Vigyázat! Súlyosan realista poszt következik, ha nem bírod az ilyen tartalmat, már most kattints el! Köszi!
Szóval tegnap ahogy beszélgettem az egyik legjobb barátommal, neki is megemlítettem, hogy a magyar neten, ha valaki nem lájkvadász oldalakon keresztül akar eszelős forgalomra szert tenni, akkor a következő alternatívák vannak, amik mindig is hozták a látogatottságot ezerrel, a következő rövid felsorolásban szigorúan azt veszem figyelembe, hogy a tartalom mennyire fut, etikai szempontot vagy hozzáadott értéket nem.
- Gyűlöletbeszéd, uszítás: gyűlölködni mindenki tud. Nagyon sokan szeretnek is, lehetne tovább ragozni, de tényleg minek.
- Pina, celeb: azt az igényt elégíti ki, hogy legalább addig sem kell a tartalomfogyasztónak mondjuk önmagával foglalkoznia
- Politika – ahogy szoktam mondani, olyan, mint a szex és a foci: mindenki ért hozzá és mindenki a legjobban, persze hogy ennek megfelelően állandó vitatéma.
- Egy-egy személy pellengérre állítása, kritizálása, függetlenül attól, hogy milyen a kritika valóságtartalma, általános nívója és hogy a fikázáson kívül más értelme van-e.
Emlékszem, amikor írtam néhány hónappal ezelőtt Boldogkői Zsoltról egy, szerintem teljesen korrekt cikket, figyeltem rá, hogy ne a személyét támadjam, erre mi történt? Személyes támadásnak vette, megosztotta a saját Facebookján, amivel elérte, hogy akkora forgalom terelődjön erre a Facebook felől erre a blogra, mint korábban soha. Azzal kapcsolatban meg inkább nem mondanék semmit, hogy függetlenül attól, hogy valaki tanult-e tömegkommunikációt vagy használja egyáltalán a józan eszét, bölcs dolog-e hypeolni egy olyan cikket, ami róla szól, abszolút nem ért vele egyet.
Valahogy nekem az egész eddigi életemben túl büdös volt az, hogy valakinek a személyéről és ne a tevékenységéről írjak, azon az elven, hogy "Great minds discuss ideas; average minds discuss events; small minds discuss people.", viszont mostantól lehet, hogy néha fogok, persze alapvetően nem a látogatottság növelése céljából.
Alapvetően nagyon óvatosan bánok a kritikával, mert egy gyakori, nagyon rossz tulajdonságot juttat eszembe. Amikor valaki rendszeresen negatív véleményt fejt ki, mindig zsigerből azok a szerencsétlen balfasz emberek jutnak eszembe, akik a környezetüket okolják a saját helyzetükért és alighanem úgy fognak elpatkolni, hogy nem jönnek rá arra, hogy a hiba bennük van. Viszont attól, hogy leírok valakivel kapcsolatban egy nem túl gusztusos jelenséget, nem fogom aláásni a saját önképemet és beállni a balfasz-tornasorba sem.
Ahogy írtam, erősen kevert lesz a poszt. Az egyik legjobb barátom nálam tölt pár hetet Budapesten és bedobta, hogy múlt hétvégén, most hétvégén és jövő hét végén elrepülhetnénk X, Y és Z városba, csak úgy chillelni egyet. Mire mondtam neki, hogy éppenséggel jó lenne, csak nem érek rá. Aztán szóba került az is, hogy gyakorlatilag bagó összegből kijönne az összes út, de ez teljesen mindegy, mintha nem értette volna meg, hogy nekem tényleg nincs időm lelépni, nem, mostanában, még hétvégéken sem. Ugyanis éppen nyakig vagyok egy projektben, ami ha minden jól megy, belátható időn belül egyfajta tananyagban megtestesült kivonata lesz annak, amit csinálok, ilyet készíteni pedig nagyon nem egyszerű műfaj, ha használhatónak is kell lennie. Azért nem egyszerű, mert egy kezemen kényelmesen meg tudom számolni, hogy az országban mennyien foglalkoznak a témával, arról nem tudok, hogy kutatnák is a témát, tehát támaszkodni alig van mire ráadásul. Végigtanultam az életem, most, hogy már nem az egyetemen vagyok, még többet kell tanulnom, és nem azért mert az egyetemen olyan keveset kellett volna. Viszont gyakorlatilag a véletlen adta, hogy annak a tevékenységnek, amit csinálok, megtaláltam a piacát, legalábbis nagyon úgy fest, igaz, korábban nem is kerestem. Menedzselni, „marketingelni” viszont nem tudom önmagam, egyszerűen nincs hozzá gusztusom – idővel mondjuk kiderült, hogy nincs is rá szükség. Ugyanakkor amikor azt látom, mint a társadalmi normába épült, elfogadott viselkedést, hogy valaki úgy adja el magát, hogy minden lófaszhoz ért, tízmillió online marketinges, full stack developer, big data analyst, etikus hekker és hasonlók hazája lettünk, akaratlanul felforr bennem az epe. És tényleg nem azért, mert irigy lennék rájuk. Még csak nem is azért, mert hazudnak egy büdös nagyot az ügyfélnek, égetik a pénzét egy darabig és abból élnek. A különböző szakmák presztízse már egy összetettebb kérdés, de még csak ez sem annyira fájó.
Megpróbáltam a gyökeréig visszavezetni, hogy ez a jelenség miért is irritál annyira. Nos, azért, mert ezekben a faszokban megvan az önbizalom egy olyan magas szintje, amiből gyakorlatilag önmagában meg lehet élni. Az önbizalomért pedig nem kell megdolgozni, vagy olyan neveltetést na meg génkombót hoz otthonról valaki vagy sem. Ennek megfelelően persze sok esetben az sem hibáztatható, ha valakinek nincs és nem, pláne nem erény, akinek van. Nem, hiába tűnik csábító magyarázatnak az, hogy az elért teljesítmény és siker az önbizalom szintjét biztosan növeli, ez nem kevés esetben sajnos egész egyszerűen nincs így, például nálam sem.
Tudom, hogy egy szűk szakmai kör elismer, de annyira nem érdekel. Ha úgy tetszik, az agyam semmilyen téren nem azzal van elfoglalva, hogy ennek örömködjön’ és kész, már belenyugodtam. És akkor eljutottam a lényegig, lényegében az én természetem tökéletes inverzéről írok, a bihariviktória-effektusról. Ha valakinek közel hatvanezer követője van a Facebookon, akkor illik tűrnie a kritikát: Bihari Viktória.
Amikor először láttam a Facebook-adatlapját, olvastam perceken keresztül és azt gondoltam magamban, a Dózsa Fanny, Jónás Rómeó, Szabyest vagy ki a faszom, meg a Takács Gagastar Milán ide vagy oda, de velük ellentétben itt nem egy tini hülyegyerek, hanem egy felnőtt ember önti a faszságait a vakvilágba. Jópofának szánt arrogancia, kőprimitív megmondások, alaposan idomított rajongótábor, szóval van úgy minden, ami kell. Nem tanulmányoztam Bihari Viktória életútját, abba a posztba ugyan beleakadtam, hogy például mennyire sötét hülye volt az iskolában és még büszke is rá, lényeg, hogy összesen annyit sem ér, mint egy darab száraz takony, az extrém alacsony önreflexió pedig pont lehetővé teszi, hogy ebből éljen meg. Ha a hazai blogszférában történt valami tényleg előremutató dolog, az egyik, hogy egyik évről a másikra kinyiffantották ezt a Goldenblog nevű baromságot, ahol nem ritkán olyanok zsűriztek blogokat, akiknek semmi közük nem volt az íráshoz, na, mondjuk amikor még volt ez a majomparádé, Bihari Viktória a dashboardra hányt baromságaival képes volt még nyerni is anno a blogjával, aminek a nevét szándékosan nem írom le.
A Facebookon igazából mindegy, hogy melyik bugris posztját nézed, értelem különösebben egyikben sincs.
Egy jó ízlést szem előtt tartó kritikába nem fér bele, hogy a másiknak a kinézetére, korára vagy olyan tulajdonságára utaljunk, amiről nem tehet, itt konkrétan nem is kell, mert a napokban ezt írta magáról:
Hogy mit írt magáról, ahhoz tudnék még mit hozzátenni, de ahogy utaltam rá, nem fogok, a fotók közé kattintva azért még valami világossá válik. Mégpedig az, hogy ez az idióta még idősödni is képtelen méltósággal.
Hogy mennyire mellékes az érték szempontjából, hogy valakinek egy posztját megosztják százan, lájkolják mondjuk háromezren, kommentelik ötszázan, annyit mutat meg, hogy azok az emberek, akiknek kurva sok szabad idejük van és fogékonyak erre a fajta sudribunkó prosztóságra, pragmatikusan bizonyítható azzal, hogy ez tényleg csak a saját idomított nyáj közt működik, azon túl már nem. Most kerestem rá a Youtube-on, amiben előkelő helyen volt egy videó, ahol Bihari művésznő egy videós versenyhez jelentkezett zsűritagnak, maga a videó pedig tényleg 1000% bihariviktória: igénytelenség, ostobaság, tartalomban és formában egyaránt. Nem kötelező zsűritagnak jelentkezni egy videóversenyhez, viszont a picsába már, ha valaki jelentkezik, akkor ne a konyhájába vegye már fel a szuperjópofa bemutatkozóját egy szutyok mobiltelefonnal, aminek a felvételét majd full vágatlanul tölti fel a netre! Ja, ettől amúgy még biztos marhára ért a videózáshoz is, csak mi vagyunk a hülyék és nem jön át a sziporkázó irónia.
Bizony, bizony, itt már nem védi meg az idomított rajongótábor, amit jól mutat a kőkemény 63 lájk 336 darab diszlájk ellenében.
De Bihari megy, mint a buldózer, nem áll meg az Istennek se, aztán mindig sikerül megélnie valamilyen kreatívkodásként eladott marhaságból. Hogy más ne mondjak, szerényen csak Content School Budapest-nek nevezte el azt az kezdeményezést, amiben ő tanít szövegírást tanít minden hülyének, aki ezért hajlandó fizetni is, ugyan lehet, hogy eléggé szarul megy a biznisz, ha máig egy szaros Gmail-es címet használ még ehhez is, ami privát felhasználásnál elmegy, egy onlinemindenes szakértőtől valahogy elvárnánk, hogy az email címe saját domain névvel működjön.
Nem is írok róla többet, mert minek, akit érdekel, nézzen utána géniuszi munkásságának.
Nem taglalom jobban, hogy Bihari Viktória jó arc vagy szar arc, azzal sem foglalkozom, hogy a magyar webes kultúrára hogyan hatnak ő és klónjai, egyszerűen csak leírtam a jelenséget, ahogyan én látom.
Szóval itt van ez az idióta, aki egy boldog ember és minden bizonnyal még sikeresnek is tartja magát, mert a webkettő ópiuma ezt elhiteti vele. Meg itt vagyok én, olyan emberként, aki a megkeresések egy részét visszautasítja, ha a melónak lenne akár egy grammja is, ami nem kompetenciám. Ez mondjuk érthető is, mert tényleg nem hibázhatok, illetve semmiféle csúszás nem fér bele egy-egy határidős projektbe. Ugyanakkor 10+ éve, szóval középiskolás korom óta felzabálok átlagosan hetente 2-3 komolyabb könyvet, bizonyos információkat nem hogy a föld alól, de a tektonikus őslemezek alól túrok ki, ha kell, a véleményemmel kapcsolatban pedig, fogalmazzunk úgy, korlátozott az érdeklődés.
Valamit viszont könnyen lehet, hogy sosem fogok tudni eldönteni. Hogy amikor ezzel a bihariviktória-effektussal találkozom, akkor minden higgadtságom ellenére attól fordul fel a gyomrom, mert valaki fullba nyomja a kretént, na meg a kulturális környezetszennyezést, annak minden velejárójával vagy inkább arról van szó, hogy lényegében az ilyen emberektől irigylem azt, amiből nekik veszett sok van, nekem meg szinte semmi, az önbizalmat.
Hatalmasat téved, aki most azt hiszi, hogy mindezt azért írtam meg, hogy bemondjam a tutit, itt próbáljak szétalázni valakit (nem tettem, de nem lenne nehéz) vagy siránkozom azon, hogy „há’ hova tart má’ a világ”. Nem, kutatói objektivitással fogtam egy jelenséget és egyszerűen leírtam, ahogyan én látom. Ha már írtam magamról, na meg erről az intellektuális szutyokról, az én hatásköröm itt véget is ér, azaz nem foglalok állást azzal kapcsolatban, a jelenséggel szabad vagy kell-e valamit kezdeni.
Ami viszont nehéz kérdés, hogy mennyire tekinthető magánügynek, ha egy influencer olyan módon tálalja a magánéletét az arra fogékony, egybites agyú rajongótáborának, ahogy, nos, valahogy nem kellene. Mivel ha valakire sokan figyelnek, az egy bizonyos felelősségi szinttel is kellene, hogy járjon.
