Hekkmester

Attól, hogy ezt a blogot elsősorban szakmai témáknak szántam, nem jelenti azt, hogy más nem fordulhat elő benne, ami azt illeti bárkinek a magánéletében, így az enyémben is történhetnek olyan dolgok, amiket ésszel megírva olyan poszt sülhet ki belőle, amiből mások tanulhatnak.

Ma éjszaka nagyon rosszul voltam, nem tudtam sem aludni, sem pedig mozogni és az jutott eszembe, hogy mennyire ki vagyok szolgáltatva az egészségemnek. Volt az életemnek egy olyan szakasza, amikor gyakorlatilag folyamatosan feküdnöm kellett, de legalább észnél voltam és volt időm elgondolkozni sok mindenen, már amennyire ezt a fájdalomcsillapítók és hasonló mérgek lehetővé tették. Ez az éjszaka kicsit hasonló volt, ugyan az sem szerencsés, ha túl sokat agyal azon az ember, hogy miért vált azzá, ha úgy tetszik olyanná, amilyen, néha érdemes megtorpanni egy kicsit és elgondolkozni rajta. Nagy sok esetben lehet, hogy amit bukásnak vélünk, valójában nem pusztán kudarc.

Vannak elméleti és alkalmazott tudományos témák, amikről azt hittem évekkel ezelőtt, hogy az életbe semmi közöm nem lesz hozzájuk, míg megint más érdeklődési területek, amikről úgy gondoltam, hogy akár érdemes lehet az életemet is neki szentelni, háttérbe szorultak, legalábbis hivatásszerűen nem foglalkozom velük. Értek olyan dolgokhoz, amikről nem hittem volna, hogy valaha beletanulok, míg olyanokhoz meg nem, amikről konkrétan tudom, hogy szükség lenne rá, de egyszerűen nincs hozzá elég motivációm, hogy beletanuljak. Hogy miért is alakult így, azzal kapcsolatban van egy hipotézisem, amiről meg kell, hogy mondjam, számomra eléggé dermesztő.

Amikor elkezdtem tanulni a gördeszkázást, aztán ott bénáztam a betonon, odajött egy ötéves forma srác és megkérdezte, hogy kipróbálhatja-e, mire mondtam, hogy persze, de csak óvatosan. Szabályosan az állam leesett! A srác ráállt a deszkára és lassan ugyan, de gurult egy kört anélkül, hogy elesett volna! Oké, nem tudom, hogy korábban állt-e már deszkán, az világos, hogy látott már deszkásokat, az pedig tudvalevő, hogy a modellkövetés tudatos és tudattalan elemei milyen hatalmasat nyomnak a latba a tanulási folyamatoknál. Na de attól még, hogy a kisfiú látta, hogy hogyan deszkáznak mások, hogyan tudott első – vagy legalábbis nem túl sokadik – alkalommal azonnal gurulni vele? Fogalmam nincs, ami viszont biztos, hogy a modellkövetésről sokat lehet tudni, de számos részletével kapcsolatban csak találgatások vannak.

A modellkövetés és sémakövetés persze más, ha mondjuk deszkázásról van szó vagy olyan, teljesen más jellegű dolgokról, mint például az, hogy a fiúk azokat a lányokat preferálják, akik bizonyos személyiségvonásaikban az anyjukhoz hasonlítanak és persze a másik nem esetén is megáll ugyanez, fordítva. Modellt követünk, legyen szó akár egyszerű, akár bonyolultabb dolgokról, nem mellékesen, általában ha tetszik, ha nem.

Susan Blackmore  A mémgépezet című könyvében azt taglalja, hogy hogyan vesszünk át másoktól akár egészen komplex gondolati sémákat is anélkül, hogy ennek tudatában lennénk. Azaz a környezetünkben lévőktől átragadnak minták bőségesen felnőttkorban is.

Már-már fölösleges taglalni, hogy a szülői mintának mekkora szerepe van és milyen pokoli hatása lehet annak, ha valaki árvaként nő fel és szülői mintaként olyan felnőttet tekint, akit nem kellene vagy a szülői minta valamilyen okból alkalmatlan arra, hogy a gyerek befogadja.

És mi a helyzet a többiekkel, akik a személyükkel hatnak ránk? Mielőtt rátérnék, meg kell említenem azt a cikket, ami talán a Chronicle of Higher Educationben jelent meg és egy azzal kapcsolatos kutatást ismertet, hogy a Nobel-díjasok mekkora része maradt azon az egyetemen vagy tért vissza arra az egyetemre, ahol ő maga is végzett, valamint hogyan vonzzák a Nobel-díjasokat a csúcson lévő egyetemek. Ezen kívül arra is kiterjedt a kutatás, hogy ez igaz a tudományos teljesítmény más szintjeire is. Lecsupaszítva: átlagos teljesítményű kutatók átlagos helyre mennek vagy ott maradnak, a Nobel-díjas jelenséghez hasonló erős korreláció pedig ott mutatkozott meg, hogy a kimondottan gyengék pedig a kimondottan pocsék egyetemeken helyezkednek el. Természetesen nagy átlagokról van szó.

Ami viszont a lényegen nem változtat, hogy hosszú távon az erős egyetemek még erősebbek lesznek, míg a gyengék még gagyibbak, ami magyarázat például arra, hogy a világ legjobb egyetemeinek összetétele gyakorlatilag évtizedek alatt sem változik. Ha mérni lehetne, alighanem az jönne ki, hogy a leggyengébbek összetételében sincs nagyon változás. Ez pusztán érdekes. Amíg nem a saját bőrén tapasztalja az ember.

Alighanem életem egyik legnagyobb csalódása egyébként pont az egyetem volt. Érettségi táján azt hittem, hogy az egyetem csupa kihívás lesz, ahol penge elméjű évfolyamtársakkal zabáljuk majd kétpofára a tudományt, miközben azon elmélkedünk, hogy hogyan váltsuk meg a világot, mivel szerintem az igazi jó kutatópalánta képes a világot holisztikusan is szemlélni, amihez persze tájékozottság, folyamatosan eddzett műveltség kell. Amikor bekerültem az egyetemre, ahol még csak nem is volt alacsony a ponthatár, nagyon gyorsan megmutatkozott, hogy na, ez bizony nem az a közeg, mint amilyenhez hozzászoktam korábban azokban a tehetséggondozó szervezetekben, ahol meghívott akadémikusoktól tanulhattunk gyerekfejjel. A hallgatók egy része szimplán középszerű volt, egy része nettó hülye, az a kis részük pedig, aki tényleg penge volt, nagyon gyorsan dobbantott külföldre ott lezúzni a féléveket. Ez már önmagában eléggé rémes volt, az pedig már sokkoló, amit sokáig nem akartam önmagamnak sem beismerni: az oktatóink egy jókora része is gyenge volt, mint az algopirin, és persze nem csak a középiskolásként megismert akadémikusokhoz képest, hanem úgy egyáltalán. Na puff, ott voltam egy egyetemen, körülvéve középszerű hallgatókkal és nagyrészt középszerű oktatókkal, ráadásul tudományos diákköri munkát nem is engedtek csinálni elsőévesként.

Tudattalanul az vezérelt, hogy egy bizonyos témában órát tartanak ezek az oktatók nekem!? Akik az első évben nem is tudtak újat mondani? Aztán egy idő után be se jártam, annak minden következményével. Ugyanakkor a szabadon felvehető tárgyak közt volt olyan, aminek semmi köze nem volt a szakomhoz, tetszett, felvettem, éreztem az oktató felkészültségét és a mai napig érdekel a téma, amivel kapcsolatban egy-egy szabadon választható tárgy keltette fel az érdeklődésemet.

Nem tudom már, hogy hol olvastam azt a vitatható, egyszerűsített hűtőmágnes-bölcsességet, hogy az ember felnőtt korában azzal foglalkozik, amit nem sikerült megutáltatni vele a középiskolában. Hozzáteszem: meg az egyetemen.

Talán a legnagyobb lángelmék habitusa volt az, ami megfogott, nem tudom, de éjszaka rájöttem, hogy az érdekelnek a mai napig azok a témák, amiket olyan kurzusokon ismertem meg, amit olyan tanár tartott, akire tényleg fel tudtam nézni, magasra tette a lécet önmagával és a hallgatókkal kapcsolatban is, elismert volt és szerény, na meg persze nem volt szakbarbár. Igen, talán nem is tudok róla, de kicsit olyan akarok lenni, mint ők, mi több, kimondottan a példaképeim közt is két olyan kutató van, akiken keresztül megtanultam a tudomány iránti alázatot és mentalitást adtak át.

A többséget viszont nem tudtam komolyan venni. Meg kell jegyeznem, hogy a felsőoktatásban a ma már PhD-ig bizonyos helyeken felgyűrűző tuskóság és tehetségtelenség, részleges szétrohadás nem egy újdonsült jelenség, ahogy sokan gondolják és indokolják például a Bologna-folyamattal, minimum több évtizedes alapja van, ebben biztos vagyok.

Azt hiszem, hogy ez nyomta rá a bélyegét az egyetemi éveimre, annak, hogy nem jártam be persze iszom a levét, másrészt élvezem az előnyeit a mai napig.

Viszont nagyon sok hallgató természetesen nem úgy működött, mint én, a bűn rossz előadásokra is bejártak, komolyan vették azokat a kurzusokat is, amiket én egyszerűen képtelen voltam komolyan venni. Igen, ott alighanem bejátszott az a társadalmi, szűkebben véve családi elvárás, hogy bizony teljesíteni kell, na meg egyáltalán, mivel volt egy családból hozott többé-kevésbé erős minta, ezért az oktatók karaktere kevésbé számított a többieknek, mint nekem. Nem kizárt, hogy butaságot gondolok, de eléggé valószínű. A többiek egy-egy vizsga után felhívták a szüleiket és mondták nekik, hogy hogyan sikerült, nekem nem volt, akit szivesen hívtam volna. Ha jelesre vizsgáztam, örültem neki olyan egy percig, ha pedig csak elégséges jött össze vagy bukta volt, kikészültem egy hétre minimum, míg mások simán talpra álltak és készültek az utóvizsgára.

Azt hiszem, hogy nem sok egyetemista volt valaha a világon, aki annyira gyorsan belesavanyodott volna az egész szarba, mint én. Még egyszer írom: magyar viszonylatban még csak nem is egy rossz egyetemről beszélünk! Jó és erős volt, csak éppenséggel nem nekem. Ezen egyébként más alighanem fogcsikorgatva, de átlépett volna, én képtelen voltam rá. Olyan volt számomra, váltani egy erős gimnáziumról az egyetemre, mintha egy PhD hallgatót küldtek volna vissza valami B-kategóriás szakmunkásképzőbe.

Ha az a kérdés, hogy akkor egyáltalán van-e szabad akarat, ami például ahhoz kell, hogy a hallgató felkészüljön a vizsgáira akár BSc/MSc képzésben, akár PhD-szigorlatról vagy bármiről legyen szól, a rövid válaszom az, hogy nincs, tanulási drillek kérdése, a hosszabbat pedig az előző posztban olvashatjátok.

Évek teltek el, mire ADHD-val diagnosztizáltak, ami a hiedelemmel ellentétben kezelhető fiatal felnőtt korban, mi több, idősebb korban is. Mióta tudom és együtt élek vele (na igen, még ezzel is), valamint próbálom korrigálni, sokkal boldogabb ember vagyok. Leléptem az egyetemről, mert közben olyan állásajánlatokat kaptam, amikre tényleg hülyeség lett volna nemet mondani. Persze azt, hogy nem szereztem diplomát, életem egyik kudarcaként éltem meg és nem kevés ideig tartott felismerni, hogy az egyetemről való lelépés nemhogy kudarc volt, hanem sokkal előbb le kellett volna lépnem, mivel autodidakta módon jóval többet tanultam, mint amennyi gyakorlatba átültethető dolgot tanulni lehetett volna az egyetem első néhány évében. Ugyanis ami tényleg adott volna valamit, az az utolsó 1-2 év lett volna, amire mondjuk úgy, nyomokban jártam be. Minő manír a sorstól, hogy azon az egyetemen, ahol végülis képtelen voltam ott egy nyomorult diplomát megszerezni, utána rövid ideig tanítottam párszor amolyan meghívott előadóként. De a tárgyfelelős bízott annyira a kompetenciámban, hogy rám bízott pár előadást, ami a visszajelzések szerint kimondottan tetszett a hallgatóknak.

Tényleg leírhatatlan köszönettel tartozom azoknak az oktatóknak, akik felkeltették az érdeklődésem olyan tudományok iránt, amiknek köze nem volt a szakomhoz, de azon túl, hogy máig érdekelnek, keresek velük, több lettem tőlük, azzá tettek, ami most vagyok. Tudás mellett szemléletmódot kapni pedig olyan, mintha arany tojást tojó tyúkot kapnánk.

Vannak dolgok, amiket kudarcként, bukásként élnek meg sokan, mert a társadalmi normába az ágyazódott be. Ilyen például a válás. Holott valaki minél korábban kilép egy rossz házasságból, annál korábban kap esélyt arra, hogy új, boldogabb életet éljen.

Ha már kudarc, bukta a téma, nem értek egyet azzal az önámítással, hogy mindenki tehetséges, csak ki kell bontakoztatnia önmagát. Az, hogy ki mennyi területen bontakoztathatja ki a tehetségét, alighanem grafikusan ábrázolva sok-sok természetben előforduló mennyiséghez hasonlóan Gauss-eloszlást avagy haranggörbét mutatna. Azaz nagyon kevesen vannak, akik szinte semmiben sem tehetségesek, a nagy átlag tehetséges néhány dologban, míg egészen kevesen vannak, akik nagyon sok téren tehetségesek és ki is bontakoztatják. Nem hiszek benne, hogy olyanban, hogy valaki „tehetséges lenne ha”, ez ugyanis megállapíthatatlan, amíg valaki nem tesz le valamit az asztalra, amihez viszont több-kevesebb gyakorlat kell.  Ami viszont fontos, hogy minél korábban felismerjük, ha valamiben tehetségtelenek vagyunk, azaz ésszerűtlenül sok gyakorlás kellene egy bizonyos szint eléréséhez valamilyen téren. Mégpedig azért, mert ha hanyagoljuk azt, amiben kevésbé vagyunk tehetségesek, annál több időt és energiát nyerünk arra, hogy felfedezzünk valamilyen más tevékenységet, amiben viszont tényleg pöpec módon tudunk teljesíteni. Vegyük észre, hogy ha valaki felismeri, hogy valamiben béna vagy egy kellően jó barátja beleáll és ezt meg meri mondani neki, az ismét nem kudarc vagy bukás, hanem nyereség!

Azért a hülyeségig optimista, na meg önámító nem vagyok, nem igaz, hogy mindennek megvan a jó oldala. Viszont olyan dolog, ami kudarcnak, bukásnak tűnik, alaposan szemügyre véve olyan lehetőségeket nyithat meg, amikre korábban nem is számíthattunk. 

Amikor szabadságról van szó, evidensnek tekintjük, hogy a szabadság egyik alapköve végülis az elme, a gondolkodás szabadsága. Ezen kívül olyan boldogságkutatóktól, mint Csíkszentmihályi Mihály és mások, tudjuk, hogy a szabadság és a boldogság szorosan egybefüggő, legtöbbször egymástól elválaszthatatlan érzetek az emberi tudatban. Ha nagyon egyszerűsíteni szeretnék, azt is írhatnám, hogy az ember annyira szabad, amennyire ezt a tudata lehetővé teszi, ennek elemzésére pedig a kísérletesen visszaigazolható, kvantitatív mérésekre alapuló kognitív pszichológiai megközelítés kitűnő eszköznek tűnt, ami új terápiás módszerek kifejlesztését tette lehetővé.

Mégis, mi az, ami miatt az emberek szabadnak, boldognak, elégedettnek, érzik magukat és természetesen adja magát a kérdés, hogy milyen esetekben válik mindez lehetetlenné?

Amikor a kutatók feltérképezték, hogy mik azok az alapvető, rendszeresen előforduló, adott sémára illeszkedő, logikailag hibás következtetések, ami miatt valaki rendszeresen maladaptív, azaz nem az adott szituációnak leginkább megfelelő módon viselkedik vagy dönt, az emberi döntéseket befolyásoló tényezők bonyolultságához képest meglepően kevés alapsémára sikerült bontani a hibás döntések gondolkodásbeli alapjait. A maladaptív, azaz nem-alkalmazkodó viselkedés megmutatkozhat kívülállóként is jól látható módon, például ha valaki arra a következtetésre jut, hogy rajta röhögnek a háta mögött egy buliban, aztán részegen fejbe csap valakit egy keze ügyébe eső tárggyal. Megint más esetekben a maladaptív viselkedés nem ennyire látványos, indokolatlan szorongás, félelem, kiábrándultság vagy más, diszkomfortérzet formájában jelentkezik. Ezekkel kapcsolatban pedig fontos, hogy ha eléggé gyakran jelentkeznek, az előszobája a pszichés problémáknak vagy legalábbis az életminőség romlásának.

A kevés számú, hibás alapsémát megalapozó logikai hiba, ami alapján kognitív pszichológiai szempontból a viselkedés maladaptívvá válik ma már számos pszichológiai témájú könyv része, ezek a következők:
1. minden vagy semmi gondolkodás – amikor a személy többségében csak végletekben képes gondolkozni
2. túláltalánosítás
3. szelektív absztrakció avagy negatív szűrő – „senki sem szeret”
4. pozitív dolgok diszkvalifikálása – „csak azért jó arc velem, mert a főnöke vagyok”
5. önkényes következtetés – „a tömegben valaki bámul, biztos hülyén nézek ki”
6. minimizáció és magnifikáció – saját hibák felnagyítása, pozitív tulajdonságok lekicsinylése
7. érzelmi logika – „rosszul érzem magam, biztos kiérdemeltem”
8. „kell”-típusú megállapítások – bizonyos helyzetekben így vagy úgy kell vagy kellene viselkedni vagy másoknak
9. téves címkézés – „ezen a vizsgán megbuktam, tehát hülye vagyok”
10. megszemélyesítés – „biztos azért nem köszönt, mert megsértettem valamivel múltkor”

Alapvetően mindenkinek érdemes néha átgondolnia azt, hogy ezek a diszfunkcionális attitűdöket kiváltó, azaz a valóságot jól vagy hibásan leképező ismeretek és a hozzájuk kapcsolódó érzések mennyire jellemzőek a saját gondolkodására, nyilván minél több ilyen logikai hiba van jelen és minél markánsabban, minél gyakrabban jelentkezik, a probléma annál nagyobb, az egészséges és a patológiás közt pedig sokszor a határvonal igencsak vékony.

A téves gondolkodási sémák ráadásul – hacsak nem korrigálják őket – rendszerint meg is erősítik önmagukat, ilyen módon maradnak fenn, ami pedig a mi szempontunkból fontos: ezzel csorbul a gondolkodás szabadsága anélkül, hogy azt az egyén észrevenné.

Alapvetően szeretem Csernus doktor írásait, de ő, mint nagyon sok más klinikus miután sok esetben el is éri egy-egy előadáson vagy könyvön keresztül, hogy az érdeklődő felismerje saját hibáit, szinte semennyi kapaszkodót nem ad azzal kapcsolatban, hogy a rossz megszokást hogyan lehetne megtörni, megváltoztatni. „Minden fejben dől el” – szokás mondani. Hát persze. Csakhogy a gondolkodás alaptermészetéből adódik, hogy nagyon sok sémát önmagában nem tud az ember tudata kijavítani, már csak azért sem, mert rutinná kellene tenni azt, hogy az egyén rendszeresen észrevegye magát és korrigálja a saját gondolkodásbeli hibáit, ami bizonyos egyszerű esetekben alkalmazható, de nagyon sokszor a helyzet sokkal bonyolultabb.

Ahogy a korábbi posztomban említettem, a kognitív pszichológia dolgozott ki olyan terápiás eljárásokat, amik akár egyedül is hatékonyan végezhetőek, gyakorlatilag közben derül ki, hogy hasonló tudati folyamatokat indítanak el, mint például a meditáció, ami igencsak tekintélyes múlttal rendelkezik, de sokáig nem tudták, hogy hogyan is tud javítani az életminőségen. Ezek egyike a tudatos jelenlét alapú kognitív terápia, amit gyakran csak úgy hivatkoznak, hogy mindfulness. A magyar könyvpiac tömve van olyan könyvekkel, amik azt ígérik, hogy hogyan legyél egy hét alatt baromira gazdag, okos, szép, egészséges, így a magyar nyelven megjelent mindfulness könyvek közt is van jónéhány, ami hasonlót sugall, alaposabban megnézve pedig éppen ezért nem is nagyon lehet komolyan venni. Szerencsére nem csak ilyen jelent meg a témában, hanem magának az MBCT-módszerek kidolgozóitól származó könyv is ott van a könyvesboltok polcain, ami konkrét gyakorlatokat ír le, természetesen azokkal kapcsolatban időtartamokat határoz meg. És bizony ez egy lényeges pont. Ugyanis az emberi  magatartásba, ami magába foglalja a belső tudati folyamatokat is, csak akkor változik valami adott irányba, ha az megszokássá, rutinná válik, jó esetben kevésbé adaptív gondolati sémákat korrigálva ezzel.

Mégis, egy olyan, adott szempontból kedvezőtlenül működő rendszer, mint az ember tudata hogyan tudja úgymond korrigálni önmagát? A módszer tudatosítja, hogy az ember ún. cselekvő üzemmódja, ha kell, ha nem, automatikusan kapcsol be (például nem tudjuk megtenni, hogy ne gondoljunk egy lila zsiráfra, hiszen ehhez el kell készíteni a lila zsiráf mentális reprezentációját, azaz el kell képzelni). Ezen kívül a gondolatok láncolata folyamatosan az emlékezetben tartja a tudattartalmat, folyamatosan a változtatásra fókuszál az alapján, ahol vagyunk és ahova szeretnénk jutni, persze mindig ugyanúgy és nem mellékesen a tudat a gondolatainkat valóságnak fogja fel, ha egyáltalán nem figyelünk a gondolkodásunkra. Persze ez sem véletlenül alakult így, a feladatainkat tipikusan így tudjuk elvégezni az egészen apróktól az egészen bonyolultakig. Viszont ha homokszem kerül a gépezetbe, a pocsék szokásokat, rossz problémamegoldási stratégiákat ugyanúgy fenntartja, mi több, folyamatosan megerősíti, azaz a tudat nem válogatós ilyen szempontból, ami pedig rémisztő az egészben, hogy mindez függetlennek tűnik olyan tulajdonságoktól is, mint az intellektus és az akaraterő. Röviden: bizonyos hülyeségek nem korrigálhatók pusztán ésszel és akarattal sem.

A tudatos jelenlét, ahogy a neve is sugallja, többek közt arra tanítja meg a vállalkozó szellemű egyént, hogy ne a megszokott módon viszonyuljon ahhoz, amit érzékel és ebből adódóan gondol. Ami nekem lejött az említett könyv és más források alapján, fontos, hogy ami mellett addig elrohangáltunk vagy egyszerűen mindig ugyanúgy gondoltunk rá, mostantól alaposan figyeljük meg. Ilyen lehet a légzésünk a relaxáció közben, de ha valaki például valakinek szenvedést jelent az, hogy korán kell kelnie, figyelje meg alaposan, hogy miért is nagyon megterhelő rendszeresen korán kelni, ezzel megteremtve az átértékelés lehetőségét. Az eredmény kellő gyakorlás után több, mint meglepő: ha a dolgokat elfogadjuk olyannak, amilyenek, amikor erre lehetőségünk van, egyre több szituációban elérhető az a cél, hogy ne a gondolataink irányítsanak minket, hanem mi a gondolatainkat. Természetesen a módszernek vannak korlátai, olyan esetekben is sikerrel alkalmazták a mindfulnesst, mint a krónikus fájdalom szindrómában szenvedő betegek életminőségének javítása.

Nem teljesen világos, hogy milyen köztes lépéseken keresztül, de a mindfulness azzal, hogy részben új alapokra helyezi a környezetünk és érzéseink megismerésének módját, képes a fent emlegetett logikai hibák kiküszöbölésére olyan módon, hogy ez nem okoz vállalhatatlan megterhelést az egyénnek. Ugyan nagy megterhelést nem jelent, viszont gyakorlást és időt igényel, hiszen ahogy írtam, onnantól kezdve változik valami, amikortól rutinná válik.

Pongyolán fogalmazva, ha úgy tetszik, az ember megszabadulhat azoktól a hülyeségeitől, amikkel tisztában van, sőt, még azok egy részétől is, amikkel nincs, ezzel leépítve a diszfunkcionális attitűdöket, nem őt fogják irányítani a gondolatai anélkül, hogy azt kontrollálni tudná, hanem a gondolatai jórészét ő maga fogja kézben tartani, így végső soron elhárítva azokat az akadályokat, amik lehetővé teszik, hogy a gondolkodáson keresztül a tudat szabaddá váljon.

Hogy ennek mekkora a jelentősége, arra példaként írom, hogy a boldogság, örömérzet nem egy de novo megjelenő, önmagában létező dolog, hanem végülis egy tanult magatartásforma, ami nem mindegyikünkben van jelen, a tudatos jelenléttel viszont teljesen új, addig ismeretlen magatartásformák is elsajátíthatóak alapvetően az önmegfigyelés, megtapasztalás útján. Hogy mennyire eltérőek vagyunk olyan szempontból, hogy hogyan éljük meg a világgal való kapcsolatunkat, hirtelen az jutott eszembe, hogy a legismertebb és leghitelesebb motivációs trénerek egyike Nick Vujicic egy boldog ember, ami elsőre eléggé erősnek tűnik ahhoz képest, hogy végtagok nélkül született: de megtalálta, hogy hogyan hozhatja ki önmagából a maximumot. Ezzel (látszólag) szemben a világon sokan mások, akikről kívülállóként úgy gondolnánk, hogy mindenük megvan, belecsúsznak a világ egyik legrohadtabb betegségébe, a depresszióba és könnyen lehet, hogy életük végéig gyógyszert kell szedniük, hogy ne harapdálják szét őket élve a saját gondolataik. A különbség? A különbség jórészt abban áll, ahogy különböző emberek megélik a saját életüket, jelenüket, amivel természetesen nem azt mondom, hogy mindenki tökéletesen tudná kontrollálni a saját gondolatait, érzéseit, ezen keresztül attitűdjeit. Mindezt komolyan befolyásolják olyan tényezők, mint a neurotranszmitterek forgalma az agyban, ezen agyi ingerületátvivő anyagok sejtfelszíni receptorokhoz való kötődése az idegsejteken, ami függ a receptormintázattól, a legfrissebb tudományos kutatások szerint pedig a gondolkodásunkat és magatartásunkat sokkal jobban befolyásolják örökletes tényezők, mint azt korábban hitték. A viselkedésgenetika relatív lemaradásának oka alighanem az is lehet, hogy az örökletesség és a magatartás kapcsolatát történeti okokból, ha úgy tetszik nem számított polkorrekt dolognak nagyon vizsgálgatni.

Ami mindfulnesst illeti, persze nem mindenható, nyilván lehetséges, hogy valakinek annyira berögzültek bizonyos gondolati sémái vagy annyira eltávolodott a valóságtól, hogy önállóan nem tudná csinálni a gyakorlatokat, ahogy annak a rizikója is megvan, hogy a fogyókúrázók tipikus hibájához hasonlóan, ha valaki nem tapasztal változást azonnal, eredménytelennek fogja tekinteni a gyakorlást és abbahagyja, mielőtt érzékelne valamit is.

Igen, tudom, hogy ebben a posztban a magatartástudományi szakkifejezéseket nem mindenhol használtam sebészi pontossággal és szakszerűen, ahogy nem kevés részletet is elhagytam a témával kapcsolatban, viszont annak tudatában, hogy éppen most egy rakás teljesen más dolgot kell megtanulnom, úgy gondoltam, hogy ezt a posztot mégiscsak jobb megírni így full fáradtan, mint sehogy. Ha pedig valakinek felkeltettem az érdeklődését, már megérte.

Megszokások rabjai vagyunk. De a megszokásaink változtathatók akkor is, ha nem vagyunk erre rákényszerülve akkor, ha tudjuk, hogy hogyan csináljuk, hogyan váljunk szabadabbá. Ennek tudományosan megalapozott módszerei már javarészt ismertek, nem drágák, merjük használni őket!

Ajánlott offlájn kontent:
John Teasdale, Mark Williams, Zindel Segal: Tudatos jelenlét a gyakorlatban
Michael W. Eysenck, Mark T. Keane: Kognitív pszichológia
Mórotz Kenéz, Perczel Forintos Dóra: Kognitív viselkedésterápia

Illusztrációk innen: predictivelyanalytics.com, slideshare.net, huffingtonpost.com, Wikipedia

Boldogkői Zsolt molekuláris biológus, a Szegedi Tudományegyetem orvoskarának Orvosi Biológiai Intézetének intézetigazgató professzora, az MTA tagja, népszerű oktató, viszont sajnálatos módon mégis azok kutatók egyike, aki kicsit félreértelmezte a kutatók társadalmi felelősségvállalását. Ha esetleg lenne valaki, akinek nincs meg, Boldogkői prof. az a kutató, aki hetente ontja magából a cikkeket, amikben felveszi a harcot az általa áltudománynak vélt, sokszor valóban áltudományos eszmékkel szemben, a probléma pedig messze nem csak az, hogy évek óta fájdalmasan ismételgeti önmagát és komplett idióták által írt nyílt levelek megválaszolásával tölti az idejét.

Mielőtt elkezdtem írni ezt a posztot, rákeresve a kereső az első találatok közt dobta a vele kapcsolatos cikket amivel részben még egyet is tudok érteni.

Mi is az alap probléma? Boldogkői úgy általában az áltudományokkal szemben foglal állást, itt viszont már érdemes megtorpanni egy pillanatra és a kocsmafilozófiai szintűnél magasabb szinten elgondolkozni azon, hogy mi is az áltudomány? Azt tapasztalom, hogy sokszor még a PhD vagy magasabb tudományos fokozattal rendelkezők sincsenek tisztában azzal, mint például az, hogy az evolúció vs. teremtés nem tudományos kérdés, de nem is az áltudomány tárgykörébe tartozik: szimplán ostobaság. Ugyanis az evolúció egy működő, visszaigazolható tudományos modell (elég csak a baktériumokra gondolni, amiket különböző mérgekkel etetve relatív kevés nemzedék alatt kialakul az antibiotikum-rezisztencia, amelyekben pedig nem, kihalnak), aki mást mondd, azzal nem lehet, de nem is érdemes mit kezdeni, a teremtés pedig egy teológiai kérdés, azaz a kettő nem tárgyalható egy lapon, mert egyszerűen a kérdésfeltevés ill. összehasonlítás értelmetlen.

Ami már a tudományosság kérdéskörébe tartozhat, hogy az olyan gyógyítási technikáknak, amik az általánosan elfogadott evidence-based orvostudomány módszerei alapján nem tekinthetők hatékonynak, van-e helye az orvosi gyakorlatban, ami viszont már kimondottan kemény dió és mindkét vitapartner gyakorlatilag bármikor a másik fejéhez vághatja, hogy keveset tud a témáról.

Nem kell hozzá követni Boldogkői munkásságát, elég elolvasni csak néhány cikket tőle, esetleg a nemrég megjelent könyvét abból eléggé világossá válik, hogy a professzor számára csak az tudomány, amit a mai értelembe vett bizonyítékokon alapuló orvoslás alátámaszt. Kedvenc témája a homeopátiás készítmények hatástalansága, aminél azért tényként fogadhatjuk el, hogy a homeopátiás készítmények a hagyományos gyógyszertesztelés minden fázisában már rég megbuktak, nincs ezen mit tárgyalni, hasonlóan a most uralkodó tudományos felfogás szerint a homeopátiás készítmények az utólagos clinical trailek során nem hatékonyabbak a placebónál, amit nem vitatok.

Viszont! A bizonyítékokon alapuló orvoslás egy bizonyos értelmezési keret, ami nem jelenti azt, hogy azon túl ne lenne semmi, sőt! Boldogkői az egyik cikkében azt írja, hogy mint ahogy nem létezik alternatív biológia, alternatív kémia és alternatív fizika sem, így nem létezhet alternatív orvostudomány sem, ami az olyan jól hangzó ostobaságok egyike, amit szentül hisz is az idomított rajongótábor. Az orvostudomány persze alapvetően a természettudományokra és a matematikára épít, viszont szó sincs róla, hogy az alkalmazott orvoslás csak ebből állna. Ahogy egy orvosi PhD-vel rendelkező ismerős mondta, főleg nyugdíjasoknál már annak mérhető hatása van, ha elmennek a fehér köpenyes mágushoz vérnyomást méretni unalmukban. A Kopp Mária által szerkesztett Orvosi pszichológia című könyv azon túl, hogy kitűnő olvasmány, amire megtanít, hogy az orvoslás sokkal több, mint az orvostudományi ismeretek alkalmazása, ezt a tézist viszont például Boldogkői mintha teljesen figyelmen kívül hagyná. Az orvos-beteg interakciónak számos olyan pszichológiai vonatkozása van, ami hatással van az orvoslás sikerességére, viszont nem világos, más esetekben egyáltalán nem ismert, hogy milyen módon – valamint, és ez a lényeg – nem mérhető evidence-based módszerekkel sem hatékonyan.

Vegyük szemügyre kicsit csak a homeopátiát. Egy hagyományos gyógyszer kifejlesztési költsége átlagosan 0,5-1 milliárd dollár közt van és 10-15 évig tart, közben pedig a fejlesztés bármely pontok bebukhat. A homeopátiás készítményeknek hasonlóan ilyen-olyan étrend-kiegészítőkhöz, nem hogy nem kell átmenniük in silicio, in vitro, in vivo, majd méregdrágán több fázisú klinikai kipróbáláson ideértve a toxikológiai vizsgálatokat is, a legtöbb államban annyi elég, hogy piacra kerüljenek, ha annyit megállapítanak róluk, hogy az egészségre nem ártalmasak. Ennek megfelelően persze, hogy az alternatív készítmények piacán piszok nehéz kiigazodni, hiszen persze, hogy ott vannak azok a gyártók is, amik gyakorlatilag nulla fejlesztési költség után adják el homeopátiás készítményként a keményítőtablettát, aminek a „hatóanyaga” megkövesedett dinoszauruszhányás, csak éppenséggel nincs az az analitikai laboratórium, ami ezt ki tudná mutatni, mert olyan mértékű hígításban van jelen a termékben a gyártó szerint. Viszont attól, hogy ilyen termékek vannak, nem jelenti azt, hogy minden gyártó, amelyik homeopátiás készítményekben utazik, lehúzós kutyaütő lenne, még ha tudjuk is, hogy amivel a homeopátiás készítmények működőképességét magyarázzák, mint például a vízmolekulák emlékezete (!), fájdalmas ostobaság.

Egy kis visszatekintés: a farmakológiailag nagyon is aktív gyógyszerek élettani hatása molekuláris szinten ismert, viszont nagyon sok esetben, megkockáztatom, hogy az esetek többségében egyszerűen tisztázatlan, hogy az pontosan milyen lépéseken keresztül,hogyan fejti ki a hatását a teljes egyén valamilyen magas szintű életműködésére. Azaz hogyan lesz egy hatóanyag-receptor kapcsolódásból több köztes lépésben a szubjektív fájdalomérzet csillapodása vagy a kedélyállapot javulása. így például olyan magas szintű folyamatokra, mint az 5-HT, noradrenalin  vagy dopmain forgalma a mentális betegségeknél alkalmazott gyógyszerek esetében, ugyan ezen az elmúlt néhány évben a molekuláris biológia, konkrétabban a farmakogenetika és farmakogenomika,  hatalmasat fordít éppen, még mindig nem ad magyarázatot arra, hogy miért lesz még rosszabbul egy beteg ugyanattól a gyógyszertől, amelyik egy másik betegnek az életminőségét feljavítja.

Tehát attól még, hogy valami evidence-based, messze nem ad magyarázatot mindenre, ha cinikus akarok lenni, hozzátenném, hogy az ún. inverz reakciókra meg pláne nem. Ami az orvosok által hatékonynak talált homeopátiás és egyáltalán, nem bizonyítékokon alapuló orvoslásból származó, kiegészítő készítményként alkalmazott termékeket, nyilván nem a „víz emlékezete” meg hasonló faszságok váltják ki az életminőséget javító hatást, hanem olyan hatás, amit hasonlóan a hagyományos gyógyszerek több mellékhatásához hasonlóan nem igazán lehet magyarázni vagy valószínűségi modelleket kitalálni lehet egy hatással kapcsolatban. Magyarázni nem lehet ugyan, de hipotéziseket felállítani igen. Én magam sem hiszek a homeopátiás készítmények hatásosságában, de nem mondom, hogy faszkorbáccsal kellene kiüldözni az összes klinikust a világból, aki alkalmazza és máglyára kellene vetni mindenkit, aki hozzászagol a témához, ui. Boldogkői éppen nemrég hozott létre egy Facebook-oldalt, amiben azt szorgalmazza, hogy az egyetemen ne taníthassanak alternatív-, integratív-, komplementer-módszereket, az idomított nyáj pedig kattintja is szorgalmasan.

Az alternatív gyógyászat hatása valahol mégiscsak jelentkezik, az viszont alighanem a beteg betegségével kapcsolatos felfogásával, az orvos-beteg-kapcsolat finomszerkezetével és hasonló, ahogy írtam, evidence-based módszerekkel nem mérhető mechanizmusokon keresztül működik. Attól, hogy nem tudni, hogy hogyan működik, még működik illetve működhet, még ha Boldogkői Zsolt ragaszkodik is hozzá, rendszerint a tudományos publikációk ún. metaanalíziseire hivatkozva, hogy nem működik. A metaanalízis nagyjából annyit jelent, hogy egy-egy hatásossági tanulmány milyen nívójú lapban jelent meg, azt mennyien hivatkozták és így tovább, ami nagyon hasznos dolog, na mikor? Igen, amikor egy hagyományos módszerrel vizsgálható készítmény vagy gyógyszerhatástani folyamatról szeretne valamit megtudni a kutató, a hagyományos kutatás keretei közt, amin ugye a homeopátia módszerei éppen kívül esnek.

Ellentmondásosnak tűnhet, hogy magam sem hiszek a homeopátiában [mivel amíg nem tudomány, addig csak hitkérdés lehet], de mégis bevédem, ha úgy tetszik. Nos, ez is egy értelmezés, de valójában szó sincs róla, hogy bevédeném. Nem érvelek a homeopátiás módszerek hatékonyságával kapcsolatban, csupán azt fejtegetem, hogy nem utasítom el élből csak azért, mert nem világos, hogy hogyan hat illetve egy nagyon komoly szakmai közösséget nem dobálok rendületlenül szarral azért, mert nem értek velük egyet – bocs, Boldogkői szerint nem hat és kész, amit felelőtlenség kijelenteni. Ha nem lenne világos, nem a telejósdás, na meg főzés és időjárásjelentés közt telefonvonalon keresztül gerincműtétet végző szélhámosokat védem, hanem azokat a szakorvosokat, akik rendszeresen továbbképzik magukat a saját területükön és az alternatív gyógyászat eszközeit sem vetik el.

Évezredeken keresztül csupán megfigyelés volt, hogy a betegek életminőségére és a túlélési esélyeikre is komoly hatással van az, hogy hogyan viszonyulnak a saját betegségükhöz, de az adott kornak megfelelő tudományos igényű magyarázatot nem sikerült találni rá, hogy miért. Aztán megjelent a pszicho-neuro-immunológia, ami idővel éppen ezzel kapcsolatban szolgáltatott egyre pontosabb feltevéseket, amik kísérletesen magyarázattá is váltak. De írok jobbat, konkrétabbat! Sokáig nem tudták, hogy a meditáció miért és hogyan hat, majd a 20. században megjelent a kognitív pszichológia és az erre épülő terápiás módszerek, amik a legkorszerűbb terápiás eljárásoknak nevezhetők a területen. Ezek egyik ága a tudatos jelenlét alapú kognitív terápia avagy MBCT ami megteremtette a magyarázatot a meditáció hatékonysága és a kognitív pszichológiai folyamatok közt, erről alighanem később még írok a blogon. Az MBCT-ről ráadásul kiderült, hogy nem csak azoknak az állapotoknak a kezelésére alkalmas, amire eredetileg kifejlesztették, hanem az ember általános életminőségét javítja fel, látványos mértékben. A magyar könyvpiacon is megjelent hirtelen több mindfullness könyv, viszont csak azért, mert ezek egy része vállalhatatlanul gagyi, hiba lenne elítélni az MBCT-t.

Visszatérve Boldogkői profra, talán nem túlzás azt mondani véleményként, hogy gyakorlatilag ketrecbe zárta a saját megismerésének határai azzal, hogy hite szerint a bizonyítékokon alapuló tudományon kívül nem létezik és – ami fontos – nem is létezhet más, ami egy alapvető logikai hiba.

Hogy a professzor gyakorlatilag rabságban él, gyakorlatilag becsípődése a téma, eléggé jól mutatja, hogy nem vette észre vagy nem akarja észrevenni, hogy akit meg lehet győzni, azt már rég meggyőzte, akit nem lehet, nem is fogja, viszont a téma alapvetően már régen halálosan unalmassá vált. Van ismerős, aki társadalomfilozófusként mindenféle elborult virtigli szélsőséges gyűlöletkeltő oldalakon hűledezik rendszeresen, holott én is mondtam neki, hogy annak megállapításához, hogy egy portál szélsőjobbos, szélsőbalos vagy szimplán szélsőhülye, nem szükséges folyamatosan nyomon követni, bőven elég elolvasni 10-15 cikket belőle.

Ami még érdekes, Boldogkői professzor idomított rajongói klubja, akiknek mintha nem lenne más dolguk, mint egész nap azzal foglalkozni, hogy aki az alternatív orvostudományt kicsit is komolyan veszi, csakis sötét bunkó lehet, tudományos végzettségtől függetlenül.

Boldogkői hébe-hóba hangoztatja, hogy őt a tudományos közvélemény úgyis megvédi. És nem veszi észre, hogy ez bizony nem így van. Nem, még akkor sem, ha több alapvető dologban igaza van. Egyrészt ez a vita az alternatív orvoslás szószólóival már csak azért is magányos szélmalomharc, mert a tudományos közösség tagjai, mint ahogy számos más szakma képviselői is, energiatakarékos emberek, nem fognak beszállni Boldogkői oldalán több esetben tényleg idiótákkal szembeni vitákba, mert hogy sok értelme nincs, az eléggé világos.

Boldogkőinek van témája látástól Mikulásig, ugyanis a megjelenő cikkjeire persze, hogy mindig lesz a leghülyébbek közt is olyan, aki reagál, ez a jelenség viszont totálisan félreviszi a tudománykommunikációt és inkább árt a témának, mint használ. Az alternatív gyógyászattal foglalkozó orvosok nem fognak rendszeresen vitatkozni vele, mert csöpp ésszel már rég belátták, hogy fölösleges. Ezzel a csoporttal Boldogkői előszeretettel mossa össze az olyan arcokat, akik tényleg izomból nyomják a veszélyes és áltudományos bullshitet, mint például Magyarország egyik nagy-nagy szcientológus-szakértője, Lenkei Gábor, aki elképesztő pénzeket keresett azzal, hogy gigadózisú vitaminkészítményeket adott el, talán több könyvet is kitolt ami arra a konteóra épít, hogy a gyógyszeripar maga a maffia, éppcsak az nincs benne, hogy mindet Xenu szelleme vezérli agyhullámokkal. (Itt megjegyzem, szinte nincs olyan vitamin vagy nyomelem, amit ne lehetne túladagolni, ugyanis egy-egy extrém adagban fogyasztott vitamin például más vitaminok felszívódását, forgalmát, tárolását gátolhatják. ) Szóval például a Lenkei nem olyan hülye, hogy rendszeresen reflektáljon azokra a cikkekre, amik kristálytiszta logikával mutatják be, hogy neki aztán tényleg semmi sem drága, a daganatos betegségeket nem a legbölcsebb vitaminkúrával gyógyítani, amikor pedig mégis, Lenkei a szövegével úgyis porig alázza a kritikusait, ha azoknak történetesen igazuk van.

Aztán vannak például a jámborabb hülyén, mint Szendi Gábor, aki egy ideje ezzel a paleo-baromsággal nyomul, de bármihez is nyúl, általános módszere, hogy tudományos publikációkból kiemelni azt, ami az elméletét megerősítik, azokat pedig szépen hanyagolja azokat az adatokat, amik az agymenéseit gyengítenék. Nem tudom, hogy most mi a helyzet, de Szendi Gábornak, megélhetési szakértőknek, na meg olyanoknak, akik szimplán csak kifogásolták a szegedi professzor tanait, Boldogkői szorgalmasan válaszolgatott és igen, kitaláltad, mindig volt valamilyen országos lap, amelyik le is hozta a cikket.

Ami Boldogkőit illeti, azt nem veszi észre, hogy ugyanúgy hitekben, eszmékben és tanokban gondolkozik, mint a tévéjósok a Budapest TV legjobb pillanataiban, csak éppenséggel ezeknek a hiteknek a tartalma teljesen más és ez a lényeg.

Richard Dawkins több könyvében is visszatér arra, hogy lényegében a most meghatározó, korszerű tudományos gondolkodás gyakorlatilag ugyanolyan vallás, mint a többi, csak a tartalma és persze az elvei teljesen mások: kísérletes reprodukálhatóság, interszubjektivitás és így tovább. Amihez hozzáteszem, hogy a természettudomány és a műszaki tudományok tárgykörébe tartozó összefüggések rendszerint beépíthetők valamilyen gyakorlatban és működőképesek.

Boldogkői professzorból ugyan nem hiányzik a kritikus gondolkodás, azaz a kutató azon képessége, hogy a saját igazát rendszeresen felülvizsgálja, mégis bekerült egy olyan kelepcébe, amiből valahogy sehogy sem tud kimászni. Ez intő példa kell, hogy legyen nem csak a gyakorló kutatóknak, hanem minden, kritikusan gondolkozó ember számára. Sok-sok más teoretikai jellegű mű közül ezzel foglalkozik Pléh Csaba nemrég megjelent könyve is, amit most fogyasztok.