Az információk elérésére alighanem azóta szükség van, mióta rögzített információ létezik a világon. Már-már könyvtárakat lehetne megtölteni azzal, hogy az információáramlás felgyorsulása, természetének megváltozása milyen civilizációs léptékű perspektívákat nyitott meg.
Ma már természetes, hogy az információ eléréséhez nem kell más, mint jól megválasztott keresőeszközök és persze jól megfogalmazott keresőkifejezés, ami persze a keresés tudományát nem fedi le, a lényege mégis ez. Az információk gyors elérése persze nem volt mindig ennyire egyszerű, egykor a levéltárak jelentették a kor adattárházait, ahol természetesen sok-sok ideig csak elképesztően fapados lehetőségek álltak rendelkezésre a levéltári anyagokban való kereséshez. Ahogy az Országos Széchenyi Könyvtár katalógusainak a digitalizálása is napjainkban is tart, a tételeket csupán egy-egy példányban őrző levéltárakban is folyamatosan digitalizálják az anyagokat.
Hogyan lehet csukafejest ugrani a múltba, mintegy kapun keresztül bejutni a régmúltba? Jöjjön néhány érdességek az ország egyik legnagyobb levéltáráról, amit alighanem nem tudtál.
A levéltárakba sokszor úgy kerülnek be az anyagok, hogy azokról akár centiméter vastagságú galambszart kell lekaparni, természetesen olyan módon, hogy az információtartalom a lehető legkisebb mértékben sérüljön.
Ugyan az OCR-technikák egyre fejlettebbek, a gyakorlatban a mai napig csak a nyomtatott szövegek digitalizálhatók olyan módon, hogy azokban aztán szöveges keresést lehessen végezni. Elvben viszont rendelkezésre állnak olyan megoldások, amik azonosítják az adott korra és kézírásra jellemző betűformákat, így a cizelláltabb írott szövegekben is lehet majd idővel keresni.
A Budapest Főváros Levéltára elsődleges tájékoztatása szerint nem kell tartani attól, hogy a beérkezett papír alapú dokumentumokat felzabálja a penész, mivel a dokumentumok eleve penészmentesen kerülnek be, ami nyilván nem valami meggyőző érv annak, aki tisztában van vele, hogy ún. teljesen csíramentes környezet konkrétan nincs. Hogy mást ne mondjak, a méregdrága sejtkultúrákkal végzett munka során az összes eszközt eleve csak a lamináris boxban szabad kinyitni, amibe fentről folyamatosan fújják be a csíramentesített levegőt, amit a lamináris box alja szív el, olcsóbb boxoknál viszont az ember fia a pofájába kapja azt, amit felülről befújt a szerkezet. Viszont még emellett is 96 térfogatszázalékos alkohollal kell fújkálni mindent, amihez hozzányúlunk, pedig bizonyos lamináris boxoknál, amikor azok használaton kívül vannak, még UV lámpa is világít, ami elvben elöli még az oda kerülő vírusokat is. Elég egy rossz mozdulat és a nem kevés munkaidővel készült sejtkultúra penészes lesz vagy egyszerűen megrohad.
Eléggé világos, hogy egy levéltárba, ahol nyilván utcai ruhában közlekednek a kutatók, gyakorlatilag csak a hőmérséklet és a páratartalom fix, bőven előfordulnak gombaspórák, amik jó esetben csak olyan doksikat kezdenek meg felzabálni ebédre, amit már digitalizáltak.
A BFL egy másik osztályán már elmondták, hogy előfordulhatnak penészes kódexek, de egyrészt egy külön cég ezeket valamilyen gázzal kezeli előzőleg, ami mondjuk még mindig nem világos, mert magát a penészt tényleg kinyírja, viszont a spórák, bizonyos mikoplazmák túlélhetik az elgázosítást is. Ha már mégis rohadni kezdene egy dokumentum, gyorsan kezelésbe veszik a restaurátorok egy másik emeleten.
Ami még nem világos, hogy az irattárakban ha van is füstérzékelő, azoknak a működőképességét nem ellenőrzik rendszeresen, ahogy ez az ütősebb szerverhoteleknél szokás. [A különösen védett szervertermeknél ha a füstérzékelő bekapcsol, van ugyan valamennyi ideje letiplizni onnan annak, aki esetleg abban a helységben van, viszont akár néhány másodperc alatt olyan mennyiségű inert nitrogénnel telítődhet a szerverterem, ami teljesen kiszorítja az égéshez szükséges oxigént. Mással nem is nagyon lehetne oltani, a poroltónak például az összes típusa eleve kizárt. ] Szóval nagyon úgy fest, hogy a data loss prevention, mint olyan csak akkortól számítana, amikor már digitalizált egy anyag, amíg egy törékeny kódex például, addig kevésbé.
A levéltárakban egy-egy dokumentum kérhető a neten keresztül is, viszont több napba telhet, mire megállapítják, hogy a kért dokumentum megtekinthető állapotban van-e, ha nem teljesen, időbe telik előkészíteni azt.
A legnagyobb digitalizációs projekt 2009-ben indult a Nemzeti Infokommunikációs Szolgáltató Zrt, leánykori nevén Kopint-Datorg beszállásával, így például a BFL 27 ezer mikrofilmjének 15 millió felvétele közül egyre több válik elérhetővé mikrofilmolvasó nélkül, digitalizáltan. Mielőtt elkészült volna a BFL mai épülete, a dokumentumok a város öt különböző helyén fértek csak el. A probléma alighanem már nem fog jelentkezni, ahogy a dokumentumok eleve digitális formában keletkeznek és kerülnek adatbázisokba és válnak elérhetővé.
Az ehhez szükséges IT infrastruktúra persze már safe deposit boxokban vannak elhelyezve több levéltár esetén úgy, hogy a SDB fizikai helye sem nyilvános.
A levéltárakban rendszerint felhívják rá a figyelmet, hogy az alkalmanként kiállított sokszáz éves dokumentumokat senki se fotózza vakuval, azzal kapcsolatban viszont rendszerint nem jön magyarázat, hogy miért ne. Valóban vannak olyan fotokémiai reakciók, amik a nagyon régi doksik anyagát károsíthatják, ideértve a festéket, a textúrát és a pecsétet is, viszont sokkal nagyobb strapa egy-egy régi dokumentumnak az, ha előveszik a full sötét, fix hőmérsékletű, esetleg vákuum által uralt boxból, mintha már úgyis elővették és valaki lefotózza.
Ez mind nagyon szép, de mi köze van ennek a #bejutáshoz, na meg a biztonsághoz? Mondjuk az, hogy a közigazgatási adatok, na meg a budapesti épületek tervrajzai is ide kerülnek, amik esetleg nem érhetők el a neten keresztül. Ez első olvasásra annyira nem tűnik problémásnak. Viszont tudvalevő, hogy a piti betörők is egyre inkább informálódnak az adott hellyel kapcsolatban konkrétan egy-egy betörés előtt, ezért eléggé hülye ötlet közösségi webes felületeken kibiggyeszteni, ha nyaralni mentünk. Egy piti betörő nem fog elmenni a levéltárba azért, hogy előre feltérképezzen egy épületet, ahova betörne. Annak viszont reális rizikója van, hogy például könyvtárak, más levéltárak elzárt részeiről, komoly adatvagyont őrző épületek belső elrendezéséről és megközelíthetőségéről szeretne valaki tájékozódni azért, hogy pontosan tudja, hogyan és hol érdemes besurrannia valahova valamiért.
Mondjuk ahogy Csumpi és Kuplung tervezett egy rablást a Papírkutyákban.
