Hekkmester

OMG, ez már tényleg mindennek a legalja. Jó, jó, mire a poszt végére érsz, nyilván azt fogod gondolni, hogy nyilván a Szíriuszról érkezett transzgender gyíkember ügynök, meg nem tudom, hogy mi vagyok. 

A külföldi lapok átscrollolása után ismét vetettem egy pillantást a magyar sajtóra és a 444-en Erdélyi Péternek sikerült ismét akkorát mennie, hogy az még az én ingerküszöbömet is megugrotta. 

A 444 bizonyos témákat jól dolgoz fel, viszont teljesen hülyék olyan téren, hogy mik azok a témák, amikhez nagyon nem szabadna nyúlniuk, ha nem is értenek hozzá, másrészt a téma természetéből adódóan elfogultak. Amikor Erdélyi Péter kijött a Yandex-kódos elmebetegséggel, először is azon gondolkoztam, hogy miért nem szólal meg senki az IT szakmában, olyan esetben, amikor totálisan rápörgött az ország egy olyan publira, ami nettó tárgyi tévedések mellett teljesen hibás logikai következtetéseket vont le. Aztán gondoltam, hogy oké, akkor megírom én, hogy miért istentelen hülyeség ez az egész, a Google-társalapító Sergey Brin meg akkor Erdélyi Péter logikája szerint nyilván csak kettős ügynök lehet, mivel a Szovjetunióban született, az oroszkrémtorta meg mérgező, mert benne van a nevében, hogy orosz. 

Aztán félúton meggondoltam magam, mivel az egészet szakszerűen levezetni terjedelmét tekintve egyszerűen túl hosszú, másrészt ez körülbelül olyan, mintha egy egyetemi geológia kurzus teljes tananyagát akarnám olyanok torkán lenyomni, akik szerint a Föld igenis lapos. Szóval az égvilágon semmi értelme nem lett volna, a billentyűzetet fölöslegesen koptatni meg minek. 

A yandexes szintet megugrani egyhamar alighanem az egykori Lipótmező' bentlakásos tagozatának tagjai sem fogják, viszont a mai poszt is eléggé erős lett: A "zsidógyűlölőkre" is lehet reklámot célozni a Facebookon, ami a cég szerint ugyan nem jó, de nem ők tehetnek róla, hanem az algoritmus. Szóval az egyébként helyesen, messze szólásszabadságpárti 444 egyik szerzője azt írja, hogy a Kék Patásördögnek még ez sem drága, végülis a Facebook alkalmas az implicit uszításra is, a felelősséget meg elhárítják magukról, holott őket terheli a felelősség. Aki ilyen istentelen baromságot leír, annak több fontos kapcsolódó kérdésről fogalma sincs. Például arról, hogy a közvetve zsidógyűlölőkre targetáló kampányok blokkolása konkrétan lehetetlen. Lehetetlen technikailag, így is több ezer moderátor dolgozik a világ 15-20 pontján, lehet sejteni, hogy milyen államokban, szóval jó, ha ezek a moderátorok alapszintű angoltudással rendelkeznek. Egy-egy bejelentés elbírálására, azaz, hogy sérti-e a Community Standards-t egy fotó vagy bármilyen más típusú tartalom, mindössze néhány másodperc áll rendelkezésre, ennyi idő alatt dönti el a moderátor, hogy a tartalom, amelyik egyébként már előre súlyozva van pl. az alapján, hogy mennyien és kik jelentették, sérti-e azt, ami szerintük közösségi norma. Ha nem, akkor marad, ha igen, akkor törlik, amihez hozzá tud rendelni valamilyen korlátozást az adott felhasználóra nézve, míg persze az is elő van írva, hogy mikor kell egy support levellel feljebb dobni a labdát, nyilván, ha notórius felhasználóról van szó vagy olyan durva dologról van szó, ami a jogilag laikus moderátornál is felveti a bűncselekmény gyanuját. 

Szóval még azzal kapcsolatban sem lehet normális konszenzust alkotni, többek közt a kultúrák közti eltérések miatt, hogy mi maradhat és mit kell leszedni, állandóan kapja is az ívet emiatt a Facebook, na nem mintha meg kellene védenem őket. Pedig itt azért baromira egyszerű esetekről van szó: egy fotó tartalmaz faszt vagy pinát? Van benne lefejezés vagy sincs? Néhány hónappal ezelőtt egy ismerős átküldött egy ál-dzsihádista videót, amin az látszott, hogy egy Jihadi Johnra hasonlító pofa mintha vágná el valakinek a torkát, kijjebb zoomolva meg az látszott, hogy valójában csak egy másik csávó fogát mossa fogkefével. Ami persze lekerült, amihez persze annyi bőven elég volt, hogy sértse jópár ember érzékenységét, gondolom jórészt olyanokét, akik több ufót láttak, mint szélsőséges iszlamistát. 

Na most akkor képzeljük el, hogy ha az ennél sokkal bonyolultabb online marketinges kampányokat kellene elbírálni olyan szempontból, hogy akkor az most kicsit, nagyon, nyíltan vagy burkoltan gyűlöletkeltő, mi lenne? Egyrészt ha nem is menne rá a Facebook főrészvényeseinek gatyája is, de több tízezer magasan kvalifikált, ilyen eseteket nyomozó alkalmazottat kellene felvenni, azaz teljesen nonszensz, lehetetlen, nem utolsó sorban pedig végtelenül ostoba egy ilyen elvárás. 

Hogy a Google és a Facebook kétpofára felzabálta a hirdetési piacot, persze, hogy senkinek sem jó rajtuk kívül. Viszont meg kellene már érteni, hogy az az érvelésük, ami szerint ők nem médiavállalat vagy valamilyen tartalomszolgáltató, hanem alapvetően tech cégek, sok esetben jogos, akár tetszik, akár nem. Suta hasonlattal kicsit olyan ez, mintha Vint Cerfen, a web szülőatyján próbálnák lepofozni, hogy miért van olyan sok pornó a neten. 

Most pedig jön egy kis saját vélemény. A report és block funkciókat totálisan félreértette a nép. Ezeket eredetileg arra találták ki, hogy ha találnak a felhasználók valami tényleg nagyon durvát, akkor tehermentesítsék a moderátorokat, segítsék a munkájukban és akkor nyomjanak fel tartalmat vagy felhasználót. Ma már az van, hogy minden barom zéró jogi, morális, na meg józan ésszel egybefüggő kompetencia hiányában is úgy házmesterkedhet, ahogy akar, kvázi népi authorityként járhat el, élhet vele vissza, amivel nagyon sok probléma van. Képzeljünk el egy olyan világot, ahol mindenki kapásból rendőrt hív, ha olyan plakátot, kiskertet, óvodáscsoportot lát, ami őt zavarja, erre majd még visszatérek. 

Leginkább az a probléma, hogy totálisan szembemegy azzal az elvvel, hogy mondani, irkálni mindent szabad akkor is, ha az mást sért, és persze ahogy szoktam mondani, meg kell határozni azt a legszűkebb halmazt, amibe beledobáljuk azokat a dolgokat, amiket valami miatt mégsem, a tiltásuk közérdek. Ilyen lehet a nyílt uszítás, gyerekporesz és hasonlók. A webet pont az tette olyanná, amilyen, minden jó, na meg szar tulajdonságával együtt, hogy nincs egy központi authority, amelyik belepofázhatna abba, hogy mit lehet csinálni, na meg irkálni és mit nem, de még azt sem, hogy névvel vállalva vagy névtelenül. Ez mondjuk 30 évvel ezelőtt még a legharcosabb szólásszabadság-pártiaknak is erős lett volna, de mint láttuk, bevált, a neten nem szabadult el a pokol, persze, vannak neten elkövetett bűncselekmények, amiket üldözni is kell, viszont azt is vegyük észre, hogy ha nem lenne net, attól még ugyanazok a bűnözők léteznének. 

Viszont olyan politikát kialakítani egy dög nagy szolgáltatáson belül, ami burkoltan, de lehetőséget enged tartalmak eltávolítására értékítélet alapon, az előttünk lejátszódó rémálom, elvi szempontból minimum. 

Két fő ok, ami miatt a Facebook a moderációs gyakorlatát úgy alakította ki, hogy inkább becsicskul, nem kockáztat, hanem akár ártatlan felhasználók több éves fiókját is bezárja, ha kellően sokan jelentik be, mint veszélyes bűnözőt, úgy biztos, ami biztos, hátha nem trollhadsereg jelentette fel az áldozatot, hanem a mindig jól informált és ártatlan nép. 

1. Az első, hogy családbarátnak kell lennie az egésznek, a szolgáltatást 13 éves kortól lehet használni, ennek megfelelni különböző államokban annyira nem is egyszerű, másrészt pedig garantálni kell, hogy még a segghülye vagy troll felhasználók se ábránduljanak ki a rendszerből, lévén, hogy ők is lehetséges vásárlóerőt jelentenek, aztán így lehet minél több hirdetőt bevonzani. 

2. Csak a második maga a törvényi megfelelés. Közismert, hogy az USA mennyire kényes a szólásszabadság védelmével kapcsolatban. Ahogy az is, hogy Németországban történeti okokból igenis van helye törvénybe foglalni, hogy ne lehessen a holokausztot tagadni büntetlenül, míg más országokban ugyanez roppant veszélyes hülyeség még akkor is, ha a sülthülye Demcsák Zsuzsa ez sehogy sem érti.  

Egy nemzetközi jogban jártas figura szinte a végtelenségig tudná sorolni, hogy milyen törvények vannak különböző államokban, amik ott helyesek és betöltik a törvényalkotó szándékának megfelelően a feladatukat, viszont ugyanaz más államban már roppant veszélyes baromság lenne. 

A Facebook az USA-beli felhasználók esetén Kalifornia állam törvényei szerint jár el elvben, európai felhasználók esetén írország törvényei az irányadóak elvben és így tovább, gyakorlatilag meg nem válogathat, olyan szabályokat kell alkalmaznia, amelyik az összes állam törvényeinek megfelel, amelyikben szolgáltat és még így sincs egyszerű helyzetben. 

Nem is egyet, kapásból kettőt aludtam rá, mire úgy gondoltam, hogy megírom ezt a posztot, mert megint nem sikerült egyszerűen elmennem egy hír mellett, ami valami miatt a Tekintetes Újságíró Szakma szerint a köz érdeklődésére számot tart, legalábbis úgy kezeli. Ha nincs meg, hogy miről van szó, hamarosan linkelem, előtte viszont egy kis szines személyes sztorival indítanék. 

Néhány hónappal ezelőtt meghívtak egy buliba, irreleváns, hogy Magyarországon vagy sem, lényeg, hogy az egész semmilyen szempontból nem volt szokványosnak mondható. Rendszerint alig van nálam valami, viszont egy tolltartó, amibe pont elfér a két kedvenc tollam és egy ceruza, na meg egy jegyzettömb, mindig, a partiba menet is ez volt a helyzet. Befelé menet alaposan csekkolták a népet a biztonsági őrök és az egyiknek valami miatt annyira gyanus lett az egyik tollam, hogy konkrétan szétszedte, mire megkérdeztem, hogy erre miért volt szükség, amire a velős válasz az volt, hogy lezacskózzák a többivel együtt, elzárják, és kifelé majd megkapom, így is történt. Elkezdhettem volna szájkaratézni amiatt, hogy igencsak magas beugró mellett elvárható lenne, hogy ne úgy kezeljenek már, mint egy bérgyilkost, dobálózhattam volna a jogaimmal, viszont azzal, hogy beléptem arra a szórakozóhelyre, mint magánterületre, elfogadtam annak házirendjét. Ha nagyon nagy lett volna a pofám, alaposan be lettem volna piálva és elkezdtem volna szájkaratézni a biztonsági őrrel miközben okoskodva az arcába tolom a kamerát, ami akár törvénysértő is lehet, a hely jellegéből adódóan, ha nem is dobnak ki pár saller kíséretében, néhány másodperc alatt döntöttek volna róla, hogy vagy szépen kiballagok a két lábikómon vagy hívnak hozzám villogós taxit, aztán majd ők szépen hazafuvaroznak. 

Viszont volt annyi normális eszem, hogy a fentiek mellett nyilvánvaló erőfölényben lévő biztonsági őrrel nem kezdek el kekeckedni, nem mellékesen pedig nem baszom el az ismerőseim buliját is, akikkel mentem. Na, kérem, ezt hívják úgy, hogy intelligencia. 

Az elmúlt pár napban több hírportálon kolumnás hír volt, hogy vasárnap hajnalban a Király utcai KFC-ben megverték SzabóZét az Index egyik ügyeletes atyaúristenét. Ezt azért írom így, mert ha más veszi videóra, ahogy véraláfutásosra pofoztatja magát valami agresszív barommal, alighanem más lett volna a dolog olvasata. 

Amire mondhatjuk, hogy biztosan tudni, a KFC-függő Szabó Zoltán történetesen a KFC-ben szeretett volna vásárolni, de olyan sorscsapás érte, hogy sorba kellett állnia, a következő trauma pedig az volt, hogy közölték vele, hogy csak elvitelre lehet ételt vásárolni. Az újságíró, gondolom én, a mögötte várakozók roppant nagy örömére kérte a panaszkönyvet, ami helyett egy üres A4-es lapot kapott, amin hőbörgött egy picit, mire az üzlet egyik alkalmazottja utasította a biztonsági őrt, amelyik az újságírót nem tisztázott módon, de kitessékelte. 

A kis torkos Szabó Zolika meg annyira vágyott arra a kurva pipihusira, hogy nem zavartatta magát amiatt, hogy egy magánterületről ki lett dobva, igencsak vehemens módon vissza szeretett volna menni, aminek a gondolom én, szarért-hugyért dolgozó, nem éppen rózsás körülmények közt élő, na meg vélhetően nem a felső tízezerben szocializálódott biztonsági őr lecsavart neki néhány nagy büdös pofont, miközben az újságíró kamerás mobillal a kezében azzal heccelte, hogy "na még egyszer". Nem tudom, hogy az elégedett váráslónál csak az alkohol vagy más tudatmódosító is bejátszott-e abban, hogy szembe menjen olyannal, aki nyilvánvaló fizikai erőfölényben van, aztán úgy felpofoztassa magát, hogy a száját több öltéssel kellett összevarrni. 

Egy pillanatra azért torpanjunk meg: nem vagyok pofonpárti, ha valaki nem hiszi el, hiába is győzködném, másrészt én is azt vallom, hogy egy ideális világban ilyennek nem lenne szabad előfordulnia. Azaz mindegy, hogy egy vendég arrogáns, részeg, be van mindenezve, a sarokba hugyozik, történjen akármi, a biztonsági őrnek a minimálisan szükséges mértékben lenne szabad gyakorlatilag kényszerítést alkalmaznia, de semmiképp sem beverni a vendég pofáját, ami pedig nagyon fontos, hogy azonnal hívni a zsarukat! Az más kérdés, hogy egy nevenincs cégnél dolgozó biztonsági őr nem véletlenül a KFC-ben biztonsági őr, azaz ahhoz, hogy ilyen előfordulhasson, mindkét félnek ortó hülyének kellett lennie az adott szituációban. 

Még egyszer írom, ha mással történik ugyanez, kábé mindenki leszarja, esetleg a Subba Blogon megnézik párszázan, de itt az Index tartalomfejlesztési vezetőjéről volt szó, aki ha nem is érezte a törvényen, na meg a szabályokon felül állónak magát, valamiért annyira hírértékűnek találta a dolgot, hogy még aznap leközölte az Index angol nyelven is itt na meg itt.  

A net népe, ahogy ez hasonló esetekben lenni szokott, nagyon gyorsan valamilyen túlegyszerűsített álláspontra helyezkedett, égtelen mennyiségű személyeskedés kíséretében. 

De a KFC sem volt a helyzet magaslatán, mivel kvázi becsicskult azzal, hogy a bocsánatkérésen túl gyakorlatilag ígéretet tettek egy egymillió forint összegű kártérítésre. 

Miért? Jaaa, azért, mert SzabóZé azt mondta. Márpedig ő SzabóZé, vele nem szabad ám genyózni, ha egymilliót kér, hát a KFC ad is. Balfaszok!  

Akkor most engedtessék meg nekem, hogy feltegyek néhány nagyon kellemetlen kérdést, emberünk mondjuk úgysem olvassa, másokat viszont reményeim szerint minimum elgondolkoztat. 

A fenemód jogtudatos újságírónak ildomos lett volna tudnia, hogy egy étterem magánterület, szóval ha ott bármelyik alkalmazott ki akarja tessékelni, akkor megteheti és kész. Nem állítom, hogy SzabóZé kötekedő vállalhatatlan baromra itta volna magát, viszont eléggé úgy tűnik, mert alapjáraton azért ennyire csak-csak nem hülye. Azt sem állítom, hogy valamilyen illegális, könnyen kimutatható szerrel próbálta volna feldobni az estét, ami szintén nem előnyös, ha ez egy hatósági eljárásban derül ki. Nem állítom, hogy SzabóZé rendszeresen kábszizna, az, hogy az őszi, na meg tavaszi médiacsúcsokon  alkalmazkodva az esemény nívójához terjeng körülötte a fűszag, nem jelenti azt, hogy ezen az estén és be lett volna cigizve. Röviden: a rendőrség ezt nem vizsgálta. Világos, hogy formailag nem kötelessége, de mégis. 

A második kínos kérdésem, hogy jogtudatos újságírónk miért nem tett feljelentést? UPDATE: tett. Legalábbis arról sokáig nem lehetett olvasni, hogy tett volna. Jaaa, vagy azért, mert akkor a KFC-ben készült kameraképeket is visszanézték volna és kicsit más lett volna a leányzó fekvése? Márpedig ilyen esetben azért eléggé indokolt feljelentést tenni, főleg, ha az ország egyik legprofibb ügyvédjétől néhány irodányi távolságban dolgozik. Nem gyanus? 

Aki most azt mondja rólam, hogy hibáztatom az áldozatot vagy éppen azt, hogy ezt a posztot nyilván azért írtam, mert a CEMP-pel és több más lappal konkurens médiacsoport, amelyik a Reblogot üzemelteti, reggel bedobott egy zsák pénzt az ablakon, orosz ruberlben persze, azt a világ végtelenségéig magyarázva se tudnám meggyőzni, hogy nem erről van szó, ha valaki szeretné, akkor hiheti azt. 

De ha már itt tartunk! Gyakran téma, hogy azért nincs komolyan vehető ellenzéki politikai erő, mert egyszerűen nincsenek hozzá alkalmas figurák. Na most kérdem én, normális ellenzéki sajtó van, ahol az ország legolvasottabb hírportáljának egyik fejese ennyire vállalhatatlanul hülye tud lenni, az őt övező blokk pedig még kritika nélkül igazat is ad neki? Határeset. Na nem arra gondolok, hogy az erőszakot helyeselni kellene, mert azt semmi sem legitimálhatja, ahogy arról fentebb írtam. Hanem hogy az ő narratívájuk nagyjából annyi, hogy a KFC-nek a kurva anyját, amit megfejeltek egy implicit zsarolással, ráadásul ők, mint a negyedik hatalmi ág. 

Tudnék még mit írni, de megyek is az Oktogonnál lévő Burgerkinghez, kinézem, hogy melyik asztalnál ül a legtöbb gyerek, felugrok az asztal tetejére és miután körbepisálom őket, az asztal közepére szarok, ha meg van valami dráma még csak véletlenül sem hívom a héket, inkább kamerázom a biztonsági őrt, mert hát az a jogtudatos, meg intelligens magatartás ugye...

Nem tudom, hogy mennyire jó ötlet, de mostantól néha kitekintek a zord nagyvilága, aztán írok néhány gondolatot olyan témában is, amit egyébként korábban bottal nem piszkáltam volna meg. 

A felvilágosult 24.hu-n imént olyan cikket sederítettek, hogy ami után tényleg nem tudom eldönteni, hogy a szerző ennyire prűd vagy adja a hülyét. Hirtelen az jutott eszembe, amikor Észak-Koreában az ideológiai nevelés részeként elmondják, hogy gyakorlatilag minden, ami élvezetes tőlük délre, keletre, meg nyugatra, csak rossz lehet, a fogamzásgátlás általánossá válásától anno nagyon kiakadt Vatikán, a gumióvszerrel kapcsolatban pedig azon ment nyilván a hűledezés, hogy milyen botrányos más, hogy a pasik valamit rátesznek a merev farkukra, szóval a szeretkezés célja nem a szaporodás, mert a nő nem lehet várandós, na meg még csak fertőző betegségeket sem adhatnak át egymásnak nagyobb eséllyel, ezer ördög és pokol, nem? Vagy... vagy nem tudom. Középkor! 

Szóval a 24.hu jól megírta hogy van ez a szolgáltatás, ami tehetős bácsiknak kínál prémium szolgáltatást erkölcsi fertővel nyakon öntve vagy ilyesmi, ha jól értem. Ha valaki csak az "elképeszően gusztustalan" jelzővel illetett promóvideót nézné meg, klikk ide. 

Szóval hogy néz már az ki, hogy valaki befizet egy rakás pénzt, aztán az óceánon luxusjachtozgat, kurvák kényeztetik, korlátlanul fogyaszthat alkoholt és kábszizhat is közben? Ha Te se érted, hogy ebben mi olyan meglepő, nem baj, elvégre a Mónika Show-ban is volt anno egy rész azzal a címmel, hogy "Szimonetta már nem szűz és cigizik", amikor pedig megláttad a csajt a képernyőn, az jutott eszedbe, hogy vele kapcsolatban az lenne a döbbenetes, ha szűz lenne és nem cigizne, körülbelül. 

Szóval igen, kedves 24hu-s szerző, bizony, kultúráktól függően az emberek más-más módon szórakoznak, itt a kultúrába beleértem azt is, hogy ki mennyire engedheti meg magának anyagi szempontból. Én mondjuk nagyon sajnálnám a pénzt egy luxusjachtos kurvázásra és nagyon sokan vannak, akiknek pedig egyáltalán nem lenne rá fedezetük, de azért nem csinálnak hülyét magukból azzal, hogy fújnak azoknak, akiknek meg ez jön be. Amúgy nem tudom, hogy az emberiség megjelenése óta volt-e olyan pillanat, amikor egyáltalán ne létezett volna ilyen-olyan-amolyan, aktuálisan bűnös élvezetnek kategorizált dolog, de nyugi, még a legsötétebb középkorban vagy ha úgy tetszik, a felvilágosodás előtt is tudták, hogy egy-egy bűnös élvezet hátulütőjéért nem is feltétlenül a pokolban fognak meglakolni, hanem még a földön. Például eléggé világos, hogy a bujakór a kurvázásról kaphatta a nevét, ahogyan arról is tudtak, hogy a drogok eléggé kockázatosak, mi több, bele is lehet halni szar esetben. 

Aztán ahogy telt az idő, ha csak az amerikai és európai kultúrát nézem, úgy tág értelemben, idővel már nem volt erkölcstelen a hölgyeknek olyan szoknyát felvenni, amiben látszott a lábszáruk, na meg kivehető volt a seggük formája, majd megjelent a kétrészes női fürdőruha, erkölcsi fertő, hát nem? Aztán ami korábban nem volt erkölcsös, elfogadott lett és beépült a normába, mint például az, hogy mindenki olyan hülyén nézhet ki, amilyen hülyén csak szeretne, az más kérdés, hogy igen, ehhez majd előítéleteket fognak kapcsolni azok, akik látják - az előítéletek pedig gyakoribb esetben adaptívak, amibe most nem megyek bele. 

Az pedig, hogy az ilyen-olyan hedonista bulikat a neten hirdetik, egyáltalán nem új. Itt mondjuk már érdemes lenne megtorpanni egy pillanatra, megjegyezném, hogy szerintem mindenkinek mást jelent a hedonizmus. Általában a féktelen piálásra, bulikra és drogra gondol a többség, de van, aki szemében biztos hedonizmus mondjuk lemenni hétvégére gyönyörködni a Balaton déli partjában és meginni egy jegeskávét, megint más el se tudja képzelni máshogy a szombat esti bulit spuri és eki nélkül, megint más megveti a spuris-ekis szubkultúrát és kokainnal rakja tele a baszatáskát és meg se áll Európa aktuálisan legmenőbbnek mondott szórakozóhelyeiig egy hétvége erejéig. Biztos találnák olyan embert, aki számára még az is hedonizmus, ha valaki zavarba ejtő 24hu-s cikkeken röhög és arra reflektál, közben pedig mentás zöld teát iszik erdei fenyőmézzel, mint én most. Lehetne még folytatni a sort azzal kapcsolatban, hogy kinél mi pörgeti a dopaminrollert, ami meglepő módon nem csak akkor lehet kockázatos, ha az a kívülálló számára olyan tevékenységgel jár, ami minden kívülálló szemében hasznos. Vegyük a két végletet: ha valaki benyal vagy felszív egy csík kokaint, padlóig nyomja a pedált és úgy élvezi az életet, aztán ha kokainista lesz, az egész életét az tölti majd ki, aminek sok értelme nincs, jelentsen bármit is, hogy mit tekintünk értelmesnek. A másik véglet, amikor valaki azzal pörgeti a dopaminrollert, hogy elkészít egy olajfestményt, ír egy novellát, amit nem csak ideig-óráig olvasnak el, valamilyen kutatást végez, amitől fél fokkal kevésbé szar hely lesz a világ, beállít gyorsabbra vagy biztonságosabbra egy szervert, egy szóval valamilyen értékteremtő munkát végez. A kokainnal kezdtem, azt, hogy valójában miért nagyon, de nagyon nem-menő, tőlem már sokkal jobban leírta más.  

Abba se megyek bele, hogy amint minden nyomorult megtudta, hogy mi az a Facebook, felregisztrált, aztán  úgy tölti fel a külföldön készült, na meg az alaposan dokumentált zabálós-piálós képeket, mintha a 80-as években élnénk és az lenne a cél, hogy a szomszéd irigykedjen csak azon, hogy mekkora buli volt a pártbizottsági ülés után, még egy kosár déli gyümölcs is előkerült. De hát szinte mindenki látott már konferencián svédasztalt fotózó prolit, a céges karácsonyi partikon készült képekről meg nem kell tudnia mindenkinek, hogy egyrészt a cég fizette, másrészt meg erősen jóárasítva egy egyébként is erősen jóárasított' helyen. 

A másik kedvencem, amikor valaki feltolt 200 képet egy fesztiválról, aztán várja alá a lájkokat, arról ugye nem kell tudnia senkinek, hogy amúgy egész évben arra a fesztiválra kuporgatta a pénzét a jóember. Gyerekek, ez van! Múltkor egy külföldön élő ismerősnek magyaráznom kellett, hogy Magyarországon miért számít még mindig menőnek pusztán külföldre utazni. Azon túl, hogy így szocializálódtak nagyszüleink vagy szüleink majd ezt adták át, tény, hogy Magyarországon még mindig többen vannak, akik nem engedhetik meg maguknak egyáltalán azt, hogy rendszeresen utazzanak, mint akik igen, ebből adódóan persze, hogy jóideig fancy marad. 

Nekem meg az idei nyaram úgy alakult, hogy klasszikus értelembe nyaralni egyáltalán nem tudtam annak ellenére, hogy becibáltattam a netet a nyaralóba, ahova csak le kellett volna vonatoznom. Teljesen más, otthon szerzett élményekkel viszont gazdagabb lettem, amit alighanem sokan el sem tudnak képzelni. 

Na de vissza a néprajzhoz', szóval vannak ezek a 20-30-as pasik, akiknek van pofájuk úgy jól érezni magukat, hogy közben kurvák testéről eszik a vaníliapudingot. So what??? Na most aki buta fasz ahhoz, hogy ezt megértse - mármint, hogy nálam a zöld teázással egybekötött információbányászati célú billentyűzetnyomkodás olyan boldogság, öröm, well-being, mint másnál kokót szívni a Bahamákon, az olvasson több Csíkszentmihályit. Ez így működik. Na de megszólni, meg adni a kispolgári prüdériát amiatt, hogy valakinek van pofája nem éppen megszokott módon szórakoznia, az egy olyan dolog, ami után jár a szellemi szegénységi bizonyítvány. 

Egyáltalán az is remek kérdés, hogy egy szórakozás nemzetközi viszonylatban milyen szinttől tekinthető prémiumnak vagy luxusnak. Azt hinnénk, hogy ilyen téren nincs igazából kapaszkodó, hacsak valaki nem a világ felső tízezrébe tartozik, ami részben igaz. Még bőven embrionális állapotban volt az, amit ma közösségi webnek nevezünk, amikor megjelentek az olyan, korábban már talán itt is tárgyalt közösségi webes szolgáltatások, amik nem is kerteltek nagyon azzal kapcsolatban, hogy kőburzsuj felhasználókat céloznak meg. De mielőtt rátérnék...

A "prémium", "luxus", "lifestyle" és hasonló címkézésnél megfigyelhető egyfajta sajátos kettősség. Hogy mást ne mondjak, Magyarországra amellett, hogy egyszerűen elszart formába kerültek át bizonyos felső-izé réteget célzó lapok, az olyan álértelmiségi contentless szarok, mint mondjuk a magyar Forbes, La Femme vagy éppenséggel az ugyancsak nevetségesen túlárazott, de nívóban alulmúlhatatlan illetve nem is különösebben titkolt módon pénzért írt pr-cikkekben utazó IT Business, működnek a hihetetlen gagyiságuk ellenére is. Adja magát a kérdés, hogy miért? Ami szerintem a legfőbb hatás, az, amit én csak egósimogatásnak nevezek. Amíg valaki lapozgatja a Forbest, La Femme-t, IT Business-t, gyakran 1000%-os bullshitkoncentráció ide vagy oda, az olvasó is abba a bizonyos körbe tartozónak, valamiféle bennfentesnek érezheti magát, akikről olvas illetve akik azokkal a témákkal foglalkoznak, amiről ő olvas. Az egósimogató-effektus ideig-óráig megmarad, aztán persze eltűnik, mint az ópium, de vannak nem kevesen akik az egész nyomorult életüket úgy élik le, hogy ebben az ópiumfüstben élnek és soha nem lesznek majd tisztában azzal, hogy mennyit is érnek ők ténytelesen illetve az, mennyire értékes, amit letesznek az asztalra. Egyes magazinok még tovább mennek azzal, hogy nevetségesen túlárazott konferenciákat szerveznek, amire a bepalizott hülyék annak fix tudatában mennek el, hogy ott majd kapnak valamit. Végülis tényleg: egy adag egósimogatást. Csakhogy aranyoskáim, uraim és hölgyeim! Attól, hogy megveszitek a Nagyfarkú férfiak című magazint illetve az Atomcsöcs magazint, attól még nem lesz se nagyobb a farkatok, sem pedig jobb a melletek, attól, hogy Forbest meg hasonló szarokat olvastok, még úgy lesztek sikeresek, ahogy szuperkém lesz egy általános iskolás egy James Bond-film megnézésétől. A Forbes-modell mégis működik. Én ezt már réges régen tudom, tömegek olvassák ezeket a szarokat, na, akkor most ki a gazdagabb, én vagy ők? Na ugye! 

És igen, azok a brandek, amiket a Forbes, La Femme, Playboy, meg a többi fos hirdet nem ritkán teljes oldalas terjedelemben, ugyancsak főként az egósimogatásra építenek. 

De vissza a témához, honnantól luxus a luxus, úgy pénzben kifejezve? Az első olyan webes közösségi szolgáltatás, ami kimondottan a legmódosabbakat célozta meg, a szebb napokat látott Asmallworld volt. Szigorúan csak volt, mert a lenyűgözően béna és dilettáns menedzsmentnek köszönhetően annyira suttyó lett az egész, hogy értelmes lehetőségeket, klubtagsághoz tartozó akciókat bizonyos országokban nem is tudnak kínálni, mint közösség, rég halott az egész. Több hasonló szolgáltatásban tag vagyok vagy voltam korábban, évekkel ezelőtt, de nyilván nem a vagyonom miatt, mivel az igazából nincs is. 

Szerintem ugyancsak volt már, de még egyszer: véletlenül csöppentem a rendszerbe, kiszúrtam pár scammert, aztán pedig ha úgy tetszik részállásban vittem a scammerkergetést. Nagyon, de nagyon röviden, az ilyen helyeken azért van szükség a fraud prevention analyst munkájára, mert tényleg milliomosok, milliárdosok bizalmi hálójáról van szó, ahol nem ritkán még csak nem is bérelt, hanem saját jachtokat és magánrepülőket adtak kölcsön egymásnak a felhasználók, az ilyen rendszerekbe pedig persze, hogy megpróbált beépülni a piti, fejlődő országban ügyeskedő csalótól kezdve a szervezett bűnözői csoportokig boldog-boldogtalan, akiket ki kellett szűrni. Nem csináltam olyan nagyon sokáig, de nagyon sokat tanultam az emberi természetről, meg közben lett pár milliárdos netes ismerős is. 

Amelyiken aktívabb voltam, az ugyancsak meghívóval meg jóég tudja, hogy mivel megszűrt felhasználói bázissal dolgozó ELEQT, ahol hát persze, hogy szerveztek ilyen-olyan bulikat na meg össznépi piálásokat, de persze, hogy bizonyos esetekben messze nem volt egyértelmű, hogy valami suttyó hülye kamu profil mögül egy belépődíjas buli megszervezésével, aztán lemondásával akar megkopasztani egy rakás embert vagy legitim privát partiról van szó. És igen, az ELEQT-nél is futottam bele olyan közösségi eseményekbe, ahol burkoltan azért benne volt, hogy ez nem kimondottan egy nyugdíjas felolvasóest lesz, márpedig ha egy bizonyíthatóan kurvázást vagy kábót propagáló esemény jelenik meg, azért az oldal üzemeltetőét vonhatják felelősségre, szóval nincs más megoldás: szűrni kellett. 

Azon túl, hogy kábé úgy éreztem magam, mint amikor a Koldus és királyfiban a koldus hirtelen a királyfi szerepkörébe csöppent, egy-két alkalommal testközelből is láthattam, hogy milyen egy ténylegesen luxus buli, amit persze nem nekem kellett fizetnem, nem is tudtam volna, de szerencsémre a világ több táján létezik még nagyvonalúság. Én személyesen sosem láttam méteres kokócsíkokat és hasonlókat, de most nem is ez a lényeg. Ahogy addig nem tudtam elképzelni, hogy a milliárdosok hogyan szórakoznak, ők meg valószínűleg azt nem tudják elképzelni, hogy még egy jobbnak számító magyar egyetemen is milyen vállalhatatlanul lepra lehet egy-egy egyetemi buli és persze még csak nem is a legsúlyosabbat mondtam. 

A posztom végére már nem is tudom, hogy mire akartam kihegyezni ezt a cikket, számomra a legfőbb mondandó a 24hu cikke kapcsán, hogy ha nem akarja valaki, hogy hülyének nézzék, akkor ne mondjon értékítéletet más kultúrák más szokásaival kapcsolatban, legyen szó akár szórakozásról, akár bármi másról. A 24hu egyébként alighanem nem önállóan lőtte a témát, mivel több nagyobb lap is hőbörgött ugyanezen az elmúlt pár napban. 

Pénz, boldogság, jólét. Ezzel kapcsolatban nehéz úgy röviden valamiféle okosságot' megfogalmazni, hogy az ne valami coelho-i gyökérség legyen, a konkrét esetben azt tudnám mondani, hogy aki ilyen jachtos-kokós-kurvás bulira vágyik, de még nincs rá fedezete, akkor a leghelyesebb, ha komolyan elgondolkozik rajta, hogy miért is lenne jó neki mindez? Viccen kívül, a többségnek szerintem azért, hogy az ott készült képeket fel lehessen tolni a webkettőre, megint mások esetleg szeretnének egy talicska pénz fölött ülni, de nem is tudják, hogy miért, megint más esetleg túlkompenzálná azt, hogy amikor kisgyerek volt, esetleg alapvető dolgokra sem futotta a családba. Azaz rettenet' baromság lenne egy tömbként kezelni a luxus életformára vágyó embereket, van, amikor számomra szubjektív szánalmas az ok, megint más esetben valaki egyfajta mérföldkőnek tekintené az életben, hogy megfizethetett egy ilyen utat. De nagyon sokadszorra kérdezem, hol itt a probléma? 

Még valami, ha már szóba került a vörös szőnyeg: ha valaki esetleg meg tudna dobni egy Pingsa meghívóval, jelentkezzen privátban. 

Jó ég! Most a CBA Kasszás Erzsijén pörög Internetország népe, láttam már olyan headline-t, ami szerint a CBA-t a saját kreatívjai és marketingesei nyírják ki. Holott ennél nagyobbat nem is lehetne tévedni, inkább magyarázom. Korább akartam megírni, de sebaj. 

Néhány hónappal ezelőtt Fluimucil Ábelre zúdult a népharag, konkrétabban a kisfiú hangja alá kevert roppant irritáló szinkron keltett olyan disszonanciát, amitől aztán sokakból előbújt a hardcore troll, diszlájkolt és kommentelt az is, aki amúgy korábban soha. 

Fluimucil Ábel alighanem egy véletlen eredménye volt, azaz kanyarba sem úgy tervezték a reklámot, hogy annak a tömegkommunikációs hatása, végülis a Fluimucil népszerűsítése l bombasiker legyen, igen, ez egy olyan típusú eset volt, amikor a „negatív reklám is reklám”, egy, végülis averzív ingerbombával érnek el célt. 

Kasszás Erzsiék viszont már tanultak Fluimucil Ábeltől, aztán pedáns módon lemásolták a koncepciót, végülis a siker nem is maradt el. Az pedig, hogy Kasszás Erzsit később is előhúzták a bugyorból, illetve alighanem még később is elő fogják ugyancsak azt erősíti, hogy a CBA által felkért ügynökség igenis tudatosan tervezte a nagyobb hirdetési kampány részét képző tévéreklámot.  Csak éppen Kasszás Erzsi karaktere nem a hangjával pusztít, hanem többek közt azzal, hogy a megformált karakteren keresztül bő nyállal köpik szembe az összes olyan trendet, amihez pozitív képzettársításokat kapcsolunk manapság, azaz magával az ellentétekkel operál. Konkrétabban: a kibontott haj menő, a konty nem menő, vékonynak vagy sportosnak lenni menő, túlsúlyosnak vagy elhízottnak nem menő és így tovább, akinek van szeme a filmekhez, alighanem még bőven találna ilyet. 

Persze nem kell lépten-nyomon konteókban gondolkodni, hátsó szándékot sejteni, viszont minden tömegkommunikációs jelenségnél, ami nagyobbat pukkan, érdemes elgondolkozni rajta, hogy a véletlenen kívül más is szerepet játszhatott-e abban, hogy alaposan megugrotta az ingerküszöböt egy olyan világban, ahol ez egyre nehezebb. Kasszás Erzsi, csak így tovább! 

Hollári hó, kis kényszerpihenő után ismét lesz kontent, ha jól számolom, még van jópár órátok, hogy összelőjetek valami okosat remény-témában én most a taget nem bököm be a poszthoz. 

Az utóbbi időben írni nem tudtam ugyan, olvasni viszont igen, aztán fel is jegyeztem magamnak néhány témát, amivel kapcsolatban érdemes lehet írnom pár szót, akár keresetlen szót is. 

Azt hittem, hogy már nincs akkora áltudományos állatság, mélysötét kóklerség, ami annyira fel tudna húzni, hogy arról még írjak is, aztán rájöttem, hogy mégis. Bittner Nóra, aki állítólag onkológus, azzal szerzett olyan egy hónappal ezelőtt néhányszor 10 perc hírnevet, hogy sikerült megsértenie egy fél országot, majd bement egy reggeli műsorba, de ahelyett, hogy tisztára mosta volna a csurom szaros szennyest, még rontott is a helyzeten.  

Ez után lemondott a Magyar Rákellenes Liga elnöki posztjáról, de nem ám azért, mert csináltak egy reklámfilmnek nevezett, ortó ízléstelen és igaztalan üzenetet hordozó audiovizuális kultúrretket. Nem, a hibát végig nem ismerte be, a lemondásában szereplő indoklásba végülis úgy értelmezhető, hogy a hülye nép nem értette meg az üzenetet. 

Bónuszként elmondta még korábban, hogy a reklámfilmet a Liga elnöksége hagyta jóvá, oké, tehát akkor kollektíven idióták vezetik az egész gittegyletet, írom is, hogy miért. 

Ezt még mindig leszarnám, viszont a reggeli műsorban ennek a faszorrdoktornak akkorát sikerült mennie, amilyet azért ritkán látni: kiderült, hogy emberi sorsok múlnak rajta, végülis fingja nincs róla, hogy mit beszél olyan témában, ami amúgy a szakterülete. Ugyanis a parádésan arrogáns magyarázkodás közben, aminek a lényege, hogy szerinte a rákbetegek általánosságban igenis tehetnek róla, hogy betegek lettek, világosan kiderül, hogy a tekintetes doktornőnek a genetika alapfogalmaival is komoly gondjai vannak. Miről is van szó? 

Bittner azzal érvelt, hogy a daganatos betegek saját magukat tették ki súlyos kockázatnak az által, hogy például össze-vissza zabáltak, egészségtelenül éltek és így tovább. Való igaz, hogy bizonyos környezeti hatások megnövelik bizonyos típusú onkológiai megbetegedések kialakulási valószínűségét, még ha igaz is lenne, amit mond, akkor is veszélyes és igazságtalan tahóság lenne az ilyen típusú hibáztatás. Először is az orvos nem betegséget, hanem beteget vizsgál jó esetben, a beteg pedig elválaszthatatlan a környezetétől és az örökletes sajátosságaitól. Egyre világosabb, hogy a genetikai sajátosságoknak sokkal nagyobb szerepe van abban, hogy ki milyen életet él, ideértve például azt is, hogy mennyire figyel oda a táplálkozására, még ha tudja is valaki önmagáról, hogy egészségtelen szart eszik, olyan igen magas szintű folyamatokat is befolyásol az örökletesség, mint az akaraterő, önuralom mértéke. Azaz kevésbé hibáztatható az, akinek kisebb önuralmat osztott a sors. 

Azaz sorry, de biztos vagyok benne, hogy az ember sokkal kevésbé irányítója a saját sorsának, mint ahogy ezt most még hisszük. Amivel a spanokat el szoktam szórakoztatni, hogy ezek az egyéni különbségek a legmarkásabban gyógyszerek esetében jelentkeznek, leglátványosabban pedig droghasználóknál. Vannak a populációban olyanok, akik valamilyen drog kipróbálása után teljesen atipusos reakciót adnak, például nincs rájuk kellemes hatással, megint mások alkalmi fogyasztók maradnak, de nem függenek rá, megint mások egy vagy néhány kipróbálás után totálisan ráfüggenek, az életminőségük pedig elfogadhatatlan mértékben leromlik, hacsak nincs akkora szerencséjük, hogy egy szupportív környezet kihúzza őket a szarból. A paletta széles, senki sem tudja magáról, hogy hova tartozik ilyen téren, na ez az igazi kockázat. 

Visszatérve ennek a roppant mód szimpatikus spinének a performanszára, többször hallgattam vissza azt a részt, amiből világosan kiderül, hogy egyszerűen keveri a környezeti hatás és az epigenetikai hatás fogalmát. Ilyenért jobb helyeken egy bevezető genetika kurzus vizsgán azonnal buktatnának. Nem futok neki elmagyarázni, hogy mi az az epigenetika, ahogyan azt sem, hogy milyen szerepe van a környezeti hatásnak és epigenetikai hatásoknak a tág értelembe vett fenotípus kialakulásában, ami alatt értem a hajszíntől kezdve mondjuk addig a sajátosságig, hogy bizonyos helyzetben valaki valószínűleg hogyan gondolkozik, milyen döntést hoz! Az előbbinek egyszerű, nagyjából meghatározott, az utóbbinak pedig hajlamosító genetikai háttere van. 

Szóval értem én, hogy azzal kapcsolatban még nincs konszenzus, hogy hogyan, milyen mértékben hatnak az örökletes tulajdonságok a végső megjelenési formára egy-egy személy esetén, viszont egy orvosnak, pláne onkológusnak, illene tudnia, hogy a beteg örökletes sajátosságai és a környezet, aminek ki van téve, klinikai szempontból elválaszthatatlanok egymástól, ennek az ismeretnek a hiányában pedig nem szabadna hülyeségekkel telenyilatkoznia a sajtót. Ezek után nem csak lemondani kellene, de mindenki jobban járna, ha ez az agytröszt onkológus inkább nem erőltetné az orvososdit, hanem elmenne tehénszart lapátolni egy kellően távoli tanyára. 

És arról még nem is írtam, hogy a Magyar Rákellenes Liga vezetése micsoda kreténekkel lehet tele, ha átenged egy nagyon bunkó, ráadásul igaztalan üzenetet hordozó kisfilmet, de írtak már arról mások bőven. 

Ugrás a főoldalra

Vigyázat! Súlyosan realista poszt következik, ha nem bírod az ilyen tartalmat, már most kattints el! Köszi! 

Szóval tegnap ahogy beszélgettem az egyik legjobb barátommal, neki is megemlítettem, hogy a magyar neten, ha valaki nem lájkvadász oldalakon keresztül akar eszelős forgalomra szert tenni, akkor a következő alternatívák vannak, amik mindig is hozták a látogatottságot ezerrel, a következő rövid felsorolásban szigorúan azt veszem figyelembe, hogy a tartalom mennyire fut, etikai szempontot vagy hozzáadott értéket nem. 

- Gyűlöletbeszéd, uszítás: gyűlölködni mindenki tud. Nagyon sokan szeretnek is, lehetne tovább ragozni, de tényleg minek. 
- Pina, celeb: azt az igényt elégíti ki, hogy legalább addig sem kell a tartalomfogyasztónak mondjuk önmagával foglalkoznia 
- Politika – ahogy szoktam mondani, olyan, mint a szex és a foci: mindenki ért hozzá és mindenki a legjobban, persze hogy ennek megfelelően állandó vitatéma.  
- Egy-egy személy pellengérre állítása, kritizálása, függetlenül attól, hogy milyen a kritika valóságtartalma, általános nívója és hogy a fikázáson kívül más értelme van-e. 

Emlékszem, amikor írtam néhány hónappal ezelőtt Boldogkői Zsoltról egy, szerintem teljesen korrekt cikket, figyeltem rá, hogy ne a személyét támadjam, erre mi történt? Személyes támadásnak vette, megosztotta a saját Facebookján, amivel elérte, hogy akkora forgalom terelődjön erre a Facebook felől erre a blogra, mint korábban soha. Azzal kapcsolatban meg inkább nem mondanék semmit, hogy függetlenül attól, hogy valaki tanult-e tömegkommunikációt vagy használja egyáltalán a józan eszét, bölcs dolog-e hypeolni egy olyan cikket, ami róla szól, abszolút nem ért vele egyet. 

Valahogy nekem az egész eddigi életemben túl büdös volt az, hogy valakinek a személyéről és ne a tevékenységéről írjak, azon az elven, hogy "Great minds discuss ideas; average minds discuss events; small minds discuss people.",  viszont mostantól lehet, hogy néha fogok, persze alapvetően nem a látogatottság növelése céljából. 

Alapvetően nagyon óvatosan bánok a kritikával, mert egy gyakori, nagyon rossz tulajdonságot juttat eszembe. Amikor valaki rendszeresen negatív véleményt fejt ki, mindig zsigerből azok a szerencsétlen balfasz emberek jutnak eszembe, akik a környezetüket okolják a saját helyzetükért és alighanem úgy fognak elpatkolni, hogy nem jönnek rá arra, hogy a hiba bennük van. Viszont attól, hogy leírok valakivel kapcsolatban egy nem túl gusztusos jelenséget, nem fogom aláásni a saját önképemet és beállni a balfasz-tornasorba sem. 

Ahogy írtam, erősen kevert lesz a poszt. Az egyik legjobb barátom nálam tölt pár hetet Budapesten és bedobta, hogy múlt hétvégén, most hétvégén és jövő hét végén elrepülhetnénk X, Y és Z városba, csak úgy chillelni egyet. Mire mondtam neki, hogy éppenséggel jó lenne, csak nem érek rá. Aztán szóba került az is, hogy gyakorlatilag bagó összegből kijönne az összes út, de ez teljesen mindegy, mintha nem értette volna meg, hogy nekem tényleg nincs időm lelépni, nem, mostanában, még hétvégéken sem. Ugyanis éppen nyakig vagyok egy projektben, ami ha minden jól megy, belátható időn belül egyfajta tananyagban megtestesült kivonata lesz annak, amit csinálok, ilyet készíteni pedig nagyon nem egyszerű műfaj, ha használhatónak is kell lennie. Azért nem egyszerű, mert egy kezemen kényelmesen meg tudom számolni, hogy az országban mennyien foglalkoznak a témával, arról nem tudok, hogy kutatnák is a témát, tehát támaszkodni alig van mire ráadásul. Végigtanultam az életem, most, hogy már nem az egyetemen vagyok, még többet kell tanulnom, és nem azért mert az egyetemen olyan keveset kellett volna. Viszont gyakorlatilag a véletlen adta, hogy annak a tevékenységnek, amit csinálok, megtaláltam a piacát, legalábbis nagyon úgy fest, igaz, korábban nem is kerestem. Menedzselni, „marketingelni” viszont nem tudom önmagam, egyszerűen nincs hozzá gusztusom – idővel mondjuk kiderült, hogy nincs is rá szükség. Ugyanakkor amikor azt látom, mint a társadalmi normába épült, elfogadott viselkedést, hogy valaki úgy adja el magát, hogy minden lófaszhoz ért, tízmillió online marketinges, full stack developer, big data analyst, etikus hekker és hasonlók hazája lettünk, akaratlanul felforr bennem az epe. És tényleg nem azért, mert irigy lennék rájuk. Még csak nem is azért, mert hazudnak egy büdös nagyot az ügyfélnek, égetik a pénzét egy darabig és abból élnek. A különböző szakmák presztízse már egy összetettebb kérdés, de még csak ez sem annyira fájó. 

Megpróbáltam a gyökeréig visszavezetni, hogy ez a jelenség miért is irritál annyira. Nos, azért, mert ezekben a faszokban megvan az önbizalom egy olyan magas szintje, amiből gyakorlatilag önmagában meg lehet élni. Az önbizalomért pedig nem kell megdolgozni, vagy olyan neveltetést na meg génkombót hoz otthonról valaki vagy sem. Ennek megfelelően persze sok esetben az sem hibáztatható, ha valakinek nincs és nem, pláne nem erény, akinek van. Nem, hiába tűnik csábító magyarázatnak az, hogy az elért teljesítmény és siker az önbizalom szintjét biztosan növeli, ez nem kevés esetben sajnos egész egyszerűen nincs így, például nálam sem. 

Tudom, hogy egy szűk szakmai kör elismer, de annyira nem érdekel. Ha úgy tetszik, az agyam semmilyen téren nem azzal van elfoglalva, hogy ennek örömködjön’ és kész, már belenyugodtam. És akkor eljutottam a lényegig, lényegében az én természetem tökéletes inverzéről írok, a bihariviktória-effektusról. Ha valakinek közel hatvanezer követője van a Facebookon, akkor illik tűrnie a kritikát: Bihari Viktória.  

Amikor először láttam a Facebook-adatlapját, olvastam perceken keresztül és azt gondoltam magamban, a Dózsa Fanny, Jónás Rómeó, Szabyest vagy ki a faszom, meg a Takács Gagastar Milán ide vagy oda, de velük ellentétben itt nem egy tini hülyegyerek, hanem egy felnőtt ember önti a faszságait a vakvilágba. Jópofának szánt arrogancia, kőprimitív megmondások, alaposan idomított rajongótábor, szóval van úgy minden, ami kell. Nem tanulmányoztam Bihari Viktória életútját, abba a posztba ugyan beleakadtam, hogy például mennyire sötét hülye volt az iskolában és még büszke is rá, lényeg, hogy összesen annyit sem ér, mint egy darab száraz takony, az extrém alacsony önreflexió pedig pont lehetővé teszi, hogy ebből éljen meg. Ha a hazai blogszférában történt valami tényleg előremutató dolog, az egyik, hogy egyik évről a másikra kinyiffantották ezt a Goldenblog nevű baromságot, ahol nem ritkán olyanok zsűriztek blogokat, akiknek semmi közük nem volt az íráshoz, na, mondjuk amikor még volt ez a majomparádé, Bihari Viktória a dashboardra hányt baromságaival képes volt még nyerni is anno a blogjával, aminek a nevét szándékosan nem írom le. 

A Facebookon igazából mindegy, hogy melyik bugris posztját nézed, értelem különösebben egyikben sincs. 

Egy jó ízlést szem előtt tartó kritikába nem fér bele, hogy a másiknak a kinézetére, korára vagy olyan tulajdonságára utaljunk, amiről nem tehet, itt konkrétan nem is kell, mert a napokban ezt írta magáról: 

Hogy mit írt magáról, ahhoz tudnék még mit hozzátenni, de ahogy utaltam rá, nem fogok, a fotók közé kattintva azért még valami világossá válik. Mégpedig az, hogy ez az idióta még idősödni is képtelen méltósággal. 

Hogy mennyire mellékes az érték szempontjából, hogy valakinek egy posztját megosztják százan, lájkolják mondjuk háromezren, kommentelik ötszázan, annyit mutat meg, hogy azok az emberek, akiknek kurva sok szabad idejük van és fogékonyak erre a fajta sudribunkó prosztóságra, pragmatikusan bizonyítható azzal, hogy ez tényleg csak a saját idomított nyáj közt működik, azon túl már nem. Most kerestem rá a Youtube-on, amiben előkelő helyen volt egy videó, ahol Bihari művésznő egy videós versenyhez jelentkezett zsűritagnak, maga a videó pedig tényleg 1000% bihariviktória: igénytelenség, ostobaság, tartalomban és formában egyaránt. Nem kötelező zsűritagnak jelentkezni egy videóversenyhez, viszont a picsába már, ha valaki jelentkezik, akkor ne a konyhájába vegye már fel a szuperjópofa bemutatkozóját egy szutyok mobiltelefonnal, aminek a felvételét majd full vágatlanul tölti fel a netre! Ja, ettől amúgy még biztos marhára ért a videózáshoz is, csak mi vagyunk a hülyék és nem jön át a sziporkázó irónia. 

Bizony, bizony, itt már nem védi meg az idomított rajongótábor, amit jól mutat a kőkemény 63 lájk 336 darab diszlájk ellenében. 

De Bihari megy, mint a buldózer, nem áll meg az Istennek se, aztán mindig sikerül megélnie valamilyen kreatívkodásként eladott marhaságból. Hogy más ne mondjak, szerényen csak  Content School Budapest-nek nevezte el azt az kezdeményezést, amiben ő tanít szövegírást tanít minden hülyének, aki ezért hajlandó fizetni is, ugyan lehet, hogy eléggé szarul megy a biznisz, ha máig egy szaros Gmail-es címet használ még ehhez is, ami privát felhasználásnál elmegy, egy onlinemindenes szakértőtől valahogy elvárnánk, hogy az email címe saját domain névvel működjön. 

Nem is írok róla többet, mert minek, akit érdekel, nézzen utána géniuszi munkásságának. 

Nem taglalom jobban, hogy Bihari Viktória jó arc vagy szar arc, azzal sem foglalkozom, hogy a magyar webes kultúrára hogyan hatnak ő és klónjai, egyszerűen csak leírtam a jelenséget, ahogyan én látom. 

Szóval itt van ez az idióta, aki egy boldog ember és minden bizonnyal még sikeresnek is tartja magát, mert a webkettő ópiuma ezt elhiteti vele. Meg itt vagyok én, olyan emberként, aki a megkeresések egy részét visszautasítja, ha a melónak lenne akár egy grammja is, ami nem kompetenciám. Ez mondjuk érthető is, mert tényleg nem hibázhatok, illetve semmiféle csúszás nem fér bele egy-egy határidős projektbe. Ugyanakkor 10+ éve, szóval középiskolás korom óta felzabálok átlagosan hetente 2-3 komolyabb könyvet, bizonyos információkat nem hogy a föld alól, de a tektonikus őslemezek alól túrok ki, ha kell, a véleményemmel kapcsolatban pedig, fogalmazzunk úgy, korlátozott az érdeklődés. 

Valamit viszont könnyen lehet, hogy sosem fogok tudni eldönteni. Hogy amikor ezzel a bihariviktória-effektussal találkozom, akkor minden higgadtságom ellenére attól fordul fel a gyomrom, mert valaki fullba nyomja a kretént, na meg a kulturális környezetszennyezést, annak minden velejárójával vagy inkább arról van szó, hogy lényegében az ilyen emberektől irigylem azt, amiből nekik veszett sok van, nekem meg szinte semmi, az önbizalmat. 

Hatalmasat téved, aki most azt hiszi, hogy mindezt azért írtam meg, hogy bemondjam a tutit, itt próbáljak szétalázni valakit (nem tettem, de nem lenne nehéz) vagy siránkozom azon, hogy „há’ hova tart má’ a világ”. Nem, kutatói objektivitással fogtam egy jelenséget és egyszerűen leírtam, ahogyan én látom. Ha már írtam magamról, na meg erről az intellektuális szutyokról, az én hatásköröm itt véget is ér, azaz nem foglalok állást azzal kapcsolatban, a jelenséggel szabad vagy kell-e valamit kezdeni. 

Ami viszont nehéz kérdés, hogy mennyire tekinthető magánügynek, ha egy influencer olyan módon tálalja a magánéletét az arra fogékony, egybites agyú rajongótáborának, ahogy, nos, valahogy nem kellene. Mivel ha valakire sokan figyelnek, az egy bizonyos felelősségi szinttel is kellene, hogy járjon. 

Kezdeném azzal, hogy nem, nem ítélem el a coach-okat és hasonló, segítő tevékenységet végző szakembert összességében. Viszont a többségben lévő félművelt kontár részük nagyon sokszor messze túllépi a hatáskörét, ennek megfelelően sokkal többet árt, mint használ az ügyfeleinek. Sokuk például életvezetési tanácsokat osztogat, amihez sem a megfelelő képesítéssel nem rendelkezik, lévén, hogy nem klinikai szakpszichológus és nem is orvos, emellett igazából gyakorlatilag joga sem lehetne hozzá, hogy akár minimális mértékben is beleszóljon más életébe. A jó coachoké és mentoroké, akik tudják, hogy meddig mehetnek el és hogyan, tiszteletem. Viszont ezekkel a többségben lévő balfaszokkal a legfőbb probléma, hogy úgy pusztítanak, hogy közben még csak meg sem lehet fékezni őket. Hiába tartalmazza a büntető törvénykönyv a kuruzslást, ma még az olyan hajmeresztően veszélyes baromságoknak sem lehet elejét venni, mint az otthonszülés, amilyen logika alapján lehetne mondjuk otthoni epehólyagműtét is. Márpedig ha valaki hivatásszerűen hatást gyakorol valakinek az életére, az is beavatkozás, csókolom! Na most akkor mit lehetne kezdeni azokkal, akik hivatásszerűen olyan dolgokat mondanak, aminek idővel komoly kihatása lehet az ügyfelek életvitelére, egészségére? Na igen, semmit. 

Aminek apropóján ezt a posztot írom az, hogy egyre gyakrabban találkozom azzal a véleménnyel, miszerint a negatív embereket, jelentsen ez bármit is, kerülni kell. Nincs magyarázat, semmi, csak annyit mondanak, hogy kerüld, aztán jó lesz. Való igaz, hogy vannak olyan energiavámpírok, akiknek tényleg az a heppjük, hogy rossz megszokások és kognitív torzításaik miatt csak úgy borítják a másikra a saját problémáikat, amiket eltúlzottnak lehet érezni (itt jelzem, hogy „eltúlzott probléma” tudományos értelemben nem létezik) és a jóég tudja miért, még élvezik is. Itt most nem róluk lesz szó. 

Problémái mindenkinek adódnak, különbség abban van, hogy egyesek gyorsan átlépnek rajta gondolatban vagy ha ténylegesen megoldandó külső tényezőkről van szó, elkezdenek vele foglalkozni, aztán meg is oldják. És persze, ha terhes nekik, teljesen természetes dolog, hogy megosztják azt a szűk környezetükkel, akik jó esetben nem akarnak beleugatni a magánügyeikbe. Emlékeim szerint két ötöd-három ötöd az arány a pozitív témák javára, ami mellett egy emberi kapcsolat stabil marad, azaz elővigyázatosságot igényel, hogy mennyire terheljük még a bizalmasainkat, vagy akár a legjobb barátainkat is, mivel ha rendszeresen túlterheljük őket, idővel csúnyán megroppanhat a kapcsolat. 

Ma hajnalban ismét arra riadtam fel, hogy félrevert a szivem, fulladtam, az izmaim be voltak görcsölve, iszonyúan szédültem és persze a saját zsíromban úsztam és arra gondoltam, hogy ha mindent megoldanék az életben, ez alighanem továbbra is fennmaradna. Nincs pánikbetegségem, viszont egy kiadós, de csendes pánikrohamhoz hasonlítani az egészet, az ilyen esetekre karnyújtásnyira betárazott gyógyszert bedobtam, el is múlt egészen gyorsan, de már bőven reggel lett, mire egyáltalán fel tudtam kelni. Orvosit végzett és orvosi kérdésekben igencsak tájékozott ismerőseim szerint ki vagyok merülve, amit mondjuk eddig is tudtam, emellett nem kis bizonytalanságban élek szinte minden területen, talán az egyetlen állandóan meglévő jó dolog, hogy imádom, amit csinálok, különben már fix, hogy elpatkoltam volna. 

Amikor találkozom vagy telefonon beszélek valakivel, akit a barátomnak mondhatok (na, belőlük van mondjuk egy maréknyi, de közülük nem biztos, hogy ők is barátjuknak mondanának), persze, hogy előkerül, hogy mi van a betegségeimmel, meg úgy egyáltalán hogy vagyok és bizony felérne egy büdös nagy hazugsággal, ha elhallgatnám, hogy bizony vannak rosszulléteim bőven, szakmailag nem tudok olyan sebességgel fejlődni, amennyire szeretnék és ismét úgy érzem, hogy hiányzik egy társ az életemből, aminek a hiánya sem valami kellemes. Egy szóval csupa negatív dolgokat mondok, mivel ez van előtérben az életemben és ez az a része, amit csak egy szűk körrel oszthatok meg, öntöm a másikra a fost dézsányi mennyiségben. Persze végig figyelembe veszem, hogy a másik nem terhelhető a végtelenségig, ahogy arra korábban is utaltam. 

Itt csúszik a képbe az a félreértelmezett őrület, miszerint a „negatív emberek” társaságát kerülni kell, mert a hangulat bizonyos szempontból tapadós. Nem mennék bele olyan részletekbe, mint amilyen az, hogy a súlyosan maguk alatt lévő emberektől is sokat lehet tanulni, például azzal, ha megfigyeljük, hogy ők milyen gondolati hibák okán látják olyan pokolinak a saját életüket, hogyan-nem tudják megoldani a problémáikat. Nem, nem ez a lényeg. Nem könnyű megfogni, hogy mi a legirritálóbb abban az egyre inkább közkeletű felfogásban, hogy aki boldogtalan, az maga a lepra, a fertő, kerülni kell, mint a büdös szart, de jó esetben nem válik valamiféle társadalmi konvencióvá. Mármint egyrészt a negatív emberek kerülése, másrészt hogy egoista módon csak a jót mutassuk magunkból, amire jókora lapáttal rátesz a közösségi média. Én mondjuk sokszor önzetlenül végighallgattam olyan arcokat is, akiknek akár a problémája számomra egyszerűen nem is volt értelmezhető probléma, de gyorsan rájöttem, hogy ha a helyükben lennék és az agyukkal gondolkoznék, bizony érzékelhetném súlyos és megterhelő problémának ideig-óráig. Viszont ha a saját problémám lenne, egy jól irányzott mindhackinggel bizonyára gyorsan feloldanám a dolgot belül illetve máshogy kezelném a külső tényezőt. Mióta egyáltalán ember az ember, természetes, hogy meghallgatja a másikat, a mondandó pedig persze, hogy nem mindig vidám töltésű. 

Szóval mit is mondanak ezek a wannabe coach-ok, hűtőmágnes-bölcsességek, önmagukat valódi életvezetési tanácsadónak nevező balfaszok, akik akár egy-egy nyolc-tíz évig képzett terapeuta órabére mellett dolgoznak? Azt, hogy legyél önző, került a negatív arcokat, szarjál más problémáira, meg se hallgasd őket. Hogy szerintük miért? Mert csak, azért, gondolom, de alighanem még racionalizálják is a saját veszélyes hülyeségüket. Nem, nem igaz, hogy feltétlenül lerántanának a pokol tornácára azok, akik megosztják a problémáikat, még ha esetleg kicsit megterhelő is. Viszont ha követnénk ezeknek a kontár coachoknak a életbölcsességeit, egy olyan, amúgy szürreális társadalomban találnánk magunkat, ahol az emberekből totálisan kihalt az emberség, más empatikus megértése, bőven beteges szintre hágna az individualizmus és egoizmus, az egymás felé mutatott érzéketlenség. Nem kellenek ide pofás evolúciós pszichológiai elméletek és hálózatelméleti modellek, hogy józan ésszel belássuk: egy ilyen társadalom konkrétan összeomlana. 

Nemrég egy videóinterjúban hallottam, hogy a magyar nyelvűek közt a legmeghatározóbb Bura.hu pszichológiai problémákkal foglalkozó közösségi szájt közösségének tagjai sokszor jobban lesznek attól, hogy metsző őszinteséggel kiírhatják magukból a szenvedéseiket, akár jobban, mint a családtagjaiknak tudnák elmondani, de a lényeg most nem ez. Hanem az, hogy akik a Búra-közösség tagjai vagy már nem búráznak, mert megoldódott a problémájuk, nos, nincs információ róluk, hogy bármelyikük is öngyilkos lett volna. Az viszont tudható, hogy ketten is véget vetettek az életüknek azok közül, akik otthagyták a közösséget. Ha már Búra.hu, nagyon érdemes megnézni ezt, na meg ezt az interjút emberségről, megértésről és mások segítéséről. 

Szóval igenis, lehetőségeidhez mérten hallgasd meg a másikat, ha teheted, függetlenül attól, hogy egy régi barátodról, egy exedről, egy munkatársaidról vagy kiről van szó, főleg olyan szituációban, amikor egy mélyebb beszélgetés közben, akár az ebéd közben fektet beléd annyi bizalmat, hogy veled osztja meg, hogy aktuálisan mi nyomja a lelkét. Persze az energiavámpírokat és rokon jószágokat is a helyükön kell kezelni, akik mondjuk kimondottan azon élvezkednek, hogy más fáraszthatnak. 

Ha mondjuk egy konferenciáról van szó, csak azért, mert valakiről messziről süt a letargia, úgy néz ki, mint akit kimostak, aztán elfelejtettek kivasalni, ne kerüljük már, mint a büdös szart! Az alapjáraton letargikus beállítottságú vagy éppen problémákkal szembenéző embereknek nem elég probléma önmagában a helyzet, amiben vannak, mégis? Ha a coach-ok többsége által sugallt emberellenes patkányságokat mindenki követné, ezek az emberek még a környezetük mások alkotta védőhálójából is részben vagy teljesen kiesnének.  

Összefoglalva nem, nem kell, hogy bárkinek is a hobbiterapeutája legyél, más ember problémája ne legyen büdös, persze jó belőni és felismerni a szükséges határokat és természetesen senki se próbálja más problémáját megoldani. Viszont az üzenet, hogy kerüld a negatív embereket, ahogy írtam, az elképzelhető egyik legundorítóbb üzenetet hordozza magában az emberséggel kapcsolatban: hogy hagyjuk el éppen azt a tulajdonságunkat, ami egyáltalán emberré tesz minket, a másokon való segítés, a másokra való odafigyelés valamilyen formája. Ez az egyik kulcsa egyáltalán annak is, hogy ne idegenedjünk el egymástól. 

A posztjaim címét általában a végén találom ki, ezúttal gondoltam először adok címet neki. A cím éppenséggel lehetett volna az is, hogy A világot uraló szürke eminenciások, csak éppenséggel nem lett volna pontos, mivel azt a téves benyomást keltené, hogy olyanokról lesz szó, akiknek irányító jellegű hatása van a világban történő folyamatok alakulására. 

Többször merül fel a laikus kérdés, hogy nem az lenne-e a legpraktikusabb, ha például egy-egy államban a bizonyítottan legnagyobb tudással rendelkezők alkotnák a kormányt. A válasz persze több szempontból nem, nem csak a kivitelezhetetlensége miatt, gondoljunk csak arra, hogy mindez átvezet ahhoz a kérdéshez, hogy kik döntsék el mégis, hogy kik a legjobb szakértők. 

Még korábban felmerült bennem, hogy mi az oka annak, hogy a közgazdasági Nobel-díjasok vagy akár a kimondottan tőzsdei folyamatok tanulmányozásával foglalkozó kutatók megkapják a kis fizetésüket a munkahelyükről, esetleg szakértőként dolgoznak itt-ott, amiért szintén megdobálják őket egy kis apróval, de messze nem a világ leggazdagabb emberei, holott akár azok is lehetnének. A rövid magyarázathoz, példaként vegyünk egy tőzsdei folyamatok törvényszerűségeivel foglalkozó professzort. Őt az érdekli, az motiválja, hogy minél többet tudjon meg ezekről a folyamatokról és nem pedig az, hogy ezzel a tudással keressen. Abba belemenni, hogy képzeletbeli professzorunkat miért motiválja az első és miért nem a második, már mélyvíz lenne, magyarázatnak érjük be ennyivel. Példánkban ők a közgazdaságtan szürke eminenciásai, akik azon keresztül, hogy egyszerűen csak beszélgetnek nagybefektető ismerőseikkel vagy tanácsadást is végeznek a főállásuk mellett, így üzeneteik eljutnak az ő tudásuk alkalmazóihoz, felfoghatatlan mennyiségű pénzt, dollármilliárdokat mozgatnak meg anélkül, hogy tudnának róla. És közben lehet, hogy teljesen introvertált arcok, akiket az életbe nem mutat a tévé, nem kérdeznek az újságok, már csak azért sem, mert esetleg nem tudnák fogyasztható módon elmagyarázni azt, amivel ténylegesen foglalkoznak. 

Szó sincs róla, hogy a jelenség csak közgazdászokra esetében elképzelhet. Belegondolva gyakorlatilag nincs olyan terület, ahol ne lennének szürke eminenciások, még egyszer tehát, olyanok, akiket sosem kérdez a média, nem szerepelnek az újságban vagy csak elvétve, azaz nem szándékoltan bújnak el, hanem azért, mert annyira nem kíváncsi rájuk a tömeg, nem nagyon jelennek meg. Helyettük beszélnek azok, akiknek mondjuk úgy, a beszélőkéje jobb és úszkálnak a sikerben. 

Még csak nem is háttéremberekről beszélek, hanem akár a háttéremberek háttérembereinek háttérembereiről, akik annyira háttérben vannak, hogy nem vagy csak rendkívül nehezen lehetne kimutatni összefüggést a tevékenységük és egy-egy szervezeti döntés, politikai döntés vagy más hatás közt. 

Van róla fogalmatok, hogy mennyi statisztikus, nyelvész és hasonszőrű arc van, akik akár egy hét alatt el tudnák téríteni a Google keresési találatait? Sok. De nem teszik, mert nem is akarják. Vagy éppen, hogy a legkülönbözőbb területeken olyannak olyanok, akik rendszeresen beszélnek véleményvezérekkel, a véleményvezéreknek pedig esetleg épkézláb véleményük sem lenne, ha nem beszélnének mondjuk egy-egy alkalommal a büfében olyannal, aki a saját területén látja a lényeget és hangosan gondolkozik csevegés közben? De lehet, hogy a véleményvezérnek csak a szürke eminenciás szakértő asszisztensével is elég együtt ebédelnie, aki megemlíti, hogy mivel is foglalkoznak, majd véleményvezérünk utánanéz és akár szándékoltan, akár akaratlanul, később úgy fog egy-egy témában nyilatkozni, mintha amit mondana, mind a saját gondolata lenne. 

Ha példákról van szó, most jön a kedvencem, ha úgy tetszik, kedvenc rögeszmém arról, hogy hogyan gondolkoznak az online marketingesek. Magyarországon az online marketingbe aztán tényleg dömperrel öntik a pénzt, majd a hazai marketingmágusok egy-egy puccos konferencián elmondhatják egymás közt, hogy mennyire szarul teljesítenek, de ez még mindig jónak számít, merthogy a másik ügynökség teljesítménye még tragikusabb. A hatékonyabb online marketinghez persze nem több pénzt kellene, hanem több ész meg kreativitás, ami látványosan nincs. 

Most mindegy, hogy a többségben lévő sült idiótákról beszélünk, akik olyan módszerekkel próbálkoznak például keresőoptimalizálás terén, ami már tíz évvel ezelőtt is kínosan réginek számított vagy olyan marketingesekről, akik jobban látják a folyamatokat egészében, esetleg még csak nem is elavult a szaktudásuk, viszont képtelenek túllátni egy bizonyos kereten. Többször, több helyen cikkeztek már róla, hogy ahogyan a keresőmotorok egyre okosabbak lesznek, egyre jobban figyelembe veszik, hogy egy-egy webes tartalom mennyire egyedi, mi több, hétpecsétes titokként kezelt technológiákkal azt is, hogy mennyire értékes. Márpedig egyedi és értékes tartalmakkal felvenni a versenyt hosszú távon az Isten pénzével sem lehet pl. Adsense-n, Adwords-ön keresztül, amire meg a tartalommarketinges azt mondja, hogy akkor tartalommarketinggel kell turbósítani. Erre a marketinges rendszerint azt mondja, hogy a tartalom előállítása nagyon költséges, csak hosszú távon térül meg és így tovább, részben igaza is van. Mert ha az én képzeletbeli cégem holnaptól elkezdene olyan kütyüket gyártani, ami mondjuk orvosi diagnosztikai eszközök beágyazott szoftverrendszereinek biztosít extra védelmet az informatikai támadásokkal szemben, hiába bíznék meg egy vértprofi tartalommarketinges csapatot, hogy írjanak a kutatásainkról, ha nem látják át nagyon mélyen, hogy ez miről szól, nem menne a dolog. Mi több, a marketingben amit fontos kiemelni vagy elrejteni az üzenetben, hogy mitől jobb az adott termék, mint a versenytársak, jópofa cikkeket ugyan tudnának írni, de nem lenne látványos hatása, még hosszabb távon sem. Ha már a képzeletbeli cég kutatói vagy szakértők írnak egy céges blogot, teljesen más a helyzet. 

Az online tartalommarketing nemrég született, de már temetik is, nem világos, hogy azért nem alkalmazzák Magyarországon kiterjedten, mert egyszerűen nincs ezzel kapcsolatos elég tapasztalati adat vagy azért nem, mert egyszerűen bénák voltak a tartalommarketinges szövegírók korábbi projektekben, esetleg maga a tartalommarketing tényleg relatív működésképtelen dolog. 

Amit viszont biztosan tudok, hogy nem kevés olyan nyelvtechnológiai módszer ismert, amit alkalmazva nagyon nagyot mehet az, aki mondjuk valamit nagyon keresőbaráttá próbál tenni. A nyelvtechnológia persze relatív elméleti tudomány, a marketingesek pedig nem nagyon beszélnek nyelvtechnológiai cégek képviselőivel, de még ha beszélnének is, nem értenék meg, hogy miért járnának jól vele és nem csak azért, mert a marketingesek többsége többek közt a matematikához hülye, mint a segg. Aztán inkább marketingesünk csak legyint és marad a régi módszereinél. 

De vannak olyan információkinyerési- és visszakeresési módszerek is, amiket konkrétan valaki kikutatott, majd nagyon szűk körben közzétett. Nem lennék meglepődve rajta, ha az, aki számára elérhetővé vált, hatalmas hasznát venné a legkülönbözőbb területeken, legyen szó akár piackutatásról, akár bűnügyi nyomozásról, akár hagyományos módszerekkel nehezen kinyerhető információk előkerítéséről és értékesítéséről. És hatalmasakat szakítana vele az, aki alkalmazza, míg a kitalálója nem látna belőle egy kanyi vasat sem. 

Egykor szóba került, hogy ha az nyílt-forrású szoftverek forradalma, azon belül is a linuxok elterjedése akkora sikersztori, akkor miért nem keresett vele Linus Torvalds semmit vele, legalábbis közvetlenül biztosan nem. A válasz rohadt egyszerű, ő maga nyilatkozta: mert nem azért írta meg a linuxot, hogy keressen vele. Arról nem is beszélve, hogy a nyílt-forrású szoftverre ráállt cégek nem ritkán születnek és dőlnek be. 

Tehát a kulcs, úgy gondolom, maga a motiváció. Ha valakit pályakezdő korában olyan benyomás ért, hogy azért nem vették fel egy munkahelyre vagy azért lépett le onnan, mert a felettese sokkal hülyébb volt nála, emiatt nem hagyta kibontakozni, az elég lehet arra, hogy az illető az egész iparágból kiábránduljon. Azaz a motiváció valamilyen specifikus irányba ki is oltódhat, aztán az illetőnek totálisan elmegy a kedve az egésztől, akár végleg. 

Megint másoknak megvan az a szükséges önbizalmuk, hogy az életük részeként végezzék azt, amit csinálnak, viszont az égvilágon semmi érzékük nincs ahhoz, hogy ebből hogyan csináljanak pénzt, esetleg nem is gondolkodnak rajta vagy ötletük sincs azzal kapcsolatban, hogy hogyan kellene megtalálni a célcsoportot és megértetni velük, hogy az ő szaktudásával miért járnak nagyon jól. 

A világ legszegényebb országaiban gyakorlatilag csóróként dolgozó közgazdászprofesszorok vagy más kutatók, akik tudják, hogy külföldön milyen aranyéletük lehetne, valami miatt mégsem költöznek. Megmagyarázhatatlan? Ugyan. Más motivációk ott tartják őket. 

Motivációink sűrű szövedéke, ebből pedig tevékenységünk adja azt is, hogy kik vagyunk, mikor hogyan döntünk. Ahogy legtöbbször annak az információnak az útja is nyomon követhetetlen, ami megjelenik az alapkutatás irodalmának egy eldugott szegletében, majd valaki egy teljes jövedelmező birodalmat épít rá egy jó csapattal, amelyik képes marginálisnak tartott alapkutatási eredményeket kreatívan alkalmazni a gyakorlatban. 

Persze nem csak kutatókra gondolok, mint szürke, sosem látható eminenciásokra, hanem a halkszavú ötletemberekre, akik sokszor egy garast sem keresnek azzal, hogy egy közös kávézás közben elmondták valamelyik ötletüket olyannak, aki mondjuk az ötletet feldobja egy cég középvezetőjének, az információ átszivárog a felsővezetéshez, majd egy komplett üzletággá fejlesztik mások azt, ami kezdetben csak egy elkotyogott ötlet volt. 

Sosem azért kezdtem el tanulmányozni azt, hogy hogyan viselkednek az emberek tömegben, csoportban vagy face-to-face, hogy manipulálni tudjak. Ahogyan a szociálpszichológia legnagyobbjai közül is elvileg néhányan tudnák irányítani az egész világot, nem céljuk, nem motivációjuk. 

A tudatban létrejött információk útjai kifürkészhetetlenek. Megmagyarázhatatlan? Dehogy. 

Hekkmester főoldal - klikk ide

Drága Reblog! 

Mint tudjátok a kommentként érkező spam alighanem egyidős a kommenteléssel, ugyanakkor a Reblog motorban nincs lehetőség kommentelő kizárására olyan esetben sem, ha a kommentje nyilván spam, esetleg fertőző webhelyre mutat. 

Kedvencünk, Szalay Miklós nevű spammerpajtásunk perpillanat nem kevesebb, mint 860 helyre szórta szét a szarságait csak a reblog.hu blogjain, ami persze az összes érintett hely SEO rankjét is rontja. Egyébként emberünk nem valami szemérmes típus, az már biztos: a kommentjeiben lévő domain-névnek ugyanis a WHOIS szerint ugyanis hogy-hogynem Szalay Miklós a tulajdonosa. 

Imádnám, ha lenne végre lehetőség kommentelő kitiltására nicknév, ami még jobb, a bloggerek előtt mondjuk félig kitakart IP-cím alapján, ami mutatná a nick megváltoztatásakor is, hogy ugyanaz a szerencsétlen, azonos IP-vel, de az IP-t nem kellene felfedni. Vagy legalább lenne lehetőség notórius módon újra megjelenő URL-ek kommentbeli letiltására. 

A fenti képen amúgy nem Szalay Miklós látható. 

A kutatókkal kapcsolatban amolyan hallgatólagos elvárás, hogy mindig tudják a miérteket, a saját területükön magyarázatot tudjanak adni minden jelenségre, amit csak tapasztalnak, mi több, tudásuk birtokában, akár meg is változtassák a történéseket. Ja, persze akkor is, ha a másik csak úgy gondolja, hogy a kutató ért a szóban forgó témához is. 

A borzalmas coelho-i felvezetés után két szemléletes példa jutott eszembe. Neumann és előtte sokan mások dogmaként kezelték, hogy egy gép legyen bármilyen bonyolult is, determinisztikus működésű, így elvben szinte bármilyen bonyolult szoftverrendszer, ha nem viselkedik jól, megfelelő teszteléssel és elemzésekkel megállapítható a hibás működés miértje és orvosolható a probléma. Az más kérdés, hogy manapság már egy-egy szoftverrendszer olyannyira komplex, hogy ha van rá lehetőség, idő-, pénz- és energiaráfordítás szempontjából a projektmenedzser sokkal praktikusabbnak tartja a hibásan működő részt kidobni, „beküldeni /dev/null-ba” és a helyére tenni egy újat. 

A 20. századi, majd azt követő gyógyszertudomány több évtizeddel növelte a születéskor várható életkort szerte a világon, viszont míg korábban csak annyit láttak a klinikusok, hogy adott hatóanyagra a beteg hogyan reagál a szervrendszer szintjén, azaz jobban vagy rosszabbul lesz tőle, mára megvan a lehetőség arra, hogy egy-egy gyógyszer hatásmódját a molekulák szintjén vizsgálják és persze a fejlesztések is ennek megfelelően történnek. 

Korábban már írtam róla, hogy a legtöbb esetben máig ismeretlen annak az oka, hogy bizonyos gyógyszerektől miért lesznek egyesek nagyon rosszul, megint másokat gyakorlatilag visszahoz egy élhető életbe, a jelenség pedig a mentális betegségekre irkált medicináknál  talán a leglátványosabb. Persze egyre több és több génről derül ki, hogy az egyéni reakciókban mi is a szerepe. A gének elképesztő különbségeket okoznak olyan szempontból, hogy például egy kábítószer kire hogyan hat. Rosszul lesz tőle? A klasszikus, tankönyvi hatásokat érzékeli? Teljesen el tudja engedni vagy totálisan függő lesz és rámegy a fél élete, jó esetben nem az egész? Az egyik ilyen bűvös gén a delta-FosB egyik változata, aminek alighanem külön posztot is szentelek majd. 

Alapvetően viszont még mindig csak kapisgáljuk, hogy egy-egy szer, ami átjut az agy-vér gáton, miért is hat annyira drámaian más módon különböző egyéneknél, és az sem látna  sokkal pontosabban, aki megfelelő helyen dolgozna, és nem sajnálná rá az időt, hogy kimondottan a droghatással összefüggésbe hozható génváltozatait vizsgálja meg saját magán. 

Már évekkel ezelőtt eljutottam oda, hogy tudom, hogy mit ír a tankönyv, de reménytelennek tartom megállapítani önmagammal kapcsolatban, hogy miért hatnak rám egyes ételek, táplálékkiegészítők, mérgek, egy szóval xenobiotikumok, úgy, ahogyan. 

Nem leszek finnyás, szégyenlős meg aztán pláne nem, írok mindennapi drogjainkról, közönséges kábítószerekről ugyanúgy, mint kognitív teljesítményfokozókról. 

Nikotin: 14 éves koromban szívtam el az első blázst. Teljesen atipusos módon nem folyamatosan szoktam rá, hanem szinte azonnal beállt a napi egy doboz cigi, nem is értem, hogy hogyan tudtam annak idején megengedni magamnak. Aztán amikor huszas éveim elején éreztem, hogy a sport a tüdő és a többi szervrendszer csökkenő kapacitása miatt sokkal nehezebben fog menni, illetve ki más tudott volna többet egyetemi tanulmányaiból a dohányzás kockázatairól, ha nem én, úgy gondoltam, hogy leteszem. Konkrétan nikotinfüggő voltam. Nem ment, hogy kevesebbet szívtam belőle vagy gyengébb cigivel próbálkoztam, nem tudtam koncentrálni, sem normálisan aludni. Aztán átszoktam a niktointapaszra, ami tényleg a leghatékonyabb eszköz annak is, aki egyszerűen csak masszív dohányos, akár konkrétan totálisan nikotinfüggő. Viszont a beinhalált és a folyamatosan adagolt nikotin közt hatalmas különbség, hogy míg az egyik bizonyos hullámokban dobogtatja meg a noradrenerg-dopaminerg rendszert, a tapasznál nincs ez a hatás, csak a nikotinéhség szűnik meg. Nem tudom, hogy mennyi volt a leghosszabb idő, amit úgy húztam ki, hogy egyáltalán nem gyújtottam volna rá, viszont ha valamitől nagyon armageddon-hangulatom lesz vagy nagyon éget egy határidő, leveszem a tapaszt és ugyanúgy szívom a blázst 1-1,5 dobozos napi dózisban. Szánalmas? Lehet, még szerencse, hogy mások ilyen típusú véleménye már rég nem érdekel. Ami viszont tény, hogy a szellemi teljesítményem fokozza. 

Kávé és zöld tea hatóanyagai, főleg koffein: nem kávézom rendszeresen, ami több study szerint rosszabb, mintha minden reggel-délben betolnék egy-egy erősebb kávét. Van, amikor kimondottan jól esik, megint máskor azt érzem, hogy a szivem menten szétrobban tőle. Viszont a jó minőségű zöld teák amellett, hogy finomak, általánosságban élénkítenek is, folyamatosan lehet velük magasabb szinten tartani a szellemi teljesítményt, szemben a kávéval, aminek a „lecsengési görbéje” teljes más. Ha teáról van szó, nem a filteres szarokra gondolok, hanem a szálas-kifőzős teákra. 

Szorongásoldók, szedatívumok és szedatohipnotikumok: ami biztos, hogy utálom, amikor valaki lazán csak „nyugtatnónak” hívja őket, ugyanis a korszerű készítmények közt már sikerül elválasztani többé-kevésbé a szorongásoldó, szedáló és altató hatást. Alapvetően sokkal rosszabb a renoméjük, mint amennyit javíthatnak az ember életminőségén, ha egy felkészült orvos utasításának megfelelően alkalmazzák őket szükséges esetben. Mióta az eszemet tudom, szorongó gyerek voltam. Amikor egyetemen egy-egy szigorlatra kellett készülni, a többiek itták a kávét literszámra, míg én olyan anyagokkal fokoztam a teljesítményt, amire mindenki rávágná, hogy csak ronthat rajta. Szerencsére sosem voltak alkoholproblémáim, de amikor fröccsözgetve készültem a vizsgáimra, nem azon paráztam, hogy mi lesz, ha megbukok, mennyire van közel a határidő, hanem kimondottan a tananyagra tudtam koncentrálni és be is vált. Márkanevet szándékosan nem írok, de szinte minden háztartásban van alprazolam, ami egy nagy potenciállal rendelkező benzodiazepin, elsősorban a szorongásra hat. Igen ám, viszont az alprazolam elsősorban az emlékezeti folyamatokat gátolja, hosszú távú használat esetén a munkamemória és a hosszú távú memória egyaránt megsínyli a dolgot. Ha valakinek még nem volt hozzá szerencséje, 0,25 mg-től valószínűleg, 0,5 mg-től pedig szinte biztos, hogy minimum beálmosodik, 1 mg bevétele után pedig alaposan bealszik tőle. Még ma is, amikor szorongatnak a határidők, bedobok akár 3-4 mg-ot is, így nem azzal foglalkozom, hogy nehogy lekéssem azt, amit időre meg kell csinálnom, hanem pontosan arra tudok koncentrálni. Hogy miért leszek produktívabb attól, amitől hülyébbnek kellene lennem aszerint a könyv szerint, aminek a tananyagából le is vizsgáztam? Nem tudom. 

Amikor komoly fájdalmaim voltak alvászavar kíséretében, végigpróbálgatták rajtam az összes, kimondottan szedatohipnotikus altatót, hiszen a minőségi alvásnál nem sok dolog van, ami az életminőséget javít illetve, teljesítményfokozónak is tekinthetjük egészséges személy esetén.  Az érdekesség, hogy a terápiás dózistartományban az altatók olyan hatással voltak rám, mintha csak cukorkát kaptam volna. Több esetben akár 3-4 altatóra volt szükségem ahhoz, hogy el tudja aludni, igaz, sokszor a fájdalmaim mellett még azokon a dolgokon is pörgött az agyam, amik aktuálisan foglalkoztattak, hogy miket szeretnék még megcsinálni az életben. Hogy miért vagyok ennyire érzéketlen az altatókra, nem világos. Ugyan ezek is a benzodiazepinek csoportjába tartoznak, ilyen módon kereszttoleranciát mutathatnak az előbb emlegetett alprazolammal, ez még mindig nem magyarázat altató-érzéketlenség ilyen szintjére. Amikor egy nagyon elfoglalt időszakomban egy gyógyszertudományi téren jártas ismerősnek mondtam, hogy miket szedek, azt mondta, hogy igazság szerint ilyen mennyiségtől más nem állna meg a két lábán, nem hogy 16-18 órát foglalkozzon egy-egy probléma megoldásával. Hozzáteszem, az altatókkal kapcsolatos rendkívül érzékenységem akkor is megvan, amikor egyébként semmilyen fájdalmam nincs. 

Már bőven huszas éveimet jártam, amikor először szippantottam füves cigibe, ami egy ismerősöm szerint babadrog, nem is igazi drog. Ehhez képest engem izomból vert a padlóra: sugárban hánytam tőle, sosem volt pánikrohamom, de belülről éreztem, hogy eluralkodott rajtam a pánik és hogy nem szeretnék éppen ott meghalni. Egyszerűen nem tudtam elengedni azt a gondolatot, hogy mikor lesz már vége ennek az egész szarnak. Képtelen voltam megmozdulni, ugyanakkor az agyam teljes éberséggel azon pörgött, hogy mikor lesz már vége, az alapján, amit a THC farmakodinamikájáról és farmakokinetikájáról tudok. Szerencsére nagyon segítőkész közegben voltam és nem volt komolyabb baj, de akkor is borzalmas volt. Fontos megjegyeznem, hogy nem szívtam túl magam, nem herbál vagy valami hasonló szar volt, hanem fű. Aztán még talán 1-2 alkalommal szívtam füvet életemben, aminél hányni már nem hánytam, de borzalmas volt, félórás bénulással és pánik-szerű állapottal, nem csoda, hogy a szagát is gyűlölöm. 

Persze, vannak, akiknél a mindennapok része, közben alkotnak, meglátnak olyan összefüggéseket, amiket korábban nem, szó sincs róla, hogy például megvetném a füveseket, egyszerűen csak tudom, hogy elképesztően más módon működik az agyuk. 

Érdekes jószág a bupropion. Amikor sok-sok évvel ezelőtt kérdéses volt, hogy megdöglök-e fél éven belül vagy sem, amitől az amúgy sem remek kedvem masszív depresszióba fordult, ezt az atipusos készítményt állította be az orvos, mivel az összes, korábban próbált, elsőként választandó antidepresszánstól még rosszabbul lettem, még többet hánytam és még fostam is. A bupropiontól nagyon sokat csúnyán szétpörögnek, ezért nem is szivesen írják a dilidokik, az én eszem pedig ismét fogott tőle, igaz, az érzelmeimet csúnyán megkavarta, azokat arrébb tenni is könnyebb volt. 

Ciklohexil-nitrit, amil-nitrit, izobutil-nitrit: egytől egyig undorító szerves oldószerek, ismertebb nevük rush vagy poppers, ám a 5-10 ml-es üvegcsékről rendszerint nem derül ki, hogy a termék a három vegyület közül melyik milyen arányban tartalmazza. Az üvegcsékből minden esetben jókorát szippant a fogyasztó, a hatás néhány másodpercen belül jelentkezik és néhány percig tart. Szubjektív írom, hogy nem sok szánalmasabb látvány van, mint amikor valaki partiördögként a tánctéren szipákolja ezt a folyékony szart, aztán meg érdekes arcot vág hozzá. Az irodalmi adatok szerint rövid ideig eufóriát okoz, fokozza a szexuális teljesítményt és egyféle rövid szeretet-tripet eredményez. Szinte mindig összefüggésbe hozzák a homoszexuális szubkultúrával, aminek egy, de nem kizárólagos oka lehet, hogy a simaizmokat relaxáló hatással rendelkezik, ilyen módon melegek közt a befogadó félnek közvetlenül a behatolás előtt könnyebb dolga lesz és nagyobbat is élvez. 

Egyszer egy olyan szubkultúrával kerültem kapcsolatba rövid ideig, ahol ez is volt – mármint nem seggbekúrás, hanem poppers – kíváncsivá tett, hogy mit lehet ebben szeretni és miután kérdeztem, hogy kérhetek-e, egy repülőgép-hajtómű erejével szippantottam bele párat. Az eredmény: abszolút semmi! 

Piracetam: elvben a kognitív funkciókat javítja, emellett a memóriára nagyon pozitív hatással van, egyes tanulmányok szerint fokozza a két agyfélteke közti információcserét, ugyan lehet, hogy ez egyszerűen annak a hatásnak tudható be, hogy magát az agyi keringést általánosságban javítja. Próbálkozni lehet, de senki ne számítson azonnali, látványos agy-tuningra, a hatása egyébként sem azonnal jelentkezik. 

Metilfenidát: gyakran emlegetik egy lapon az Adderall-lal (ami gyakorlatilag gyógyszerészi tisztasági amfetamin) és a modafinillel, de ez a kategorizáció súlyosan megtévesztő. Teljesen eltérő típusú vegyületekről van szó, az Adderall-hoz még sosem volt szerencsém, ahogy a modafinilhez sem. Ami viszont sokat mondó, hogy modafinil-hatóanyagú készítmény Magyarországon mindössze 2006 és 2010 közt volt gyógyszertárban elérhető (ez nem azonos azzal, hogy kereskedelmi forgalomban van-e), egyrészt alighanem annyi misuse-t jelenthettek a gyógyszerrel kapcsolatban, az Európai Gyógyszerügynökség vizsgálata pedig annyira kockázatosnak találta az ambuláns alkalmazását, hogy emiatt el is tűnt a gyógyszertárak polcairól. A modafinillel kapcsolatos, Országos Gyógyszerészeti Intézet által kiadott figyelmeztetésnek pedig egyetlen betűje sem riogatás! Sajnos orvos- és gyógyszerész berkekben hozzáférhető, na meg persze mindenki tudja, hogy honnan még. 

Ami a metilfenidátot illeti, ugyancsak a renoméja sokkal rosszabb, mint amilyen a hatása a többségre ténylegesen. Hatástani szempontból alighanem perdöntő szerepet játszik, hogy valaki milyen géneket kapott az anyukájától és apukájától. A South Park 4. évadjának 3. egyébként zseniális epizódjában emiatt ütik agyon Kennyt, Cartman pedig a szer miatt mindenhol Christina Aguilera-t látja szörny formájában. Amit én szeretek a metilfenidátban, hogy félre tudom tenni az érzelmeimet és intenzíven, fókuszáltan tudok arra koncentrálni, amit igazán élvezek, így bekerülök egyfajta Csíkszentmihályi-féle flow állapotba – például most, ahogy kikapcsolódásként írom ezt a posztot, nem gondolok arra, hogy az elmúlt egy hónapban milyen magánéleti kudarc ért. 

A metilfenidát éber, kreatív állapotot eredményez nálam, ugyanakkor nem olyan módon stimulál, mint például a kávé, azaz például nem köpöm ki a szivem tőle bő nyállal. A kutatásban hasznos, én többször jöttem rá olyan összefüggésekre, jelentkeztek olyan asszociációk, amikkel könnyűszerrel meg tudtam oldani olyan problémát, ami igencsak kemény diónak tűnt. Figyelem! Ahogy szinte minden smart drugról szóló cikkben olvashatjuk, az okosdrogoktól senki sem lesz okosabb, csupán ideális esetben a meglévő szellemi teljesítményét tudja hatékonyabban kihasználni. Ugyanakkor van ismerősöm, aki egyszerűen csak „bediszkózva” érzi magát tőle, anélkül, hogy ez egyébként látszódna. A metilfenidát hébe-hóba, egy kapszulaként alkalmazott adagja tehát nagyon hasznos lehet annak, akinek határidőre kell cikket vagy éppenséggel PhD-munkát leadnia, esetleg valamilyen intenzív szellemi kikapcsolódásra vágyik, az előbb felsoroltakon túl a munkamemóriát is javítja. Ugyanakkor érdekesség, hogy 2-3 kapszula metilfenidát bevételét követően, amikor az idei, ultrarövid nyaralásom során elmentem egy táncikálós szórakozóhelyre, inkább feszültebb lettem, töménnyel fogyasztva pedig úgy éreztem, mintha be lennék szpídezve, ugyan nincs viszonyítási pontom, mert sosem próbáltam, nem tudom, hogy a spuri milyen. A memóriám viszonylag jó, viszont ezen az estén, igaz, alighanem a töménytelen pia is közrejátszott, de sokkal kevesebb arcot és nevet jegyeztem meg. A figyelmem nagyobb adagtól annyira szétszórt lett, hogy esélytelen lett volna egy pontra figyelnem, mintegy multitaskingba kapcsolt az agyam amellett, hogy az anyag többszörözte az „órajelet” is. 

Amikor ismerősök kérdeznek tőlem kábszi-témában, amellett, hogy elmondom, hogy nem vagyok toxikológus, néhány dolgot nagyon ki szoktam emelni. 

Ha dílertől szerzett anyagról van szó, számításba kell venni, hogy sajnos ma már mindent kevernek minden szarral, azaz még ha a dizájner drogokat nem is számítom, ha valaki nem valami kivételesen megbízható arctól vesz például ekit, abban egyáltalán nem biztos, hogy csak MDMA lesz, de a tisztaság mellett a hatóanyagtartalom is változhat függően attól, hogy hol kotyvasztották ki. Ez persze igaz a többi kábszerre is, de a veszély fokozott, ha a díler nem elég megbízható, ne adj’ Isten valaki a neten rendel. Egyébként nem ismerek drogdílereket és drogrendelő zugoldalakat sem, mert annyira nem érdekel. 

Ha pedig arról van szó, hogy hejj, de veszélytelennek mondja a haverod haverja valamelyik anyagot, jusson eszedbe, hogy mekkora egyéni változatosságokkal érdemes számolni, elég csak az én füves példámra gondolni. 

A másik, hogy az orvos által felírt, a gyógyszertárban szabályosan kiváltott gyógyszert, ha valaki nem orvosi utasítást követve használja, szintén droghasználatnak tekinthető. Arról nem is beszélve, hogy önmagukban egyébként biztonságos gyógyszerek bizonyos kombinációban nagyon kifejezett pszichotróp hatással rendelkeznek, azaz nem a legbölcsebb ötlet a nagyitól elcsent X gyógyszert együtt bevenni az orvos által írt, majd kiváltott Y gyógyszerrel csak azért, mert a neten az olvasható, hogy mekkora császár dolog vagy azt mondja a biológus/orvos haver. 

Ha már teljesítményfokozásról van szó, érdemes hosszabb távon gondolkozni, nem csak azonnal ható bogyókban, xenobiotikumokban. Nyilván írni vagy mondani sokkal könnyebb, mint be is tartani, de a jól megválasztott rendszeres sportolásnál kevés jobb teljesítményfokozó van, viszont érdemes számolni vele, hogy a hatása nem azonnal jelentkezik a szellemi teljesítményben. Viszont valaki minél korábban kezdi, annál jobb.  

Sokan esküsznek még a ginkgora és a ginzengre, ha szellemi teljesítmény fokozásáról van szó. Ami a ginkgo-t illeti számtalan termék található a pakikákban az egészen silány minőségűtől az egészen kitűnőig, viszont az én ismereteim szerint a ginkgo hatása több év vagy évtized alatt mutatható ki, már ha kimutatható egyáltalán. Viszont a placebó hatása igencsak erős. 

A szellemi teljesítmény fokozásához többen használnak ginzenget, aminek a hatása ugyancsak nem azonnal jelentkezik, inkább középtávon. Ugyanakkor amikor én akár az ampullából kiszippantható takonyízű terméket próbáltam, akár a tablettásat, nem tapasztaltam teljesítményfokozódást több hónap után sem. Szóval olyan ez, mint amikor valakinek tavasszal jut eszébe, hogy hamarosan jön a strandszezon, aztán le kellene adni a télen felszedett szalonnából kondizással. Nem fog menni néhány hét alatt, néhány hónap alatt esetleg. 

A vitaminokkal és nyomelemekkel kapcsolatban hasonló a helyzet, a vény nélkül kapható termékek gyártóin és forgalmazóin komoly a nyomás, hogy minél többet adjanak el és itt most nem a teljesen idióta gyócccerlobbi-konteóra gondolok. Sokkal inkább arra, hogy nem kis mértékben a táplálékkiegészítők értékesítésében érdekelt felek és a fogyasztók együttesen tartanak fenn olyan hiedelmeket, hogy (azonnali) szellemi teljesítményfokozódást eredményezne bizonyos vitaminok és nyomelemek nagy dózisban történő bevitele. Természetesen a dolog messze nem megalapozatlan, példaként a B-vitaminok hiányában súlyos idegrendszeri tünetek lépnek fel, ez az állapot pedig B-vitaminok adagolásával megszüntethető. Kimondott B-vitaminhiány viszont gyakorlatilag csak olyat veszélyeztet, aki nagyon egészségtelenül táplálkozik, akut alkoholista valamint hirtelen hiánytüneteket okoz és a B-vitaminok forgalmában zavart kelt, ha valaki kéjgázt szív. 

Jó minőségű multivitamin fogyasztása mellett érdemes lehet akár nagy dózisú C-vitamint és B-vitamin komplexet is fogyasztani, legalábbis én ezeket fogyasztom. Ezeknek a hatása persze szintén nem azonnali, arról pedig szó sincs, hogy egyenesen arányos lenne a bevitt vitaminok mennyisége a jótét hatásukkal. A vízben oldódó vitaminokkal kapcsolatban nem kevés féligazság és tévhit él a köztudatban. Az egyik, hogy nem lehet túladagolni. Nos, ha valaki kétpofára eszi az erőnléttel egyértelműen összefüggésben álló vitaminokat, több szempontból is rosszul teszi. Igaz, hogy a vízben oldódó vitaminokat gyakorlatilag nem lehet túladagolni, extrém mennyiségek megnövelik a vesekő kialakulásának kockázatát, ezen kívül teljesen értelmetlen az extrém mennyiségű fogyasztás azért is, mert a vitaminokat csak korlátozott mértékben képesek tárolni az emberi szervek, főleg a máj. Ha pedig valamiből túl sok van, nemes egyszerűséggel kihugyozzuk a vitamint, vízben oldódó vitaminok esetén. 

Az eszetlen vitaminzabálással kapcsolatban van még valami, amit nagyon érdemes figyelembe venni: ismeretesek olyan vitaminok, amiknek a túlzott bevitele meggátolja más vitaminok, ásványi anyagok vagy nyomelemek felszívódását vagy felhasználódását! 

Nem igazán van általános szabály arra vonatkozóan, hogy melyik vitaminnak mennyi az optimális adagja, ha erről keresel információt, inkább kérdezz orvost vagy dietetikust, ha pedig netes forrást használsz, akkor az megbízható forrás legyen. Ami valamelyest kapaszkodót jelenthet, a készítmény ára, de azért ne legyünk benne ezer százalék biztosak, hogy a termék annál jobb, minél drágább. 

Egy szó, mint száz, farmakogenomika ide vagy oda, ha van valami, ami még jóideig megmagyarázhatatlan marad, hogy egy olyan igen bonyolult élő rendszerben, mint amilyen az ember, annak is a pszichés funkcióit ellátó idegrendszeri részei, miért hatnak olyannyira máshogy a teljesítményfokozók és élvezeti szerek. A drogoktól egyesek megundorodnak, megint másoknak a függőség kialakulását követően rámegy az életük. Ezen a téren megmagyarázhatatlan az, amiről jelenleg még keveset tudunk vagy tudunk eleget elvben ugyan, de az empirikus adatok ellentmondanak a tankönyvi információknak.