptikus résekben. Ráadásul mindezen számos tényező tovább bonyolít, például az ingerületátvivő anyagra való eltérő érzékenység az agy bizonyos régióban. Ezért van, hogy az antidepresszánsok közt a szerotoninforgalomra ható szerektől a betegek egy része határozottan jobban lesz, megint másik része rosszul lesz tőle, míg mások a noradrenalin és/vagy dopamin forgalmára ható szerekkel kerülnek vissza az életbe, más depressziósoknál viszont ugyanezek csak mellékhatásokat produkálnak. 

Tehát az, hogy „minden fejben dől el”, olyan értelemben, hogy tudunk változtatni bármilyen tulajdonságunkon és lelki állapotunkon, ha akarunk, nem több, mint egy közkeletű bugris prosztóbölcsesség még akkor is, ha csak idegélettani szempontokat veszünk figyelembe. 

A depressziósok persze sokszor nincsenek kitéve rendszeres áramütéseknek és hasonló averzív ingereknek, viszont nagyon sokak életében adódnak rendszeresen ismétlődő kellemetlen élethelyzetek, ami ellen ott és akkor tényleg tehetetlenek. Ha pedig megtanulják, hogy tehetetlenek a sorsukban bekövetkező szenvedést okozó külső tényezőkkel szemben, amik rendkívül sokfélék lehetnek és nagyon sok esetben kívülálló számára észlelhetetlenek, végülis kialakult az egyénben a tanult tehetetlenség. Az emberi tanult tehetetlenségnél viszont nem korlátozódik a beállítódás az adott kellemetlen élethelyzetre, hanem az általános emocionális beállítódás részévé válik, ami pedig legalább ilyen fontos, hogy még akkor is fennmarad, amikor már megszűnik a szenvedést okozó, esetleg traumatizáló, kellemetlen élethelyzet! 

Mindenki él át az életében valamilyen szenvedést, akár olyat is, ami már nem is tudatosul benne, mégsem lesz mindenki depressziós, így adja magát a kérdés, hogy miért? Seligman elméletét többen tovább finomították, kiegészítve a belső attribúciók elméletével. A rendszeresen vagy időnként kellemetlen ingert elszenvedő emberek, például a megbuktatott diákok vagy kirúgott alkalmazottak egy része úgy gondolja, hogy a tényező, ami a kellemetlen érzetet okozza bennük, teljes egészében belső, belülről fakadó, csak ők tehetnek róla, másrészt általánosan, globálisan jelentkező rájuk és stabil, azaz nem bíznak benne, hogy változtathatnak a helyzetükön. Megint másoknál kevésbé jelentkezik az önvád valamilyen kellemetlenség bekövetkezte miatt, nem gondolják stabilnak és megváltoztathatatlannak a szituációt és a kellemetlen érzést az adott helyzettel kapcsolják össze, azaz nem általánosan jelentkezik, hanem specifikusan. 

A kognitív pszichoterápiában éppen ezt a depressziót fenntartó, erősítő attribúciót próbálják megváltoztatni, ami messze nem könnyű olyannál, aki több éve él együtt vele, hozzászokott, tipikusan a családból is ezt hozta és így tovább. A terápiát már az eleve nehezítheti, hogy a depressziós beteg mire orvoshoz, terapeutához kerül, súlyosan beszűkülhet, átmenetileg nehezebben tanul, ami igaz az új viselkedésformákra is. A tanulási folyamatok meglassulását a hippokampusz piramis sejtjeinek cornu ammonis régiójában történő, sejtek pusztulásával is magyarázzák, elsősorban a CA3-as és CA4-es sejtek érintettek. 

Egyszerűsítő, kicsit fals metaforával megfogalmazva a depresszió egy olyan szokás, ami az élet minden területére kihat és további maladaptív szokások, így például az elkerülő viselkedés szokását vonzza magával. 

Mit lehet tenni a depresszió kialakulása ellen? Van egy rossz hírem. Személyes véleményem szerint alig valamit, szinte semmit. A depressziónak nagyon komoly magatartásgenetikai háttere van, ezen kívül arra sincs hatásunk, hogy milyen családból jövünk, ezen kívül számos olyan averzív inger van, ami folyamatosan ér és nem is veszünk róla tudomást, akaratlanul elnyomjuk, viszont attól még ugyanúgy alakítja a tanult tehetetlenség kialakulásának irányába hat. Hiába mondjuk, hogy leszarjuk, legbelül foglalkozunk vele. A depresszió nem válogat szegény, gazdag, fiatal, idős, férfi és nő közt, mindenki lehet érintett. Más kérdés, hogy kultúránként eltérő, hogy a depresszió tünettana milyen, de még egy kultúrán belül is jelentős eltérések vannak olyan tekintetben, hogy ki milyen valószínűséggel lehet érintettje. 

Mit lehet tenni, ha már kialakult? Minél gyorsabban orvoshoz kell fordulni, de számolni kell vele, hogy az antidepresszánsok teljes hatásukat 2-3 hét alatt fejtik ki és alapvetően a tüneteket szüntetik meg, ezért lehetőség szerint terápiás üléseken is részt kell venni akkor is, ha ez a hazai jövedelemviszonyokhoz képest meglehetősen drága. Abban az esetben, ha a gyógyszer nem hozza a várt hatást, másikra kell váltani, ha pedig az orvos már jópárszor félrenyúlt a gyógyszer megválasztásával kapcsolatban, másik orvost keresni. A terapeuták esetén ugyanígy, csak ott nagy különbség, hogy a pszichoterápia hatása sokszor csak hónapos távlatokban érzékelhető. Szivesen belemennék abba, hogy sajnálatos módon Magyarországon fájóan hibás a többségi felfogás a mentális egészségüggyel és egészségvédelemmel kapcsolatban, úgy gondolják, hogy orvoshoz menni ciki, aki orvoshoz megy az bolond és így tovább, aminek rendkívül káros hatása, hogy éppen emiatt a stigmatizáló hatás miatt sokan már csak akkor kerülnek orvoshoz többen, amikor már a betegség durván eszkalálódott. Egy olyan országban, ahol a többség nincs tisztában vele, hogy mi a különbség a pszichológia szakot végzett nőimagazin-firkász, a klinikai szakpszichológus, a terapeuta és a pszichiáter közt ráadásul sokszor azoknak lenne szükségük ellátásra, akik mindezt cikinek tartják, csak éppen más betegség kapcsán. 

Ahogy abban is szivesen belemennék, hogy orvosi kompetenciák közt mekkora a különbség, például egy vidéki orvos engem majdnem kinyírt egy gyógyszerrel, amivel kapcsolatban mondtam is neki, hogy az én tudásom szerint nekem azt nem szabad szednem, megint másik egy jól választott készítménnyel visszahozott az életbe. 

Komoly zavar van a fejekben, de jelentős előnyben vannak azok, akik legalább érdeklődnek a betegségek és egyáltalán az életvezetési problémák iránt. Az ezzel kapcsolatos „népnevelés”, ismeretterjesztés hasznos, de megvannak a határai. Csernus Imre például sokadszorra haknizza végig az országot olyan témákat előhúzva, amik tényleg sokakat érintenek és érdekelnek, néha az elején, néha pedig a végén jól lebassza a hallgatóságot amiatt, hogy végighallgatták ugyan, de a többség majd úgysem fog változtatni az életén, miután hazamegy az előadásról. Csernus doktornak jár a piros pont, amiért felnyitja a szemeket, azaz sokan az ő könyvein, előadásain keresztül jönnek rá, hogy miben kellene változtatni az életükön, amiért viszont jár a fekete pont, hogy teljesen általános, hogy ezen túl semmiféle kapaszkodót nem javasol. Pedig kellene. Mert a felismerés néhány ritka esetet nem számítva, nem elég, ha egy berögzült szokáson kell változtatni. Ha pedig egyedül nem megy, alighanem nem a legjobb barátokkal való beszélgetés lesz a megoldás (akik azért a legjobb barátok, mert részben ugyanazokkal az attitűdökkel rendelkeznek és hasonló megoldási stratégiákban gondolkoznak, jó esetben nem rosszabbakban), hanem egy tényleg profi terapeuta. 

Emellett persze vannak olyan önsegítő könyvek is, amikben csak a benne lévő gyakorlatokat kell csinálni, az egyiket már javasoltam is egy korábbi posztban, ahol kitértem arra is, hogy hogyan érhető el, hogy ne a gondolataink és megszokásaink irányítsanak minket, hanem szükség esetén mi irányítsuk a gondolatainkat, ennek megfelelően érzéseinket.  

Summázva minden, ami alapján alakítjuk az életünket, az életszemléletet is ideértve, tanult magatartásforma eredménye, márpedig ha tanult magatartásformáról van szó, az meg is változtatható, persze néhány egyszerű esetet leszámítva nem kevés idővel és gyakorlással. Ahogy az is tanult, hogy valaki megszokja, hogy a férje rendszeresen sakálrészegen megveri, akár a gyerekeket is veszélyeztetve – párkapcsolati függőségnek hívják és alighanem még ma írok arról is. Hogy egy ilyen hülye élethelyzet hogyan rögzülhet, arról kicsit később. 

Megjegyzem, a szakirodalom szabályosan használja a tanult sikeresség (l. Csíkszentmihályi) fogalmát is! Aminek szintén vannak szélsőséges esetei. Amikor valaki például elvállal egy feladatot minimális szakmai kompetenciával vagy létrehoz egy vállalkozást (oh, bocsánat start-up-ot) úgy, hogy a „világmegváltó” ötlete sikerességének nincs racionalitása, nos, amellett, hogy pár pillanatig eszem a kefét, aztán az jut eszembe, hogy az illetőnek gyerekként biztos mondhatták okkal-ok nélkül, hogy ő a legokosabb, legeszesebb, legaranyosabb a világon, aztán röviden szólva elhitte és úgy maradt… 

Egyébként tényleg minden cinizmus nélkül tudom irigyelni a az indokolatlanul nagy önbizalommal rendelkező embereket. Elvégre ki ne vágyna arra, hogy ne érhesse akkora pofáraesés, ami után nem tud simán méltósággal felállni? Márpedig az önbizalommesterek pszichés immunrendszere pont ilyen. Hiába hibáznak akár sokszor és nagyot, mernek újrakezdeni, ha pedig mernek újrakezdeni, az növeli az esélyét annak, hogy sikert érnek el, szemben azzal, mintha egyáltalán nem mernének egy csúnya fiaskó után új dologba belevágni. Az optimizmus, önbizalom is szokás, tanulási folyamat eredménye, csak nem szabad túltolni. 

(A terminológiai pontatlanságokért, egyszerűsítésekért elnézést.)