Hekkmester

Alighanem mindannyian ismerünk olyan párokat, akikkel kapcsolatban egyszerűen el nem tudjuk képzelni, hogy egyáltalán mi tartja bármiféle emberi szinten a kettőjük kapcsolatát. Bizonyos pároknál az egyik durván beavatkozik a másik autonómiájába például azzal, hogy folyamatosan stalkolja az üzeneteit és mindezt még legitimálja is önmagában azzal, hogy „féltékeny típus”. Megint más esetben sok apró vagy kevés, de nagyon jelentős kompromisszumok mellett marad fenn a párkapcsolat, ami végülis egyik félnek sem jó, de nincs az törvénybe foglalva sehol, hogy az embernek boldogan kellene élnie az életét. Ráadásul racionalizálják a saját hülyeségüket azzal, hogy „minden párkapcsolat kompromisszimokat igényel” – csak nem mindegy, hogy mekkorákat. Megint más esetben annak ellenére, hogy mondjuk a férj piásan veri az asszonyt és a gyerekeket rendszeresen, a feleség akkor sem költözik, amikor egyébként minden további nélkül megtehetné, mi több, meg kellene tennie a gyermekei biztonsága érdekében. 

Mi tartja fel a totálisan beteg párkapcsolati sémákat? Miért nem lép ki belőle egyik fél sem annak ellenére sem, hogy mindkettőjüknek szenvedés az egész? 

Amikor arra gondoltam, hogy cikket írok a párkapcsolati függőségről, Susan T. Fiske Társas alapmotívumok című, zseniális könyvét lapoztam fel, hogy a pusztító kapcsolatok valamelyikét bemutassam. Ha valaki meg szeretné érteni, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben miért viselkednek az emberek egymással úgy, ahogyan, kötelező! Végül mégis inkább a saját szakmai tájékozottságomra és intuícióimra alapozva, azok mentén írok. 

A saját környezetemben is sok-sok olyan pár van, akik párkapcsolatban élőnek mondják magukat, mégis annyira súlyosan kompromisszumokkal terhelt az egész, - akár hallgatólagos félrekúrásokkal tarkítva – mintha óvodások játszanának papás-mamásat. A hasonlat nem is volt olyan rossz: ezek a kapcsolatok számos infantilis jelet hordoznak magukban, mivel eleve olyan emberek kapcsolatáról van szó, akik még nem nőttek fel az érett párkapcsolathoz és alighanem nem is fognak. 

A mai világban egy nagyon erős faktor, hogy hallgatólagosan párkapcsolatban élni a menő, szinglinek lenni pedig ciki, már ha nagyon egyszerűsítünk. Személyesen úgy gondolom, hogy ez az egyik oka annak, hogy sokan nem szakítanak, inkább tűrnek egy mérgező kapcsolaton belül. 

Világos, hogy minden emberben megvan a természetes igény arra, hogy szeressen valakit és szeretve legyen, szó sincs róla, hogy egyedül ne lehetne valaki boldog. Márpedig a kultúránk azt plántálja mindenki fejébe, hogy egyedül maradni gáz, ha valaki egyedül marad, annak biztosan valamilyen oka van, valamint azt a szintén téves képzetet, hogy az egyedüllét azonos lenne a magánnyal, holott erről szó sincs. Éppen ezért sokan lépnek be, majd maradnak benne olyan párkapcsolatokba is, amivel kapcsolatban racionálisan szemlélve már az elején látszott, hogy normálisan nem működhet. Igen, az egyedül maradástól való félelem. Holott egyedül is lehet valaki nagyon boldog, még könyv is jelent meg azzal kapcsolatban, hogy hogyan fejlesszük mesteri szintre az egyedülálló életvitelt, ha éppen nincs senkink. Amellett, hogy valaki belép egy mérgező párkapcsolatban, dettó ugyanemiatt a félelem miatt nem fog kilépni belőle, szakítani. 

A szakítást követő szeparációs szorongás és attól való félelem egy formája persze egy szintig természetes, megint más esetekben akár önmagában is megmagyarázhatná a mérgező párkapcsolatok fennmaradását. 

Amikor párterápiára kerül a sor, a terapeuta rendszerint rájön, hogy a problémák nemhogy frissek lennének, hanem legalább csírájában már akkor ott voltak az egymással való konfliktusaik hatékony megoldására éretlen pár tagjai, amikor megismerték egymást. Teljesen hasonlóan az sem meglepő, hogy amikor olyanról hallok, hogy valaki rendszeresen elagyabugyálja a szívszerelmét, de egy kis beszélgetést követően kiderül, hogy szó sincs arról, hogy a kapcsolat hirtelen megromlott volna, sőt, a kapcsolat kezdetétől fogva voltak, esetleg  kevésbé kifejezett formában. Egy érett ember már a kapcsolat elején látta volna, hogy gondok lehetnek és annak megfelelően dönt, hogy belemegy-e. 

Sőt, tessék kapaszkodni, helytállónak tartom azt a klinikusok által osztott empirikus tényt, hogy az egymást bántalmazó házaspárok többségénél már jóval az eljegyzés előtt elcsattantak az első pofonok! 

Idióta egy világban élünk. Ez nem kifejezés. Nekem ugyan nagyon sok szempontból nem volt szerencsém az életben, de párkapcsolati téren sosem ment el az eszem egy pillanatig sem. Volt, amikor szinte ráfüggtem a netes társkeresőkre, de nagyon figyeltem rá, hogy nem pót-családot keresek magamnak. Csak olyan kapcsolatba mentem bele, ami tényleg minden szempontból megfelelt, azt hiszem, hogy kevesen mondhatják el magukról, hogy az exeikkel nem csak, hogy mind békében váltak el, de máig kimondottan jó a kapcsolatuk velük. Én szerencsére igen. Persze voltak kevésbé komoly kapcsolataim is, eszembe nem jutott volna azt idióta módon párkapcsolatnak nevezni és nincs vele semmi probléma, ha a felek előre nevén nevezik a gyereket, legyen szó „friendship with benefits” típusú kapcsolatról vagy szeretői kapcsolatról, persze értelmetlen lenne elzárkózni attól, hogy egy kapcsolat esetleg idővel komollyá alakuljon. 

Visszatérve az igazán gennyeddző kapcsolatokra, ahol mondjuk van egy agresszív férj, a feleség hiába dobbanthatna, mégsem lép le, egyrészt azért, amit előbb írtam, azaz egyszerűen az egyedülléttől fél, másrészt megszokja, hogy a párkapcsolatában gyakori az agresszió. Már miért ne szokná meg, amikor korábban is agresszív faszokkal jött össze? 

A párválasztási preferenciákkal kapcsolatos modellek közül ismerős lehet, hogy a gyerek felnőttként majd az ellentétes nemű szülőhöz hasonló vonásokkal rendelkező partnert keresi tudattalanul (heteró kapcsolat esetén). Szóval még ha valaki kislányként utálta is a tajrészegen balhézó fatert, alighanem megfogadta, hogy neki márpedig ilyen pasija biztosan nem lesz, többek közt az anyai modell követésének erőssége miatt éppen az fogja jelenteni a vesztét, hogy mindent megtesz azért, hogy ne valami erőszakos fasszal jöjjön össze, mégis legnagyobb valószínűséggel így tesz. 

Úgy általában jobban kellene arra figyelni, hogy a barát vagy barátnő tényleg az legyen, ne pedig apapótlék, anyapótlék, pót-család, pót-akármi, mert ha ennek megfelelő vonások hatják át a párkapcsolatot, az már régen rossz. Annak a társadalmi nyomásnak a hatása alól a mai napig nem húztuk ki magunkat teljesen, hogy a szüleink mielőtt férjet ill. feleséget szeretnének mellénk, na meg persze unokát. 

Időben megromló kapcsolatok esetén különösen érdekes jelenség, hogy a párkapcsolati függőségben szenvedő emberek, akik egyébként is hajlamosak a környezetüket okolni a kellemetlenségeik miatt, amikor önmagukba kellene nézniük, a párjukra fogják kivetíteni, idővel a párjukat torz módon látják én ennek megfelelően zúdítják rá a nyílt vagy burkolt agressziót. 

Az ember alapvetően a boldogságra törekszik, eszünk azért van, hogy használjuk, a jó minőségű ismeretterjesztő irodalom azért, hogy olvassuk, a párterapeuták – akik nem keverendők össze a párkapcsolati tanácsadókkal, meg hasonló kuruzslókkal – pedig azért, hogy segítsenek, ha szükségessé válik. 

Nem is tűnik olyan tévesnek az a kutatás, ami azt hozta ki eredményül, hogy szinte mindenki párkapcsolati függőségben szenved, elvégre a történelem folyamán még sosem volt ennyire könnyű egyedül maradni, mint manapság, még egyszer írom, az egyedüllét viszont nem azonos a magánnyal és boldogtalansággal, gondoljunk csak az olyan fordulatokra, hogy „Mi lenne velem nélküle”, „Ő az életem része” és így tovább. Na erre tudom én azt mondani, hogy szánalmas. Bizonyítéka annak, hogy az illető még messze nem nőtt fel egy érett kapcsolathoz, alighanem nem is fog, ami egy ko-dependens helyzetet tart fenn, ami fölött már alig van kontroll. 

Alapvetően nagyon veszélyes, amikor valaki egyáltalán nem is foglalkozik annak a gondolatával, hogy milyen lenne egyedül élnie, mit nyerne és veszítene, márpedig általában erről van szó. 

Amikor valaki megszokásból marad egy párkapcsolatban és még be is látja, hogy messze nem tökéletes a másik, de a semminél jobb, egy fontos tényezőt figyelmen kívül hagy: az életünk véges. Azaz ha nem dobja ki a számára fapados pasiját/csaját, annál kevesebb ideje és lehetősége marad az életben arra, hogy találjon magának olyat, akivel kölcsönösen szerelmesek is egymásba és tényleg minden kattan úgymond. 

A vonzalom és a szerelem érzését nem véletlenül alakította olyanná az evolúció, amilyenné, viszont ha már emberként a kutatóknak lehetőségük van vizsgálni a nagyon sokak szerint legkomplexebb emberi viselkedést, a szerelmet, vonzalmat és rokon témákat, akkor az ő következtetéseiket illene nagyon alaposan szem előtt tartani. Például szerelem ide vagy oda, a bizalmat és a pszichológiai értelembe vett intimitást, csak fokozatosan szabad kiépíteni a másikkal, ha nem ez történik, és a párkapcsolat korai fázisában megreked és szakítás lesz belőle, az, aki ész nélkül megosztotta az érzelmeit a másikkal, úgy fogja érezni, hogy a másik becsapta, kihasználta. És igen, kitaláltad, persze a hülye szokás nem tűnik el, hanem a rákövetkező párkapcsolatban megtörténhet ugyanez a forgatókönyv. 

Amellett, hogy sok más, az életben fontos dologgal kapcsolatban nincsenek garantált sikert jelentő okosságok, ezen a téren pláne nem illetve bizonyos értelembe vannak, de azzal, hogy valaki tudományos szinten ismeri mondjuk a párkapcsolatok finomszerkezetét például a poszt elején említett könyvből, még egyáltalán nem biztos, hogy hasznosítani tudja ezt a magánéletébe. 

Párkapcsolatok, szerelem, házasság. Vegyük észre, hogy mind szintén legnagyobb részt olyan szokásaink és attitűdjeink mentén szerveződik, ami fölött csak korlátozott mértékben tudunk kontrollt gyakorolni. Viszont ez nem jelenti azt, hogy próbálkozni sem szabadna. Egy-egy problémás helyzetben biztosan nem a női magazinok, na meg pláne nem a bizalmas barátok és barátnők fogják megmutatni a helyes utat. Jól jegyezzük meg: a legjobb bizalmasaink azzal tudnak a legtöbbet segíteni, ha empatikusan meghallgatnak egy rázós helyzetben, azzal viszont kimondottan ártanak, ha bemondják a tuti megoldást, hogy ők mit tennének, márpedig sajnos ez is tipikus. Annak okait, hogy az ember miért ne adjon és kérjen magánéleti témában tanácsot attól sem, akiben a legjobban bízik, néhány egészen kivételes esetet leszámítva, mondjuk amikor a másik kimondottan azt kéri, hosszan lehetne sorolni. A egyik legerősebb érv az, - mármint, hogy a legjobb barát miért ne adjon tanácsot - hogy egyszerűen nem az ő életéről van szó, a szituációt nem látja teljes valójában, hiszen amit a másik mond párkapcsolati problémaként, átment már az ő kognitív szűrőjén, majd a hallgató kognitív szűrőjén még egyszer. Ráadásul a másik nyilván nem tud elvonatkoztatni attól, amilyennek ismeri legjobb barátja/barátnője pasiját/csaját, ahogy attól sem, hogy ő hasonló élethelyzethez hogyan viselkedett korábban, ami ugyan neki lehet, hogy bevált, egyáltalán nem biztos, hogy másnál is fog. Másrészt ha valaki nem önmaga találja meg a célravezető vagy kudarcra ítélt megoldást – de nem feltétlenül egyedül – akkor mondható-e, hogy például egy hülyén követett stratégia, amit a legjobb barátnő javasolt, saját felelősség? 

Ha közelebb szeretnénk jutni ahhoz, hogy megértsük az emberi viselkedés természetét, - ahogy arra később kitérek ez végülis a szokások halmazának is tekinthető - a több lehetséges út közül a legcélravezetőbbnek sokak szerint a behaviorista-, majd kognitív magatartástudomány által kidolgozott viselkedésmodellek tanulmányozása. 

Menjünk vissza kicsit a kályhához: ott van például az operáns kondícionálás, pavlovi viselkedés modellje. Abban az esetben, ha egy állat azt tanulja meg, hogy valamilyen viselkedés esetén jutalom jár, azt a viselkedést gyakrabban fogja produkálni, míg ha azt tapasztalja, hogy bizonyos viselkedést büntetést kísér, el fogja kerülni azt. A jelenségben kulcs szerepet játszó jutalmazórendszer pedig mindebben kulcs szerepet játszik, ami az egyszerűsített magyarázat arra, hogy a patkányok a laboratóriumban miért képesek nyomkodni a beléjük heroint adagoló, ilyen módon kellemes érzést kiváltó pedált (önjutalmazás) akár egészen addig, amíg bele nem pusztulnak a heroin hatásaiba. 

Ugyanakkor olyan, sokkal komplexebb jelenségekre is magyarázatként szolgálhat, hogy az arra hajlamos személyek miért válnak bűnözővé, míg azonos szociokulturális közegből származó társaik nem. Ugyancsak a tanulás-megerősítés a kulcs, ha valaki megtanulja, hogy tisztességtelen eszközökkel, például az óvodában verekedéssel könnyebben előnyökhöz juthat, ez a problémamegoldási eszköztárában előkelő helyen foglal majd helyet és gyakrabban ismétlődik, amit pedig említeni sem kell, minél előbb alakul ki egy ilyen szokás, annál kisebb az esély arra, hogy megváltozzon illetve annál több energiabefektetésre lenne szükség új, a társadalmi norma által már elfogadható magatartásformák felvételéhez. 

Mindez, amit eddig írtam, egy nagyon szemléletes, ámde durván pongyola megfogalmazása volt a lényegnek: amiből jutalom származott, hajlamosak a kísérleti állatok ismételni, amiből büntetés, azt elkerülni. A kognitív pszichológia számos modellel jelentősen továbbfinomítja ezt a képletet, egyrészt figyelembe véve, hogy magasabb rendű állatok valamint az ember esetében bőven többről van szó, mint a jutalmazórendszer működéséről. Viszont ez alapján lehetőség van ellentmondásosnak tűnő magatartásformák megértésére, azaz amikor valaki olyat csinál, ami messze nem jár semmilyen jutalommal, mi több, egyenesen káros rá nézve, amivel az illető tisztában is van, mégis rendszeresen ismétlődik. A nagyon rövid magyarázat az, hogy valamikor az adott viselkedésforma adaptív volt, azonban időben maladaptívvá vagy kimondottan patológiássá vált, mivel azt nem oltotta ki semmilyen más hatás, ingeregyüttes. 

A maratoni bevezetés után most egy, az emberiség jókora részét megnyomorító betegségről fogok írni, eléggé széles körben elismert modellekkel együtt. 

Jól ismert, hogy az unipoláris depresszióban szenvedő betegek úgy gondolják és érzik, hogy nem képesek irányítást gyakorolni az életük felett és bármit is próbálnának tenni, a helyzetük nem javulna. 

Az 1970-es években Martin Seligman érdeklődését felkeltette a téma és feltételezte, hogy az unipoláris depresszió kialakulásának kulcs tényezője az a fajta viselkedési beállítódás, amit később tanult tehetetlenségnek neveztek el. Seligman nem túl kedves, ámde annál tanulságosabb állatkísérleteket folytatott, egészen pontosan kutyákon. A kísérletben használt kutyák egy ketrecbe voltak zárva. Ha felvillant egy lámpa nem sokkal később áramütést kaptak a doboznak abban a felében, amiben éppen voltak. Abban az esetben viszont, ha gyorsan átugrottak a ketrec túloldalára, nem kaptak áramütést. Ahogy az sejthető volt, a kutyák nagyon gyorsan megtanulták, hogy amint a lámpa felvillan, át kell ugraniuk a doboz túloldalára és így egy az egyben elkerülhetik az averzív ingert, ami itt áramütéssel járt.  

A kutyák pontos napirend szerint aludtak és voltak ébren, de az előbb említett csoporton kívül a kutyáknak volt egy másik csoportja is. Ők olyan függőágyba aludtak, ahol véletlenszerű időközönként kellemetlen áramütést kaptak. Természetesen ezeket a kutyákat szintén elhelyezték a kísérleti ketrecben és annak ellenére, hogy tudták, hogy a lámpa felvillanásakor át kellene ugraniuk a ketrec másik oldalára, vagy csak 1-2 alkalommal ugrottak át, megint más esetben teljesen passzív módon tűrték a ketrecbeli áramütést, mivel alvás közben hozzászoktak, ha úgy tetszik, megtanulták, hogy az áramütések teljesen esetlegesek, nem tehetnek ellenük semmit. Kialakult a tanult tehetetlenség. 

Ráadásul azoknál a kutyáknál, ahol a tanult tehetetlenség kialakult, az emberi depresszióhoz igencsak hasonló tüneteket figyeltek meg. 

Később, Seligmanéhoz hasonló patkánykísérletekben azt figyelték meg, hogy a tanult tehetetlenségre kondicionált, gyakorlatilag depresszióssá vált patkányok agyában a noradrenalin és a szerotonin aktivitása csökkent. Ha agyi ingerületátvivő anyagokról van szó, fontos tudni, hogy annyira azért nem egyszerű a képlet, mint ahogy a női magazinokban olvashatjuk, ha dopaminról, noradrenalinról és szerotoninról van szó a hangulat vonatkozásában. Máig nem tisztázott minden részletében, hogy bizonyos mentális betegségeknél, konkrétan egy-egy betegnél arról van szó, hogy ezeknek az anyagoknak a termelődése csökken, a termelődésük normális marad, azt viszont az agysejtek receptorai nem kötik meg vagy éppenséggel túlságosan gyorsan felzabálják őket az idegsejtek az idegsejtek nyúlványait képző szinaptikus résekben. Ráadásul mindezen számos tényező tovább bonyolít, például az ingerületátvivő anyagra való eltérő érzékenység az agy bizonyos régióban. Ezért van, hogy az antidepresszánsok közt a szerotoninforgalomra ható szerektől a betegek egy része határozottan jobban lesz, megint másik része rosszul lesz tőle, míg mások a noradrenalin és/vagy dopamin forgalmára ható szerekkel kerülnek vissza az életbe, más depressziósoknál viszont ugyanezek csak mellékhatásokat produkálnak. 

Tehát az, hogy „minden fejben dől el”, olyan értelemben, hogy tudunk változtatni bármilyen tulajdonságunkon és lelki állapotunkon, ha akarunk, nem több, mint egy közkeletű bugris prosztóbölcsesség még akkor is, ha csak idegélettani szempontokat veszünk figyelembe. 

A depressziósok persze sokszor nincsenek kitéve rendszeres áramütéseknek és hasonló averzív ingereknek, viszont nagyon sokak életében adódnak rendszeresen ismétlődő kellemetlen élethelyzetek, ami ellen ott és akkor tényleg tehetetlenek. Ha pedig megtanulják, hogy tehetetlenek a sorsukban bekövetkező szenvedést okozó külső tényezőkkel szemben, amik rendkívül sokfélék lehetnek és nagyon sok esetben kívülálló számára észlelhetetlenek, végülis kialakult az egyénben a tanult tehetetlenség. Az emberi tanult tehetetlenségnél viszont nem korlátozódik a beállítódás az adott kellemetlen élethelyzetre, hanem az általános emocionális beállítódás részévé válik, ami pedig legalább ilyen fontos, hogy még akkor is fennmarad, amikor már megszűnik a szenvedést okozó, esetleg traumatizáló, kellemetlen élethelyzet! 

Mindenki él át az életében valamilyen szenvedést, akár olyat is, ami már nem is tudatosul benne, mégsem lesz mindenki depressziós, így adja magát a kérdés, hogy miért? Seligman elméletét többen tovább finomították, kiegészítve a belső attribúciók elméletével. A rendszeresen vagy időnként kellemetlen ingert elszenvedő emberek, például a megbuktatott diákok vagy kirúgott alkalmazottak egy része úgy gondolja, hogy a tényező, ami a kellemetlen érzetet okozza bennük, teljes egészében belső, belülről fakadó, csak ők tehetnek róla, másrészt általánosan, globálisan jelentkező rájuk és stabil, azaz nem bíznak benne, hogy változtathatnak a helyzetükön. Megint másoknál kevésbé jelentkezik az önvád valamilyen kellemetlenség bekövetkezte miatt, nem gondolják stabilnak és megváltoztathatatlannak a szituációt és a kellemetlen érzést az adott helyzettel kapcsolják össze, azaz nem általánosan jelentkezik, hanem specifikusan. 

A kognitív pszichoterápiában éppen ezt a depressziót fenntartó, erősítő attribúciót próbálják megváltoztatni, ami messze nem könnyű olyannál, aki több éve él együtt vele, hozzászokott, tipikusan a családból is ezt hozta és így tovább. A terápiát már az eleve nehezítheti, hogy a depressziós beteg mire orvoshoz, terapeutához kerül, súlyosan beszűkülhet, átmenetileg nehezebben tanul, ami igaz az új viselkedésformákra is. A tanulási folyamatok meglassulását a hippokampusz piramis sejtjeinek cornu ammonis régiójában történő, sejtek pusztulásával is magyarázzák, elsősorban a CA3-as és CA4-es sejtek érintettek. 

Egyszerűsítő, kicsit fals metaforával megfogalmazva a depresszió egy olyan szokás, ami az élet minden területére kihat és további maladaptív szokások, így például az elkerülő viselkedés szokását vonzza magával. 

Mit lehet tenni a depresszió kialakulása ellen? Van egy rossz hírem. Személyes véleményem szerint alig valamit, szinte semmit. A depressziónak nagyon komoly magatartásgenetikai háttere van, ezen kívül arra sincs hatásunk, hogy milyen családból jövünk, ezen kívül számos olyan averzív inger van, ami folyamatosan ér és nem is veszünk róla tudomást, akaratlanul elnyomjuk, viszont attól még ugyanúgy alakítja a tanult tehetetlenség kialakulásának irányába hat. Hiába mondjuk, hogy leszarjuk, legbelül foglalkozunk vele. A depresszió nem válogat szegény, gazdag, fiatal, idős, férfi és nő közt, mindenki lehet érintett. Más kérdés, hogy kultúránként eltérő, hogy a depresszió tünettana milyen, de még egy kultúrán belül is jelentős eltérések vannak olyan tekintetben, hogy ki milyen valószínűséggel lehet érintettje. 

Mit lehet tenni, ha már kialakult? Minél gyorsabban orvoshoz kell fordulni, de számolni kell vele, hogy az antidepresszánsok teljes hatásukat 2-3 hét alatt fejtik ki és alapvetően a tüneteket szüntetik meg, ezért lehetőség szerint terápiás üléseken is részt kell venni akkor is, ha ez a hazai jövedelemviszonyokhoz képest meglehetősen drága. Abban az esetben, ha a gyógyszer nem hozza a várt hatást, másikra kell váltani, ha pedig az orvos már jópárszor félrenyúlt a gyógyszer megválasztásával kapcsolatban, másik orvost keresni. A terapeuták esetén ugyanígy, csak ott nagy különbség, hogy a pszichoterápia hatása sokszor csak hónapos távlatokban érzékelhető. Szivesen belemennék abba, hogy sajnálatos módon Magyarországon fájóan hibás a többségi felfogás a mentális egészségüggyel és egészségvédelemmel kapcsolatban, úgy gondolják, hogy orvoshoz menni ciki, aki orvoshoz megy az bolond és így tovább, aminek rendkívül káros hatása, hogy éppen emiatt a stigmatizáló hatás miatt sokan már csak akkor kerülnek orvoshoz többen, amikor már a betegség durván eszkalálódott. Egy olyan országban, ahol a többség nincs tisztában vele, hogy mi a különbség a pszichológia szakot végzett nőimagazin-firkász, a klinikai szakpszichológus, a terapeuta és a pszichiáter közt ráadásul sokszor azoknak lenne szükségük ellátásra, akik mindezt cikinek tartják, csak éppen más betegség kapcsán. 

Ahogy abban is szivesen belemennék, hogy orvosi kompetenciák közt mekkora a különbség, például egy vidéki orvos engem majdnem kinyírt egy gyógyszerrel, amivel kapcsolatban mondtam is neki, hogy az én tudásom szerint nekem azt nem szabad szednem, megint másik egy jól választott készítménnyel visszahozott az életbe. 

Komoly zavar van a fejekben, de jelentős előnyben vannak azok, akik legalább érdeklődnek a betegségek és egyáltalán az életvezetési problémák iránt. Az ezzel kapcsolatos „népnevelés”, ismeretterjesztés hasznos, de megvannak a határai. Csernus Imre például sokadszorra haknizza végig az országot olyan témákat előhúzva, amik tényleg sokakat érintenek és érdekelnek, néha az elején, néha pedig a végén jól lebassza a hallgatóságot amiatt, hogy végighallgatták ugyan, de a többség majd úgysem fog változtatni az életén, miután hazamegy az előadásról. Csernus doktornak jár a piros pont, amiért felnyitja a szemeket, azaz sokan az ő könyvein, előadásain keresztül jönnek rá, hogy miben kellene változtatni az életükön, amiért viszont jár a fekete pont, hogy teljesen általános, hogy ezen túl semmiféle kapaszkodót nem javasol. Pedig kellene. Mert a felismerés néhány ritka esetet nem számítva, nem elég, ha egy berögzült szokáson kell változtatni. Ha pedig egyedül nem megy, alighanem nem a legjobb barátokkal való beszélgetés lesz a megoldás (akik azért a legjobb barátok, mert részben ugyanazokkal az attitűdökkel rendelkeznek és hasonló megoldási stratégiákban gondolkoznak, jó esetben nem rosszabbakban), hanem egy tényleg profi terapeuta. 

Emellett persze vannak olyan önsegítő könyvek is, amikben csak a benne lévő gyakorlatokat kell csinálni, az egyiket már javasoltam is egy korábbi posztban, ahol kitértem arra is, hogy hogyan érhető el, hogy ne a gondolataink és megszokásaink irányítsanak minket, hanem szükség esetén mi irányítsuk a gondolatainkat, ennek megfelelően érzéseinket.  

Summázva minden, ami alapján alakítjuk az életünket, az életszemléletet is ideértve, tanult magatartásforma eredménye, márpedig ha tanult magatartásformáról van szó, az meg is változtatható, persze néhány egyszerű esetet leszámítva nem kevés idővel és gyakorlással. Ahogy az is tanult, hogy valaki megszokja, hogy a férje rendszeresen sakálrészegen megveri, akár a gyerekeket is veszélyeztetve – párkapcsolati függőségnek hívják és alighanem még ma írok arról is. Hogy egy ilyen hülye élethelyzet hogyan rögzülhet, arról kicsit később. 

Megjegyzem, a szakirodalom szabályosan használja a tanult sikeresség (l. Csíkszentmihályi) fogalmát is! Aminek szintén vannak szélsőséges esetei. Amikor valaki például elvállal egy feladatot minimális szakmai kompetenciával vagy létrehoz egy vállalkozást (oh, bocsánat start-up-ot) úgy, hogy a „világmegváltó” ötlete sikerességének nincs racionalitása, nos, amellett, hogy pár pillanatig eszem a kefét, aztán az jut eszembe, hogy az illetőnek gyerekként biztos mondhatták okkal-ok nélkül, hogy ő a legokosabb, legeszesebb, legaranyosabb a világon, aztán röviden szólva elhitte és úgy maradt… 

Egyébként tényleg minden cinizmus nélkül tudom irigyelni a az indokolatlanul nagy önbizalommal rendelkező embereket. Elvégre ki ne vágyna arra, hogy ne érhesse akkora pofáraesés, ami után nem tud simán méltósággal felállni? Márpedig az önbizalommesterek pszichés immunrendszere pont ilyen. Hiába hibáznak akár sokszor és nagyot, mernek újrakezdeni, ha pedig mernek újrakezdeni, az növeli az esélyét annak, hogy sikert érnek el, szemben azzal, mintha egyáltalán nem mernének egy csúnya fiaskó után új dologba belevágni. Az optimizmus, önbizalom is szokás, tanulási folyamat eredménye, csak nem szabad túltolni. 

(A terminológiai pontatlanságokért, egyszerűsítésekért elnézést.)  

Elérkezett az ősz, nyakunkon a konferenciaszezon, rutinos konferencia sommelier pedig már úgy-ahogy tudja, hogy mik azok, amik szakmailag tényleg tartalmasak, mik azok, amin csak mindenki a saját szolgáltatását akarja értékesíteni, melyek azok, amik egyikre sem alkalmasak, csak networkingelni, már akinek van hozzá orra - na meg gusztusa - illetve mik azok, amikre tényleg csak a kávé és a svédasztal miatt érdemes elmenni. 

Az őszi konferenciák közt viszont van egy olyan, amivel érintőlegesen korábban már foglalkoztam, úgy gondolom, hogy megéri még egyszer körüljárva a témát, mivel a hazai konferenciakultúra egy kórképét vázolja fel, nevén nevezve érdemes vizsgálni a beteget és egyben azt, hogy ugyan a szóban forgó konferenciának minden lehetősége meglett volna, mégsem sikerült betöltenie azt a feladatát, amire eredetileg hivatott volt. Ugyan nem vagyok róla meggyőződve, hogy valaha hivatott volt bármire is. A konferencia alapító-szervezője pedig ahelyett, hogy magába nézne, lubickol a népszerűségben, mint a konferencia-szervezők pápája, holott az őszi Internet Hungary és a tavaszi Media Hungary története messze nem mentes a botrányoktól, igazságtalanul, szervezési hiba miatt vérig sértett résztvevőktől, na meg sok-sok olyan dologtól, ami miatt alighanem számos más kultúrában már rég bojkottálták volna ezt az egész szart azok, akik a szakma részének tekintik magukat. 

Az Internet Hungaryt illetve a Media Hungaryt 15-20 évvel ezelőtt rendezte meg először Csermely Ákos konferenciapápa. Múltkor egy online marketinges ismerőssel szóba került a téma, rákérdeztem, hogy lényegében miből is él Csermely, amikor éppen nem konferenciákat szervez. Legyetek erősek! Ez a főállása. Megszervezni évente két konferenciát, ezen kívül néhány kisebbet, hasonlóan vállalhatatlan alacsony nívó mellett. Marketinges barátommal, aki bármikor képes lenne akár a jeget is eladni egy eszkimónak, egyszerűen nem talált ebben semmi kínosat, mint mondta, végülis Csermely Ákos megél belőle, ez is egy foglalkozás. Amikor ilyet hallok, kis gondolkodás után mégis kiugrik belőlem a zsigeri válasz, miszerint a kurvák hivatása is egy pénzkereseti forrás, mégsem olyan dolog, ami általános elismerésre tenne szert tágabb körben, egy szűk körben persze igen. 

A cikket komolyan nem azért írom, hogy Csermely Ákos személyét támadjam, de végülis mindez elválaszthatatlan az Internet Hungary-jelenségtől, azaz hogy hogyan üresedett ki totálisan és ha úgy tetszik, kurvult el egy jobb sorsra érdemes agyon-hypeolt koneferencia. A szép hosszú prológus után neki is futok, megpróbálom kútfőből összeszedni az Internet Hungary és a Media Hungary történetének legkínosabb pillanatait, azaz hogy hogyan tévesztett szerepet ez az egész, ami elvben a hazai kommunikációs terület szereplőit fogná össze a hazai tartalomszolgáltatás legkülönbözőbb szereplőivel.  

Az IH-hoz hozzátartozik az "előadásokat" és kerekasztal-beszélgetéseket követő esti networking ingyen piával, marhapörkölttel, koncerttel, amiről megintcsak eszembe jutott egy bizarr, de idevágó emlék. Egy nagy-nagy kiadó szép magas pozíciójában lévő vendég mondta nekem pár éve ott a helyszínen, hogy jó-jó ez az IH, "csak azok a kurva előadások ne lennének", ami jól reprezentálja, hogy mit gondol a többség az IH-ról. A vendégektől rendszeresen megkérdezem, hogy milyen előadásokra vagy kerekasztal-beszélgetésekre érdemes beülni, mire kerek perec elmondják, hogy meg se nézték a programot, nem tudják, de az IH-ra egyébként sem azért jönnek a vendégek, hanem networkingelni. Félreértés ne essen, nem becsülöm alá a networking szerepét, de ideális esetben egy jó konferencián a szakmai tartalom networking arányát kétharmad-egymarmadra saccolom, és ez semmiképp sem keverendő a káosszal vegyített seggnyalással. 

Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még felfutóban volt a szebb napokat is látott Generál Média, megcsinálta azt az epikus trollságot, hogy az esti zabálós-koncertezős buli előtt megjelentek kisbuszokkal, saját hoszteszekkel és állítólag kurvákkal (!!) az Internet Hungary helyszínén és a jelenlévőket egy teljesen más helyre invitálták. Nagyon gyorsan kiderült, hogy szó nincs bármiféle lojalitásról vagy hasonlóról, nagyon sokan gondolkodás nélkül mentek a Generál médiásokkal zúzni az éjszakába. Tehát, hogy ez az egész egy tragikusan rosszul szervezett szakmai rendezvény vagy egy még tragikusabb bebaszós buli, nem is kérdés. 

Korábban arról szóltak a hírek, hogy a Generál Média volt az, amelyik anno a Club Tihany rendezvények fogadására alkalmas részét éppen akkor foglalta le előre, amikor megtudták, hogy mikor lenne a következő Internet Hungary. Ez az IH, na meg a szervező elképesztő ostobaságára mutat rá, hiszen, ha évek óta szervez valaki egy konferenciát ugyanoda, a hotellel mégsem papírozta le alaposan előre és nem is állapodott meg velük formálisan, hogy például szeptemberben és májusban az utolsó hét adott két napját tartsák fenn nekik a helyet. A Club Tihanynál sem valami lángelmék dolgozhatnak, mivel sejthették volna, hogy ebben az esetben a konferencia azonnal  és véglegesen költözik, így lett az Internet Hungary és Media Hungary új színhelye a további években a siófoki Azúr Hotel. Később kiderült, hogy mégis a Club Tihany volt a ludas a dologban, de a cikifaktort nem csökkenti, ha egyszerűen úgy el lehet happolni egy konferencia helyszínét, hogy valaki felélicitál a bérleti díjnak. 

Az orbitális szervezési baklövések persze nem csak itt jelentkeztek. Az egész rendezvényre általánosan jellemző, hogy a párhuzamos panelek akkora vállalhatatlan időbeli csúszásokkal futnak, hogy többször is előfordult, hogy egy kerekasztal beszélgetés résztvevője nem tudott részt venni az egyiken, mert hivatalos volt a másikra is, időben ugyanakkor. 

Nem egy konferenciát láttam, nem is kettőt. Normális helyeken az előadói szerződésben lefektetik, hogy abban az esetben, ha az előre egyeztetett tartalmú és formátumú előadást az előadó nem tartja meg, akár kötbért is fizettethetnek vele, amellett, hogy komoly konferenciák esetén az előadók kiválasztását eleve programbizottsági meghallgatás előzi meg, ami jelen esetben alighanem ismeretlen fogalom. Ehhez képest az egyik évben az IH vagy az MH valamelyikén az egyik lapkiadó, amelyiknek az előadását szivesen megnéztem volna, talán az utolsó pillanatban megsértődött, esetleg csak bal lábbal kelt fel, így az előadók inkább elmentek sörözni, mutatva, hogy mennyire is veszik komolyan az egészet. 

De voltak a konferencia történetében olyan hibák is, amik egyszerűen orrfacsaróan büdössé tették jóidőre a légkört például egy kerekasztal-beszélgetéshez olyan résztvevőket ültettek egy asztalhoz, hogy nyilvánvalóan esélytelen volt, hogy ott bármiféle, tanulságos, érdemi vagy egyáltalán kultúrált diskurzus kibontakozhasson. Egy példát kiemelnék. Még akkor, amikor a Club Tihanyban rendezték a megabulit, a HírTV munkatársaival ültették egy asztalhoz Tóta W. Árpádot, amiről előre lehetett volna sejteni, hogy sok jó nem sülhet ki az egészből. Szögezzük le, hogy Tóta W. Árpád elsősorban írásban jó, a public speech pedig egy más terület, a publicistának pedig eleve nincs könnyű dolga, ha eszméikben, retorikáikban, meg úgy minden szempontból félművelt, sudribunkó, félnáci hülyékkel ültetik egy asztalhoz, egyszerűen azért, mert ordító emberrel érdemben megbeszélni semmit nem lehet. Mégis valami ilyesmi történt. 

Ezúttal ahelyett, hogy egy lényegi kérdéssel foglalkoztak volna, kiemelték a választékosan, de - kis képzavarral élve - helyenként igencsak szabad szájúan fogalmazó Tóta egyik mondatát, majd azon pörögtek, próbálták számon kérni rajta, aminek az volt az eredménye, hogy Tóta W. nagyon helyesen úgy döntött, hogy nem vitázik hülyékkel és egyszerűen kivonult. 

Nem sokkal később pedig az akkor még ellenzékben lévő jobboldali sajtó kórusban bégette minden fórumon az országos médiában, hogy "Tóta W. megfutamodott", ami távolabb aligha állhatott volna az igazság egészétől. Sajnos több információ nem nagyon lelhető fel a neten ezzel kapcsolatban, de sejthetően az egész minden volt, csak éppenséggel nem egy értelmiségi diskurzus. Ismétcsak "gratuláció" a szervezésnek, a magyar újságírás egyik meghatározó figurájánál érték el, hogy messze kerülje el az egész rendezvényt. 

Csak Sodi-videót találtam róla, amiért előre is elnézést. 

Ha Internet Hungaryról van szó, általános, hogy sokan összetévesztik a networkinget az alig leplezett, ügyfélszerzési célzatú seggnyalással, ami olyan látványosan megy, hogy már-már orrfacsaró seggszag tölti be a konferencia levegőjét. Persze különböző mértékben ez jelen van minden hasonló rendezvényen, ami nekem szemet szúrt, hogy hogyan változott meg az inkompetenciájukat smúzolásssal kompenzálni próbálók által becélzott csoport. Amíg egy nagy-nagy, megkerülhetetlen hírportál főszerkesztője a helyén volt, csoda, hogy győzte a sok seggnyalót elhajtani, majd mikor hirtelen ugyanő egy kis médiacég élére állt, látványosan alig érdekelt valakit. Most, hogy ismét meghatározó szereplője lett az online tartalomszolgáltatás piacának, ismét küzdhet a marketingesen, salesesek, más szerkesztők örök vesztes, propellernyelvű, lekaparhatatlan részével. Igen, a Magyar Jeti-444-sztorira gondolok. 

Persze ott vannak öltönyben és nyakkendőben a semmiből előtűnt cégek képviselői mellett a korábban félillegalitás vagy akár kimondottan illegális tevékenységet folytató arcok is, akiket hogy-hogynem, hirtelen megillet ugyanaz a riszpekt, mint bárki mást. Az olyan arcokkal, akik lényegében semmit sem tettek le az asztalra, de önmagukat adják el, amilyeneket normális szakmában kinéznek és megvetnek, teljesen hasonló a helyzet. 

Hogy nem rébuszokba beszéljek, ott van például a Be Social pénzégető gittegylet egy korábbi alkalmazottja, Bihari Viktória adott elő nemrég, aki gyakorlatilag mindenki számára instant befogadható magánéletőből merített baromságokat egyszerűen posztol és self-brandingeli önmagát, ha ráadásul mindez még nem lenne elég, előadást is tartott nemrég az Internet Hungaryn vagy Media Hungaryn. Egy olyan valaki, aki amúgy normális emberek számára jól megérdemelt közmegvetés tárgya... Azt, amikor valaki életében nem tett le semmi olyat az asztalra, amit más ne tudna és lévén, hogy abból nem élhet, amit tud, inkább önmagát adja el, én már csak bihariviktória-jelenségnek nevezem. Erről egyébként nagyon gyakran úgy beszélünk például Kiszel Tünde és más celebek kapcsán, mintha valamilyen teljesen újkeletű dolog lenne, holott az értékrend ilyen irányú szétrohadása, azaz amikor felértékelődik valakinek a személyes jópofasága és messze alulértékelődik a szakmai kompetencia nem mostanság kezdődött, még csak nem is a hazai kertévék berobbanásakor. Legyetek erősek: mindegy, hogy Vitray Tamásról, Vágó Istvánról vagy Friderikusz Sándorról van szó, ők már a magyar tévézés és rádiózás hőskorában kőkeményen elkezdték tolni azt a vonalat, amiben sokkal tájékozottabbnak mutatták saját magukat, mint amilyen eszesek valójában, amivel komolyabb probléma önmagában még nem lenne, azzal viszont már nagyon, hogy gyakorlatilag ezt a típusú, értékektől mentes self-brandinget tették normává, ha úgy tetszik menővé. Nem tárgya ennek a posztnak, de a jelenség persze minden kultúrában létezik, csak nem ugyanolyan mértékben és megjelenési formában: egy normális, fejlett, kiforrott médiával rendelkező országban és a tengeren túl is léteznek ilyen médiataplók, akiket istenít az isten adta nép, ott viszont legalább a lehetőség megvan rá, hogy a néző fogja magát és egyszerűen átkapcsoljon a többszáz körül egy másik csatornára, ahol hiteles médiakarakterektől tanulhat. Ez a magyar nyelvű tartalmaknál tévés színtéren nem adott, hiszen a teljes televíziózást egy maréknyi csatorna uralta le és mondanom sem kell, lesz ez a mostaninál sokkal rosszabb is. 

Az előzőhöz szorosan kapcsolódik, hogy az Internet Hungaryre érthető módon többségében nem az kap meghívást, aki értéket teremt, hanem aki valamilyen módon nagy elérést generál, függetlenül attól, hogy ennek piaci szempontból van-e bármiféle értéke. Néhány évvel ezelőtt csak pislogtak többen, amikor Szabyest – akinek nincs meg: egy ask.fm-es hülyegyerek, aki semmit sem csinál, csak idegen tinicsajok kérdéseire válaszol a neten – az Internet Hungaryn social media specialistának vagy mi a faszomnak titulálta önmagát. Na most ettől már tényleg csak egy gondolatnyira van az, hogy Takács Milánt, Berkes Laurát, Bartus Cintit vagy Jónás Rómeót meghívják senior social media expert vagy egyéb vicces minőségben előadni – vagy ha az nem megy, akkor a pódium közepére szarni - ha valakinek nincs meg, a röviden összefoglalhatatlan jelenségcsokorról a 444 lőtt össze egy egészen jó cikket még korábban.  

Aztán ott van az a több, mint  zavarba ejtő jelenség, hogy az előadók közt korábban már feltűntek olyan nevek is, mint Mérő László, vagy az akadémikus Csermely Péter hálózatkutató. Őket alighanem a naivitásukon, na meg csúnyábban akarok fogalmazni, tudatlanságukon keresztül lehetett meghívni illetve megjegyzem, nem tudhatjuk, hogy milyen honoráriumot kap egy-egy aduász kutató egy 15 perces standupért, de nem lepne meg, ha olyat, amit ha nekem ajánlanának fel, még én is elgondolkoznék rajta, hogy lemenjek-e konferenciaribanc-üzemmódba 15 percre. Másrészt fontos tudni, hogy számos top-kutatónak már tényleg szinte mindegy, hogy mit vállal, mit csinál, mert a reputációja és egyáltalán a róla alkotott kép nem fog megváltozni, az MTA nem fogja visszavonni a tagságát, ha úgy tetszik, nekik tényleg mindegy. 

Azt hiszem, hogy ezzel a szennyel már így is sokkal többet foglalkoztam, mint amennyit ténylegesen megér a téma, megjegyzem, olyan is előfordul a meghívott előadók közt, akiknek bőven van közük a területhez, nem lesz ugyan több ügyfelük vagy értékelhető szakmai kapcsolatuk, ha lemennek előadni valamilyen valóban érdekes témával kapcsolatban. 

Így például nemrég az előadók közt volt a Special Effects Mediától Dancsó Péter, akit a jó ég tudja, hogy miért, de a második nap végére tettek. Lehet, hogy a szervezők az egybites agyukkal úgy gondolták, hogy ha egy jól ismert nevet tesznek a program végére, az majd arra ösztönzi a vendégeket, hogy kivárják azt és meghallgassák az előadást. Ehhez képest Dancsóék gyakorlatilag mindössze néhány vendégnek adtak elő, mivel addigra már mindenki dobbantott haza. Lám’ még egy jel, ami jól mutatja, hogy szó sincs róla, hogy a megjelent vendégek őszinte szakmai érdeklődésük okán mennének el az Internet Hungaryra. 

Jó, jó, de akkor mégis mi az, ami életben tartja ezt az egész, évente kétszer megrendezett őrületet annak ellenére, hogy a belépők nevetséges módon túl vannak árazva? Ha van valami, amire Csermely Ákos – alighanem teljesen véletlenül – ráérzett, hogy még a legordenárébb szervezésbeli kellemetlenségek ellenére sem fog senki egy rendezvényt szapulni, ha valamilyen élményt kap az ottlétért cserébe. Lehet, hogy tévedek, nagy nagyon úgy tűnik, hogy itt a lényeg: a konferencia első napjának estéjén rendszerint van koncert, ingyen pia nem kis mennyiségben, na meg marhapörkölt a hotel udvarán. Ismételve önmagam, senki sem fog kritizálni egy olyan helyet, ahol etetik-itatják, előre csomagolva adják az újgazdag bulifeelinget, még abban az esetben sem, ha egyébként a rendezvényen éppen azt nem kapta meg, amiért ment. A szakmai tartalmat már túltárgyaltam. Nem azt mondom, hogy alkalmatlan a networkingre, de nagyon nagy szerencsével összesen egy maréknyi embernél többel nem lehet találkozni, akivel érdemes is beszélni valamiről, tettek is le valamit az asztalra. Azt hiszem, hogy végtelen naivitásra utal, ha valaki úgy gondolja, hogy akár az Internet Hungary, akár a tavaszi testvérkéje különösebben alkalmas ügyfélszerzésre, akár közvetetten is. Ami viszont nem egy elhanyagolható hatás, hogy főleg minél mélyebbről felkapaszkodott vendégek számára az is élményt jelent, ha egy levegőt szívhatnak, pláne ha beszélhetnek egy fontos vagy annak gondolt emberekkel, bármilyen szánalmas, ez így van. 

Tudattalanul nem csak olyan emberek társaságát keressük, akik hasonlóak hozzánk, hanem ha erre van lehetőség, olyan számára is, akikhez hasonlítani szeretnénk, ezek a szerencsétlenek meg legalább arra az időre nagyobbnak érezhetik magukat, amíg smúzolnak egy fejesnek. 

A Csermely Ákos-staff Internet Hungaryje a hazai kommunikációs- és marketingszakma remek kórrajza, lenyomata. Tény, hogy az igazán tehetségesek egy része már rég dobbantott külföldre, akik pedig vannak, többségében az ő helyüket betöltő söpredék, természetesen tisztelet a kivételnek. Adja magát a kérdés, hogy ha ennyire lesújtó a helyzet, akkor a kisebbségben lévő normális emberek miért mennek el vagy éppen az, hogy ha el vagyunk eresztve alig teljesítő, önmagukat senior online markerting expertekkel, ők mégis miből élnek. Az első kérdést könnyebb megválaszolni, aki nem megszokásból vagy naivitásból megy, és bízik benne, hogy van valami értelme is megjelenni, egyszerűen csak tájékozódnak, ha például tematikus blogokat egyenget, akkor nem árt, ha kaphat valamilyen képet a mainstream tartalomszolgáltatás aktuális változásairól, ha különösen nagy mákja van, találkozhat olyannal is, akitől tájékozódhat arról, hogy ha keresni szeretne a tartalmaival vagy van egy jó ötlete, az mégis mennyi lenne és hogy. 
A második kérdést, hogy mi tartja életben egyáltalán ezeket a szakmákat a salesestől a marketingesen, a kreatívon át, a lapigazgatókig, ha szinte full idióták, nos erre is megvan a magyarázat. Külön posztot érdemelne, hogy online marketing módszerek kapcsán nem 2-3, hanem inkább 5-10 éves a tudásbeli lemaradásuk a szakértő uraknak. Viszont belehallgatva egy-egy kötetlen beszélgetésbe, amikor az egyik elmondja, hogy hány százezer forintot költöttek egy kkv. Facebookos és Adsense-es hirdetéseire, amivel a kkv-nak nem lett ugyan több ügyfele, ha mégis, lehetetlen bizonyítani, hogy a hirdetés miatt, a másik elmondja, hogy ők egy másik kkv-nál hasonló módszerrel próbálkoztak és egy kicsivel értek el jobb eredményt. 

Ismeretes, hogy a hirdetés képernyőn való megjelenése, a rákattintások mennyisége, az érdeklődés felkeltése és a tényleges vásárlók száma közt 1-2 nagyságrendnyi a különbség. Azaz nagyon durván, ha valami megjelenik 100.000 alkalommal a képernyőkön (reach), az olvasók-felhasználók-tartalomfogyasztók néhány 1-5 ezreléke, azaz 100-500 rákattintás várható (engagement). Ezt követően, ennek a 100-500 felhasználónak néhány százalékát érdekli annyira a termék vagy szolgáltatás, hogy vásároljon is (konverzió). 

Nyilván, hogy ez mennyire sikeres, számos tényezőtől függ, de az elég világos, hogy ha ötletesen, ésszel csinálják és nem erőből, azaz csupán azzal, hogy baromira sokat költenek a hirdetésre, sokkal jobb eredmény érhető el. 

A magyar marketinges „szakértőurak” nem csak, hogy sokkal többet kérnek egy-egy kkv-tól egy reklámkampány futtatásáért vagy más szolgáltatásért, külföldi kollégáikhoz képest, természetesen arányosan a kkv. erre szánt összegével, de az online marketing megoldások összteljesítménye is sokkal siralmasabb, mint külföldön. 

Már így is sokkal többet írtam erről az egész jelenségről, mint amennyi szót érdemel az egész, ha nem világos, hogy miért is fújom tűzoltófecskendővel a szart egy olyan szakmára, amelyiknek nem vagyok tagja, röviden magyarázom. Ha csak ilyen, objektíven nézve vállalhatatlan konferenciák vannak belföldön ezen a területen, annak több, rendkívül káros üzenete van. Nevesül például az, hogy rizsázáson kívül más skillt nem is igényel ez a műfaj, jöhet bármilyen hülye, de vannak a piacnak olyan szereplői is, akik néhány évvel ezelőtt még netes gyűlöletbizniszben utaztak. Ha elmennék egy traumatológuskonferenciára, ahol az előadásokon az égvilágon semmi olyat nem hallanék, amit egy átlagos újságolvasó egyébként is tud, másrészt a baleseti sebészek teljesen természetesnek vennék azt, ad hoc adatokkal példában hozzájuk érkező betegek 50%-a meghal, de hát ez a kollégánál is így van, +/- 10 százalékos eltéréssel, miközben én tudnám, hogy a környező országokban csak a 4-5 százalékuk hal meg a betegeknek, hasonló módon csak annyit tudnék mondani, hogy az adott országban szarháziak kezében van a szakma. 

Több helyen is lehetett olvasni, hogy a Google hivatalosan is elérhetővé tette a Google Allo szolgáltatását, ami első látásra annyiban különbözik a Google Plus-hoz szorosan kapcsolódó Google Hangouts csevegőprogramtól, hogy a Google-assziszenst kérdezve releváns tartalmakat tud ajánlani, azaz ha egy étel receptjét szeretnénk beilleszteni a beszélgetésbe, csak egy kulcsszóval hivatkozni kell a Google-re, majd elfogadni a javasolt tartalmat a beillesztéshez. 

Az Allo elvben több lenne, mint csevegőprogram, jellegéből adódóan közösségi szolgáltatás is, viszont ezt a viccet már többször is olvashattuk a Google kapcsán. 

Az első emlékezetesebb eset, amikor a Google meg akarta reformálni a netes kommunikációt, kvázi egybeforrasztani az emailt, a csetelést és a mikroblogolást, a 2009-ben bejelentett Google Wave volt, ami egyszerűen nem is nagyon értettek a felhasználók, aminek meg is lett a következménye, a Google nem sokkal később levette róla a kezét, ugyan lepasszolta az Apache-nak, körülbelül annyira lehet ismerős a felhasználók többségének, mint a Google által, a social media hőskorában felvásárolt, majd kivéreztetett Orkut. 

A Wave-bukta után bejelentett Google Buzz gyakorlatilag a Gmail webes felületébe simult volna bele, ugyancsak közösségi szolgáltatásként, de a Wave-vel ellentétben ezt már nem csak a csapatmunkát segítő szoftverrendszerek iránt érdeklődő felhasználók, hanem az átlag júzereknek szánták. Akik persze ugyancsak nem értették az egészet, majd szépen csendben bejelentették a szolgáltatás megszűnését. 

Lehet, hogy a Google-nek a rögeszméjévé vált bizonyos értelemben, hogy ki szeretne harapni a social media szolgáltatások tortájából, mert nem sokkal később jött a messiásként várt Google Plus, ami addig számított szupermenőnek, amíg korlátozott mennyiségben osztogatta a hozzáférést a rendszer a tesztelő felhasználóknak. Amivel nem számoltak, hogy egy közösségi szolgáltatás közösségi tartalom nélkül nem nagyon működik, így a leginkább hardcore arcokon kívül mindenki ugyanolyan sebességgel el is felejtette. Szintén hatalmas bukóról van szó, a Plus-szal együtt érkezett Google Hangouts csevegőt pedig gyakorlatilag csak a magas Gmail-penetráció tartja életben, ahol a webes felületre integrálták leváltva a korábbi egyszerű Google csetet, ezen kívül az andoridos mobilok alapszolgáltatás. 

Ami pedig a most elérhetővé tett Allo-t illeti, már a bejelentéskor ígérték, hogy lesz vattacukor, törökméz, meg toronyóra lánccal és persze alaposan meglovagolva a privacy őrületet, végpontok közti titkosítás. Ez utóbbi annyit jelent, hogy a csetelő feleknek van egy-egy publikus és privát kulcsa, amivel a kommunikáció titkosítása történik, ezek a kulcsok viszont csak a végpontokon érhetők el, tehát elvben maga a szolgáltató sem láthatja annak tartalmát. Én ezen mondjuk már a Google bejelentésekor fogtam a fejem, mivel annyira baromság ilyenről beszélni egy olyan szolgáltató esetén, amelyiknek kőkeményen mindig is az volt az üzleti érdeke és hosszú távú stratégiai célja, hogy a felhasználók érdeklődési körét minél inkább megismerve tudja személyre szabottan nyújtani a szolgáltatásait. Ami nyilván lehetetlen, ha a kommunikáció titkosított végpontokon, azaz nem látja a Google. 

Ehhez képest az Alloban a titkosított csetelés elérhető ugyan, de nem alapértelmezés szerint, hanem opcionálisan kapcsolható be, ekkor viszont csökkentett funkcionalitással működik az egész, ráadásul szó sincs off-the-record működésről, minden tárolódik a Google-szerverein, de a legnagyobb vicc nem ez! Hanem az, hogy a titkosításhoz használt kulcsok is a Google-szerverein tárolódnak, nem pedig a végponti eszközökön! Ez mondjuk érthető is convenience szempontból, hiszen ha valóban a mobilkütyük önállóan generálnák a kulcsokat, majd tárolnák azt, készülékcserét követően a tárolt, de titkosított korábbi üzenetek olvashatatlanná válnának, hacsak nem importálná a felhasználó, amit előzetesen exportált, ami ugyebár eléggé valószínűtlen egy tömegszolgáltatás esetén. 

Egyenlőre komolyan nem tudni, hogy az Allo-val mit akar a Google, a Hangouts leváltása, mint hosszú távú cél, igen valószínűtlennek tűnik. 

Kihalt Google-szolgáltatásokból egyébként van bőven, a Wikipedia felsorolása pedig messze nem teljes és egy pillanatig se felejtsük el, hogy itt olyan buktákról van szó, amik dollármilliárdos veszteséggel jártak. Ráadásul nem is feltétlenül kihasználatlannak lennie egy szolgáltatásnak ahhoz, hogy a Google kinyírja, a Google Reader hírolvasót például kimondottan sokan használták, viszont lévén, hogy nem lehetett belőle elég információt kinyerni a felhasználók tartalomfogyasztási szokásairól – legalábbis nem sokkal többet, mint amennyit egyébként is meg tudtak szerezni máshogy, például keresőkifejezések alapján – mégis kinyiffantották a szolgáltatást. 

A magyar netes tartalomszolgáltatás egyik veteránja mondta nemrég, a hazai tartalomszolgáltatás huszadik éve alkalmából rendezett konferencián még tavasszal, hogy felejtsük már el azt a marhaságot, hogy a Google elsősorban technológiai cég lenne, erről szó sincs: minden látszat ellenére egy kőkeményen hirdetésfejlesztő cégről van szó. Nem csak azért, mert a webhelyeken kontextusérzékeny hirdetéseket megjelentető Adwords, Adsense és ezekhez közvetlenül kapcsolódó megoldások hozzák még mindig a Google, mi több, a teljes Alphabet bevételének közel egészét. 

Ami az Allo-t illeti, röviden fogalmazva parasztvakítás a köbön, ha valaki annak reményében használná, hogy a többi csetprogramtól jobban ügyel a magánszféra védelmére, #kérem_kapcsolja_ki! Nagyságrendileg akkora baromság, mint TOR böngészőt és Signal csetprogramot használni azé’ mer’ a Sznóden aszonta’ – máshol már írtam róla, hogy ezekkel nemcsak, hogy magára vonzhatja a felhasználó a figyelmet, a TOR exit node-ok (azaz, amik a teljes forgalmat látják, miközben valaki TOR-t használ) több országban egyenesen a nemzetbiztonsági szervek orra előtt vannak. 

Attól, hogy ezt a blogot elsősorban szakmai témáknak szántam, nem jelenti azt, hogy más nem fordulhat elő benne, ami azt illeti bárkinek a magánéletében, így az enyémben is történhetnek olyan dolgok, amiket ésszel megírva olyan poszt sülhet ki belőle, amiből mások tanulhatnak.

Ma éjszaka nagyon rosszul voltam, nem tudtam sem aludni, sem pedig mozogni és az jutott eszembe, hogy mennyire ki vagyok szolgáltatva az egészségemnek. Volt az életemnek egy olyan szakasza, amikor gyakorlatilag folyamatosan feküdnöm kellett, de legalább észnél voltam és volt időm elgondolkozni sok mindenen, már amennyire ezt a fájdalomcsillapítók és hasonló mérgek lehetővé tették. Ez az éjszaka kicsit hasonló volt, ugyan az sem szerencsés, ha túl sokat agyal azon az ember, hogy miért vált azzá, ha úgy tetszik olyanná, amilyen, néha érdemes megtorpanni egy kicsit és elgondolkozni rajta. Nagy sok esetben lehet, hogy amit bukásnak vélünk, valójában nem pusztán kudarc.

Vannak elméleti és alkalmazott tudományos témák, amikről azt hittem évekkel ezelőtt, hogy az életbe semmi közöm nem lesz hozzájuk, míg megint más érdeklődési területek, amikről úgy gondoltam, hogy akár érdemes lehet az életemet is neki szentelni, háttérbe szorultak, legalábbis hivatásszerűen nem foglalkozom velük. Értek olyan dolgokhoz, amikről nem hittem volna, hogy valaha beletanulok, míg olyanokhoz meg nem, amikről konkrétan tudom, hogy szükség lenne rá, de egyszerűen nincs hozzá elég motivációm, hogy beletanuljak. Hogy miért is alakult így, azzal kapcsolatban van egy hipotézisem, amiről meg kell, hogy mondjam, számomra eléggé dermesztő.

Amikor elkezdtem tanulni a gördeszkázást, aztán ott bénáztam a betonon, odajött egy ötéves forma srác és megkérdezte, hogy kipróbálhatja-e, mire mondtam, hogy persze, de csak óvatosan. Szabályosan az állam leesett! A srác ráállt a deszkára és lassan ugyan, de gurult egy kört anélkül, hogy elesett volna! Oké, nem tudom, hogy korábban állt-e már deszkán, az világos, hogy látott már deszkásokat, az pedig tudvalevő, hogy a modellkövetés tudatos és tudattalan elemei milyen hatalmasat nyomnak a latba a tanulási folyamatoknál. Na de attól még, hogy a kisfiú látta, hogy hogyan deszkáznak mások, hogyan tudott első – vagy legalábbis nem túl sokadik – alkalommal azonnal gurulni vele? Fogalmam nincs, ami viszont biztos, hogy a modellkövetésről sokat lehet tudni, de számos részletével kapcsolatban csak találgatások vannak.

A modellkövetés és sémakövetés persze más, ha mondjuk deszkázásról van szó vagy olyan, teljesen más jellegű dolgokról, mint például az, hogy a fiúk azokat a lányokat preferálják, akik bizonyos személyiségvonásaikban az anyjukhoz hasonlítanak és persze a másik nem esetén is megáll ugyanez, fordítva. Modellt követünk, legyen szó akár egyszerű, akár bonyolultabb dolgokról, nem mellékesen, általában ha tetszik, ha nem.

Susan Blackmore  A mémgépezet című könyvében azt taglalja, hogy hogyan vesszünk át másoktól akár egészen komplex gondolati sémákat is anélkül, hogy ennek tudatában lennénk. Azaz a környezetünkben lévőktől átragadnak minták bőségesen felnőttkorban is.

Már-már fölösleges taglalni, hogy a szülői mintának mekkora szerepe van és milyen pokoli hatása lehet annak, ha valaki árvaként nő fel és szülői mintaként olyan felnőttet tekint, akit nem kellene vagy a szülői minta valamilyen okból alkalmatlan arra, hogy a gyerek befogadja.

És mi a helyzet a többiekkel, akik a személyükkel hatnak ránk? Mielőtt rátérnék, meg kell említenem azt a cikket, ami talán a Chronicle of Higher Educationben jelent meg és egy azzal kapcsolatos kutatást ismertet, hogy a Nobel-díjasok mekkora része maradt azon az egyetemen vagy tért vissza arra az egyetemre, ahol ő maga is végzett, valamint hogyan vonzzák a Nobel-díjasokat a csúcson lévő egyetemek. Ezen kívül arra is kiterjedt a kutatás, hogy ez igaz a tudományos teljesítmény más szintjeire is. Lecsupaszítva: átlagos teljesítményű kutatók átlagos helyre mennek vagy ott maradnak, a Nobel-díjas jelenséghez hasonló erős korreláció pedig ott mutatkozott meg, hogy a kimondottan gyengék pedig a kimondottan pocsék egyetemeken helyezkednek el. Természetesen nagy átlagokról van szó.

Ami viszont a lényegen nem változtat, hogy hosszú távon az erős egyetemek még erősebbek lesznek, míg a gyengék még gagyibbak, ami magyarázat például arra, hogy a világ legjobb egyetemeinek összetétele gyakorlatilag évtizedek alatt sem változik. Ha mérni lehetne, alighanem az jönne ki, hogy a leggyengébbek összetételében sincs nagyon változás. Ez pusztán érdekes. Amíg nem a saját bőrén tapasztalja az ember.

Alighanem életem egyik legnagyobb csalódása egyébként pont az egyetem volt. Érettségi táján azt hittem, hogy az egyetem csupa kihívás lesz, ahol penge elméjű évfolyamtársakkal zabáljuk majd kétpofára a tudományt, miközben azon elmélkedünk, hogy hogyan váltsuk meg a világot, mivel szerintem az igazi jó kutatópalánta képes a világot holisztikusan is szemlélni, amihez persze tájékozottság, folyamatosan eddzett műveltség kell. Amikor bekerültem az egyetemre, ahol még csak nem is volt alacsony a ponthatár, nagyon gyorsan megmutatkozott, hogy na, ez bizony nem az a közeg, mint amilyenhez hozzászoktam korábban azokban a tehetséggondozó szervezetekben, ahol meghívott akadémikusoktól tanulhattunk gyerekfejjel. A hallgatók egy része szimplán középszerű volt, egy része nettó hülye, az a kis részük pedig, aki tényleg penge volt, nagyon gyorsan dobbantott külföldre ott lezúzni a féléveket. Ez már önmagában eléggé rémes volt, az pedig már sokkoló, amit sokáig nem akartam önmagamnak sem beismerni: az oktatóink egy jókora része is gyenge volt, mint az algopirin, és persze nem csak a középiskolásként megismert akadémikusokhoz képest, hanem úgy egyáltalán. Na puff, ott voltam egy egyetemen, körülvéve középszerű hallgatókkal és nagyrészt középszerű oktatókkal, ráadásul tudományos diákköri munkát nem is engedtek csinálni elsőévesként.

Tudattalanul az vezérelt, hogy egy bizonyos témában órát tartanak ezek az oktatók nekem!? Akik az első évben nem is tudtak újat mondani? Aztán egy idő után be se jártam, annak minden következményével. Ugyanakkor a szabadon felvehető tárgyak közt volt olyan, aminek semmi köze nem volt a szakomhoz, tetszett, felvettem, éreztem az oktató felkészültségét és a mai napig érdekel a téma, amivel kapcsolatban egy-egy szabadon választható tárgy keltette fel az érdeklődésemet.

Nem tudom már, hogy hol olvastam azt a vitatható, egyszerűsített hűtőmágnes-bölcsességet, hogy az ember felnőtt korában azzal foglalkozik, amit nem sikerült megutáltatni vele a középiskolában. Hozzáteszem: meg az egyetemen.

Talán a legnagyobb lángelmék habitusa volt az, ami megfogott, nem tudom, de éjszaka rájöttem, hogy az érdekelnek a mai napig azok a témák, amiket olyan kurzusokon ismertem meg, amit olyan tanár tartott, akire tényleg fel tudtam nézni, magasra tette a lécet önmagával és a hallgatókkal kapcsolatban is, elismert volt és szerény, na meg persze nem volt szakbarbár. Igen, talán nem is tudok róla, de kicsit olyan akarok lenni, mint ők, mi több, kimondottan a példaképeim közt is két olyan kutató van, akiken keresztül megtanultam a tudomány iránti alázatot és mentalitást adtak át.

A többséget viszont nem tudtam komolyan venni. Meg kell jegyeznem, hogy a felsőoktatásban a ma már PhD-ig bizonyos helyeken felgyűrűző tuskóság és tehetségtelenség, részleges szétrohadás nem egy újdonsült jelenség, ahogy sokan gondolják és indokolják például a Bologna-folyamattal, minimum több évtizedes alapja van, ebben biztos vagyok.

Azt hiszem, hogy ez nyomta rá a bélyegét az egyetemi éveimre, annak, hogy nem jártam be persze iszom a levét, másrészt élvezem az előnyeit a mai napig.

Viszont nagyon sok hallgató természetesen nem úgy működött, mint én, a bűn rossz előadásokra is bejártak, komolyan vették azokat a kurzusokat is, amiket én egyszerűen képtelen voltam komolyan venni. Igen, ott alighanem bejátszott az a társadalmi, szűkebben véve családi elvárás, hogy bizony teljesíteni kell, na meg egyáltalán, mivel volt egy családból hozott többé-kevésbé erős minta, ezért az oktatók karaktere kevésbé számított a többieknek, mint nekem. Nem kizárt, hogy butaságot gondolok, de eléggé valószínű. A többiek egy-egy vizsga után felhívták a szüleiket és mondták nekik, hogy hogyan sikerült, nekem nem volt, akit szivesen hívtam volna. Ha jelesre vizsgáztam, örültem neki olyan egy percig, ha pedig csak elégséges jött össze vagy bukta volt, kikészültem egy hétre minimum, míg mások simán talpra álltak és készültek az utóvizsgára.

Azt hiszem, hogy nem sok egyetemista volt valaha a világon, aki annyira gyorsan belesavanyodott volna az egész szarba, mint én. Még egyszer írom: magyar viszonylatban még csak nem is egy rossz egyetemről beszélünk! Jó és erős volt, csak éppenséggel nem nekem. Ezen egyébként más alighanem fogcsikorgatva, de átlépett volna, én képtelen voltam rá. Olyan volt számomra, váltani egy erős gimnáziumról az egyetemre, mintha egy PhD hallgatót küldtek volna vissza valami B-kategóriás szakmunkásképzőbe.

Ha az a kérdés, hogy akkor egyáltalán van-e szabad akarat, ami például ahhoz kell, hogy a hallgató felkészüljön a vizsgáira akár BSc/MSc képzésben, akár PhD-szigorlatról vagy bármiről legyen szól, a rövid válaszom az, hogy nincs, tanulási drillek kérdése, a hosszabbat pedig az előző posztban olvashatjátok.

Évek teltek el, mire ADHD-val diagnosztizáltak, ami a hiedelemmel ellentétben kezelhető fiatal felnőtt korban, mi több, idősebb korban is. Mióta tudom és együtt élek vele (na igen, még ezzel is), valamint próbálom korrigálni, sokkal boldogabb ember vagyok. Leléptem az egyetemről, mert közben olyan állásajánlatokat kaptam, amikre tényleg hülyeség lett volna nemet mondani. Persze azt, hogy nem szereztem diplomát, életem egyik kudarcaként éltem meg és nem kevés ideig tartott felismerni, hogy az egyetemről való lelépés nemhogy kudarc volt, hanem sokkal előbb le kellett volna lépnem, mivel autodidakta módon jóval többet tanultam, mint amennyi gyakorlatba átültethető dolgot tanulni lehetett volna az egyetem első néhány évében. Ugyanis ami tényleg adott volna valamit, az az utolsó 1-2 év lett volna, amire mondjuk úgy, nyomokban jártam be. Minő manír a sorstól, hogy azon az egyetemen, ahol végülis képtelen voltam ott egy nyomorult diplomát megszerezni, utána rövid ideig tanítottam párszor amolyan meghívott előadóként. De a tárgyfelelős bízott annyira a kompetenciámban, hogy rám bízott pár előadást, ami a visszajelzések szerint kimondottan tetszett a hallgatóknak.

Tényleg leírhatatlan köszönettel tartozom azoknak az oktatóknak, akik felkeltették az érdeklődésem olyan tudományok iránt, amiknek köze nem volt a szakomhoz, de azon túl, hogy máig érdekelnek, keresek velük, több lettem tőlük, azzá tettek, ami most vagyok. Tudás mellett szemléletmódot kapni pedig olyan, mintha arany tojást tojó tyúkot kapnánk.

Vannak dolgok, amiket kudarcként, bukásként élnek meg sokan, mert a társadalmi normába az ágyazódott be. Ilyen például a válás. Holott valaki minél korábban kilép egy rossz házasságból, annál korábban kap esélyt arra, hogy új, boldogabb életet éljen.

Ha már kudarc, bukta a téma, nem értek egyet azzal az önámítással, hogy mindenki tehetséges, csak ki kell bontakoztatnia önmagát. Az, hogy ki mennyi területen bontakoztathatja ki a tehetségét, alighanem grafikusan ábrázolva sok-sok természetben előforduló mennyiséghez hasonlóan Gauss-eloszlást avagy haranggörbét mutatna. Azaz nagyon kevesen vannak, akik szinte semmiben sem tehetségesek, a nagy átlag tehetséges néhány dologban, míg egészen kevesen vannak, akik nagyon sok téren tehetségesek és ki is bontakoztatják. Nem hiszek benne, hogy olyanban, hogy valaki „tehetséges lenne ha”, ez ugyanis megállapíthatatlan, amíg valaki nem tesz le valamit az asztalra, amihez viszont több-kevesebb gyakorlat kell.  Ami viszont fontos, hogy minél korábban felismerjük, ha valamiben tehetségtelenek vagyunk, azaz ésszerűtlenül sok gyakorlás kellene egy bizonyos szint eléréséhez valamilyen téren. Mégpedig azért, mert ha hanyagoljuk azt, amiben kevésbé vagyunk tehetségesek, annál több időt és energiát nyerünk arra, hogy felfedezzünk valamilyen más tevékenységet, amiben viszont tényleg pöpec módon tudunk teljesíteni. Vegyük észre, hogy ha valaki felismeri, hogy valamiben béna vagy egy kellően jó barátja beleáll és ezt meg meri mondani neki, az ismét nem kudarc vagy bukás, hanem nyereség!

Azért a hülyeségig optimista, na meg önámító nem vagyok, nem igaz, hogy mindennek megvan a jó oldala. Viszont olyan dolog, ami kudarcnak, bukásnak tűnik, alaposan szemügyre véve olyan lehetőségeket nyithat meg, amikre korábban nem is számíthattunk. 

Amikor szabadságról van szó, evidensnek tekintjük, hogy a szabadság egyik alapköve végülis az elme, a gondolkodás szabadsága. Ezen kívül olyan boldogságkutatóktól, mint Csíkszentmihályi Mihály és mások, tudjuk, hogy a szabadság és a boldogság szorosan egybefüggő, legtöbbször egymástól elválaszthatatlan érzetek az emberi tudatban. Ha nagyon egyszerűsíteni szeretnék, azt is írhatnám, hogy az ember annyira szabad, amennyire ezt a tudata lehetővé teszi, ennek elemzésére pedig a kísérletesen visszaigazolható, kvantitatív mérésekre alapuló kognitív pszichológiai megközelítés kitűnő eszköznek tűnt, ami új terápiás módszerek kifejlesztését tette lehetővé.

Mégis, mi az, ami miatt az emberek szabadnak, boldognak, elégedettnek, érzik magukat és természetesen adja magát a kérdés, hogy milyen esetekben válik mindez lehetetlenné?

Amikor a kutatók feltérképezték, hogy mik azok az alapvető, rendszeresen előforduló, adott sémára illeszkedő, logikailag hibás következtetések, ami miatt valaki rendszeresen maladaptív, azaz nem az adott szituációnak leginkább megfelelő módon viselkedik vagy dönt, az emberi döntéseket befolyásoló tényezők bonyolultságához képest meglepően kevés alapsémára sikerült bontani a hibás döntések gondolkodásbeli alapjait. A maladaptív, azaz nem-alkalmazkodó viselkedés megmutatkozhat kívülállóként is jól látható módon, például ha valaki arra a következtetésre jut, hogy rajta röhögnek a háta mögött egy buliban, aztán részegen fejbe csap valakit egy keze ügyébe eső tárggyal. Megint más esetekben a maladaptív viselkedés nem ennyire látványos, indokolatlan szorongás, félelem, kiábrándultság vagy más, diszkomfortérzet formájában jelentkezik. Ezekkel kapcsolatban pedig fontos, hogy ha eléggé gyakran jelentkeznek, az előszobája a pszichés problémáknak vagy legalábbis az életminőség romlásának.

A kevés számú, hibás alapsémát megalapozó logikai hiba, ami alapján kognitív pszichológiai szempontból a viselkedés maladaptívvá válik ma már számos pszichológiai témájú könyv része, ezek a következők:
1. minden vagy semmi gondolkodás – amikor a személy többségében csak végletekben képes gondolkozni
2. túláltalánosítás
3. szelektív absztrakció avagy negatív szűrő – „senki sem szeret”
4. pozitív dolgok diszkvalifikálása – „csak azért jó arc velem, mert a főnöke vagyok”
5. önkényes következtetés – „a tömegben valaki bámul, biztos hülyén nézek ki”
6. minimizáció és magnifikáció – saját hibák felnagyítása, pozitív tulajdonságok lekicsinylése
7. érzelmi logika – „rosszul érzem magam, biztos kiérdemeltem”
8. „kell”-típusú megállapítások – bizonyos helyzetekben így vagy úgy kell vagy kellene viselkedni vagy másoknak
9. téves címkézés – „ezen a vizsgán megbuktam, tehát hülye vagyok”
10. megszemélyesítés – „biztos azért nem köszönt, mert megsértettem valamivel múltkor”

Alapvetően mindenkinek érdemes néha átgondolnia azt, hogy ezek a diszfunkcionális attitűdöket kiváltó, azaz a valóságot jól vagy hibásan leképező ismeretek és a hozzájuk kapcsolódó érzések mennyire jellemzőek a saját gondolkodására, nyilván minél több ilyen logikai hiba van jelen és minél markánsabban, minél gyakrabban jelentkezik, a probléma annál nagyobb, az egészséges és a patológiás közt pedig sokszor a határvonal igencsak vékony.

A téves gondolkodási sémák ráadásul – hacsak nem korrigálják őket – rendszerint meg is erősítik önmagukat, ilyen módon maradnak fenn, ami pedig a mi szempontunkból fontos: ezzel csorbul a gondolkodás szabadsága anélkül, hogy azt az egyén észrevenné.

Alapvetően szeretem Csernus doktor írásait, de ő, mint nagyon sok más klinikus miután sok esetben el is éri egy-egy előadáson vagy könyvön keresztül, hogy az érdeklődő felismerje saját hibáit, szinte semennyi kapaszkodót nem ad azzal kapcsolatban, hogy a rossz megszokást hogyan lehetne megtörni, megváltoztatni. „Minden fejben dől el” – szokás mondani. Hát persze. Csakhogy a gondolkodás alaptermészetéből adódik, hogy nagyon sok sémát önmagában nem tud az ember tudata kijavítani, már csak azért sem, mert rutinná kellene tenni azt, hogy az egyén rendszeresen észrevegye magát és korrigálja a saját gondolkodásbeli hibáit, ami bizonyos egyszerű esetekben alkalmazható, de nagyon sokszor a helyzet sokkal bonyolultabb.

Ahogy a korábbi posztomban említettem, a kognitív pszichológia dolgozott ki olyan terápiás eljárásokat, amik akár egyedül is hatékonyan végezhetőek, gyakorlatilag közben derül ki, hogy hasonló tudati folyamatokat indítanak el, mint például a meditáció, ami igencsak tekintélyes múlttal rendelkezik, de sokáig nem tudták, hogy hogyan is tud javítani az életminőségen. Ezek egyike a tudatos jelenlét alapú kognitív terápia, amit gyakran csak úgy hivatkoznak, hogy mindfulness. A magyar könyvpiac tömve van olyan könyvekkel, amik azt ígérik, hogy hogyan legyél egy hét alatt baromira gazdag, okos, szép, egészséges, így a magyar nyelven megjelent mindfulness könyvek közt is van jónéhány, ami hasonlót sugall, alaposabban megnézve pedig éppen ezért nem is nagyon lehet komolyan venni. Szerencsére nem csak ilyen jelent meg a témában, hanem magának az MBCT-módszerek kidolgozóitól származó könyv is ott van a könyvesboltok polcain, ami konkrét gyakorlatokat ír le, természetesen azokkal kapcsolatban időtartamokat határoz meg. És bizony ez egy lényeges pont. Ugyanis az emberi  magatartásba, ami magába foglalja a belső tudati folyamatokat is, csak akkor változik valami adott irányba, ha az megszokássá, rutinná válik, jó esetben kevésbé adaptív gondolati sémákat korrigálva ezzel.

Mégis, egy olyan, adott szempontból kedvezőtlenül működő rendszer, mint az ember tudata hogyan tudja úgymond korrigálni önmagát? A módszer tudatosítja, hogy az ember ún. cselekvő üzemmódja, ha kell, ha nem, automatikusan kapcsol be (például nem tudjuk megtenni, hogy ne gondoljunk egy lila zsiráfra, hiszen ehhez el kell készíteni a lila zsiráf mentális reprezentációját, azaz el kell képzelni). Ezen kívül a gondolatok láncolata folyamatosan az emlékezetben tartja a tudattartalmat, folyamatosan a változtatásra fókuszál az alapján, ahol vagyunk és ahova szeretnénk jutni, persze mindig ugyanúgy és nem mellékesen a tudat a gondolatainkat valóságnak fogja fel, ha egyáltalán nem figyelünk a gondolkodásunkra. Persze ez sem véletlenül alakult így, a feladatainkat tipikusan így tudjuk elvégezni az egészen apróktól az egészen bonyolultakig. Viszont ha homokszem kerül a gépezetbe, a pocsék szokásokat, rossz problémamegoldási stratégiákat ugyanúgy fenntartja, mi több, folyamatosan megerősíti, azaz a tudat nem válogatós ilyen szempontból, ami pedig rémisztő az egészben, hogy mindez függetlennek tűnik olyan tulajdonságoktól is, mint az intellektus és az akaraterő. Röviden: bizonyos hülyeségek nem korrigálhatók pusztán ésszel és akarattal sem.

A tudatos jelenlét, ahogy a neve is sugallja, többek közt arra tanítja meg a vállalkozó szellemű egyént, hogy ne a megszokott módon viszonyuljon ahhoz, amit érzékel és ebből adódóan gondol. Ami nekem lejött az említett könyv és más források alapján, fontos, hogy ami mellett addig elrohangáltunk vagy egyszerűen mindig ugyanúgy gondoltunk rá, mostantól alaposan figyeljük meg. Ilyen lehet a légzésünk a relaxáció közben, de ha valaki például valakinek szenvedést jelent az, hogy korán kell kelnie, figyelje meg alaposan, hogy miért is nagyon megterhelő rendszeresen korán kelni, ezzel megteremtve az átértékelés lehetőségét. Az eredmény kellő gyakorlás után több, mint meglepő: ha a dolgokat elfogadjuk olyannak, amilyenek, amikor erre lehetőségünk van, egyre több szituációban elérhető az a cél, hogy ne a gondolataink irányítsanak minket, hanem mi a gondolatainkat. Természetesen a módszernek vannak korlátai, olyan esetekben is sikerrel alkalmazták a mindfulnesst, mint a krónikus fájdalom szindrómában szenvedő betegek életminőségének javítása.

Nem teljesen világos, hogy milyen köztes lépéseken keresztül, de a mindfulness azzal, hogy részben új alapokra helyezi a környezetünk és érzéseink megismerésének módját, képes a fent emlegetett logikai hibák kiküszöbölésére olyan módon, hogy ez nem okoz vállalhatatlan megterhelést az egyénnek. Ugyan nagy megterhelést nem jelent, viszont gyakorlást és időt igényel, hiszen ahogy írtam, onnantól kezdve változik valami, amikortól rutinná válik.

Pongyolán fogalmazva, ha úgy tetszik, az ember megszabadulhat azoktól a hülyeségeitől, amikkel tisztában van, sőt, még azok egy részétől is, amikkel nincs, ezzel leépítve a diszfunkcionális attitűdöket, nem őt fogják irányítani a gondolatai anélkül, hogy azt kontrollálni tudná, hanem a gondolatai jórészét ő maga fogja kézben tartani, így végső soron elhárítva azokat az akadályokat, amik lehetővé teszik, hogy a gondolkodáson keresztül a tudat szabaddá váljon.

Hogy ennek mekkora a jelentősége, arra példaként írom, hogy a boldogság, örömérzet nem egy de novo megjelenő, önmagában létező dolog, hanem végülis egy tanult magatartásforma, ami nem mindegyikünkben van jelen, a tudatos jelenléttel viszont teljesen új, addig ismeretlen magatartásformák is elsajátíthatóak alapvetően az önmegfigyelés, megtapasztalás útján. Hogy mennyire eltérőek vagyunk olyan szempontból, hogy hogyan éljük meg a világgal való kapcsolatunkat, hirtelen az jutott eszembe, hogy a legismertebb és leghitelesebb motivációs trénerek egyike Nick Vujicic egy boldog ember, ami elsőre eléggé erősnek tűnik ahhoz képest, hogy végtagok nélkül született: de megtalálta, hogy hogyan hozhatja ki önmagából a maximumot. Ezzel (látszólag) szemben a világon sokan mások, akikről kívülállóként úgy gondolnánk, hogy mindenük megvan, belecsúsznak a világ egyik legrohadtabb betegségébe, a depresszióba és könnyen lehet, hogy életük végéig gyógyszert kell szedniük, hogy ne harapdálják szét őket élve a saját gondolataik. A különbség? A különbség jórészt abban áll, ahogy különböző emberek megélik a saját életüket, jelenüket, amivel természetesen nem azt mondom, hogy mindenki tökéletesen tudná kontrollálni a saját gondolatait, érzéseit, ezen keresztül attitűdjeit. Mindezt komolyan befolyásolják olyan tényezők, mint a neurotranszmitterek forgalma az agyban, ezen agyi ingerületátvivő anyagok sejtfelszíni receptorokhoz való kötődése az idegsejteken, ami függ a receptormintázattól, a legfrissebb tudományos kutatások szerint pedig a gondolkodásunkat és magatartásunkat sokkal jobban befolyásolják örökletes tényezők, mint azt korábban hitték. A viselkedésgenetika relatív lemaradásának oka alighanem az is lehet, hogy az örökletesség és a magatartás kapcsolatát történeti okokból, ha úgy tetszik nem számított polkorrekt dolognak nagyon vizsgálgatni.

Ami mindfulnesst illeti, persze nem mindenható, nyilván lehetséges, hogy valakinek annyira berögzültek bizonyos gondolati sémái vagy annyira eltávolodott a valóságtól, hogy önállóan nem tudná csinálni a gyakorlatokat, ahogy annak a rizikója is megvan, hogy a fogyókúrázók tipikus hibájához hasonlóan, ha valaki nem tapasztal változást azonnal, eredménytelennek fogja tekinteni a gyakorlást és abbahagyja, mielőtt érzékelne valamit is.

Igen, tudom, hogy ebben a posztban a magatartástudományi szakkifejezéseket nem mindenhol használtam sebészi pontossággal és szakszerűen, ahogy nem kevés részletet is elhagytam a témával kapcsolatban, viszont annak tudatában, hogy éppen most egy rakás teljesen más dolgot kell megtanulnom, úgy gondoltam, hogy ezt a posztot mégiscsak jobb megírni így full fáradtan, mint sehogy. Ha pedig valakinek felkeltettem az érdeklődését, már megérte.

Megszokások rabjai vagyunk. De a megszokásaink változtathatók akkor is, ha nem vagyunk erre rákényszerülve akkor, ha tudjuk, hogy hogyan csináljuk, hogyan váljunk szabadabbá. Ennek tudományosan megalapozott módszerei már javarészt ismertek, nem drágák, merjük használni őket!

Ajánlott offlájn kontent:
John Teasdale, Mark Williams, Zindel Segal: Tudatos jelenlét a gyakorlatban
Michael W. Eysenck, Mark T. Keane: Kognitív pszichológia
Mórotz Kenéz, Perczel Forintos Dóra: Kognitív viselkedésterápia

Illusztrációk innen: predictivelyanalytics.com, slideshare.net, huffingtonpost.com, Wikipedia

Boldogkői Zsolt molekuláris biológus, a Szegedi Tudományegyetem orvoskarának Orvosi Biológiai Intézetének intézetigazgató professzora, az MTA tagja, népszerű oktató, viszont sajnálatos módon mégis azok kutatók egyike, aki kicsit félreértelmezte a kutatók társadalmi felelősségvállalását. Ha esetleg lenne valaki, akinek nincs meg, Boldogkői prof. az a kutató, aki hetente ontja magából a cikkeket, amikben felveszi a harcot az általa áltudománynak vélt, sokszor valóban áltudományos eszmékkel szemben, a probléma pedig messze nem csak az, hogy évek óta fájdalmasan ismételgeti önmagát és komplett idióták által írt nyílt levelek megválaszolásával tölti az idejét.

Mielőtt elkezdtem írni ezt a posztot, rákeresve a kereső az első találatok közt dobta a vele kapcsolatos cikket amivel részben még egyet is tudok érteni.

Mi is az alap probléma? Boldogkői úgy általában az áltudományokkal szemben foglal állást, itt viszont már érdemes megtorpanni egy pillanatra és a kocsmafilozófiai szintűnél magasabb szinten elgondolkozni azon, hogy mi is az áltudomány? Azt tapasztalom, hogy sokszor még a PhD vagy magasabb tudományos fokozattal rendelkezők sincsenek tisztában azzal, mint például az, hogy az evolúció vs. teremtés nem tudományos kérdés, de nem is az áltudomány tárgykörébe tartozik: szimplán ostobaság. Ugyanis az evolúció egy működő, visszaigazolható tudományos modell (elég csak a baktériumokra gondolni, amiket különböző mérgekkel etetve relatív kevés nemzedék alatt kialakul az antibiotikum-rezisztencia, amelyekben pedig nem, kihalnak), aki mást mondd, azzal nem lehet, de nem is érdemes mit kezdeni, a teremtés pedig egy teológiai kérdés, azaz a kettő nem tárgyalható egy lapon, mert egyszerűen a kérdésfeltevés ill. összehasonlítás értelmetlen.

Ami már a tudományosság kérdéskörébe tartozhat, hogy az olyan gyógyítási technikáknak, amik az általánosan elfogadott evidence-based orvostudomány módszerei alapján nem tekinthetők hatékonynak, van-e helye az orvosi gyakorlatban, ami viszont már kimondottan kemény dió és mindkét vitapartner gyakorlatilag bármikor a másik fejéhez vághatja, hogy keveset tud a témáról.

Nem kell hozzá követni Boldogkői munkásságát, elég elolvasni csak néhány cikket tőle, esetleg a nemrég megjelent könyvét abból eléggé világossá válik, hogy a professzor számára csak az tudomány, amit a mai értelembe vett bizonyítékokon alapuló orvoslás alátámaszt. Kedvenc témája a homeopátiás készítmények hatástalansága, aminél azért tényként fogadhatjuk el, hogy a homeopátiás készítmények a hagyományos gyógyszertesztelés minden fázisában már rég megbuktak, nincs ezen mit tárgyalni, hasonlóan a most uralkodó tudományos felfogás szerint a homeopátiás készítmények az utólagos clinical trailek során nem hatékonyabbak a placebónál, amit nem vitatok.

Viszont! A bizonyítékokon alapuló orvoslás egy bizonyos értelmezési keret, ami nem jelenti azt, hogy azon túl ne lenne semmi, sőt! Boldogkői az egyik cikkében azt írja, hogy mint ahogy nem létezik alternatív biológia, alternatív kémia és alternatív fizika sem, így nem létezhet alternatív orvostudomány sem, ami az olyan jól hangzó ostobaságok egyike, amit szentül hisz is az idomított rajongótábor. Az orvostudomány persze alapvetően a természettudományokra és a matematikára épít, viszont szó sincs róla, hogy az alkalmazott orvoslás csak ebből állna. Ahogy egy orvosi PhD-vel rendelkező ismerős mondta, főleg nyugdíjasoknál már annak mérhető hatása van, ha elmennek a fehér köpenyes mágushoz vérnyomást méretni unalmukban. A Kopp Mária által szerkesztett Orvosi pszichológia című könyv azon túl, hogy kitűnő olvasmány, amire megtanít, hogy az orvoslás sokkal több, mint az orvostudományi ismeretek alkalmazása, ezt a tézist viszont például Boldogkői mintha teljesen figyelmen kívül hagyná. Az orvos-beteg interakciónak számos olyan pszichológiai vonatkozása van, ami hatással van az orvoslás sikerességére, viszont nem világos, más esetekben egyáltalán nem ismert, hogy milyen módon – valamint, és ez a lényeg – nem mérhető evidence-based módszerekkel sem hatékonyan.

Vegyük szemügyre kicsit csak a homeopátiát. Egy hagyományos gyógyszer kifejlesztési költsége átlagosan 0,5-1 milliárd dollár közt van és 10-15 évig tart, közben pedig a fejlesztés bármely pontok bebukhat. A homeopátiás készítményeknek hasonlóan ilyen-olyan étrend-kiegészítőkhöz, nem hogy nem kell átmenniük in silicio, in vitro, in vivo, majd méregdrágán több fázisú klinikai kipróbáláson ideértve a toxikológiai vizsgálatokat is, a legtöbb államban annyi elég, hogy piacra kerüljenek, ha annyit megállapítanak róluk, hogy az egészségre nem ártalmasak. Ennek megfelelően persze, hogy az alternatív készítmények piacán piszok nehéz kiigazodni, hiszen persze, hogy ott vannak azok a gyártók is, amik gyakorlatilag nulla fejlesztési költség után adják el homeopátiás készítményként a keményítőtablettát, aminek a „hatóanyaga” megkövesedett dinoszauruszhányás, csak éppenséggel nincs az az analitikai laboratórium, ami ezt ki tudná mutatni, mert olyan mértékű hígításban van jelen a termékben a gyártó szerint. Viszont attól, hogy ilyen termékek vannak, nem jelenti azt, hogy minden gyártó, amelyik homeopátiás készítményekben utazik, lehúzós kutyaütő lenne, még ha tudjuk is, hogy amivel a homeopátiás készítmények működőképességét magyarázzák, mint például a vízmolekulák emlékezete (!), fájdalmas ostobaság.

Egy kis visszatekintés: a farmakológiailag nagyon is aktív gyógyszerek élettani hatása molekuláris szinten ismert, viszont nagyon sok esetben, megkockáztatom, hogy az esetek többségében egyszerűen tisztázatlan, hogy az pontosan milyen lépéseken keresztül,hogyan fejti ki a hatását a teljes egyén valamilyen magas szintű életműködésére. Azaz hogyan lesz egy hatóanyag-receptor kapcsolódásból több köztes lépésben a szubjektív fájdalomérzet csillapodása vagy a kedélyállapot javulása. így például olyan magas szintű folyamatokra, mint az 5-HT, noradrenalin  vagy dopmain forgalma a mentális betegségeknél alkalmazott gyógyszerek esetében, ugyan ezen az elmúlt néhány évben a molekuláris biológia, konkrétabban a farmakogenetika és farmakogenomika,  hatalmasat fordít éppen, még mindig nem ad magyarázatot arra, hogy miért lesz még rosszabbul egy beteg ugyanattól a gyógyszertől, amelyik egy másik betegnek az életminőségét feljavítja.

Tehát attól még, hogy valami evidence-based, messze nem ad magyarázatot mindenre, ha cinikus akarok lenni, hozzátenném, hogy az ún. inverz reakciókra meg pláne nem. Ami az orvosok által hatékonynak talált homeopátiás és egyáltalán, nem bizonyítékokon alapuló orvoslásból származó, kiegészítő készítményként alkalmazott termékeket, nyilván nem a „víz emlékezete” meg hasonló faszságok váltják ki az életminőséget javító hatást, hanem olyan hatás, amit hasonlóan a hagyományos gyógyszerek több mellékhatásához hasonlóan nem igazán lehet magyarázni vagy valószínűségi modelleket kitalálni lehet egy hatással kapcsolatban. Magyarázni nem lehet ugyan, de hipotéziseket felállítani igen. Én magam sem hiszek a homeopátiás készítmények hatásosságában, de nem mondom, hogy faszkorbáccsal kellene kiüldözni az összes klinikust a világból, aki alkalmazza és máglyára kellene vetni mindenkit, aki hozzászagol a témához, ui. Boldogkői éppen nemrég hozott létre egy Facebook-oldalt, amiben azt szorgalmazza, hogy az egyetemen ne taníthassanak alternatív-, integratív-, komplementer-módszereket, az idomított nyáj pedig kattintja is szorgalmasan.

Az alternatív gyógyászat hatása valahol mégiscsak jelentkezik, az viszont alighanem a beteg betegségével kapcsolatos felfogásával, az orvos-beteg-kapcsolat finomszerkezetével és hasonló, ahogy írtam, evidence-based módszerekkel nem mérhető mechanizmusokon keresztül működik. Attól, hogy nem tudni, hogy hogyan működik, még működik illetve működhet, még ha Boldogkői Zsolt ragaszkodik is hozzá, rendszerint a tudományos publikációk ún. metaanalíziseire hivatkozva, hogy nem működik. A metaanalízis nagyjából annyit jelent, hogy egy-egy hatásossági tanulmány milyen nívójú lapban jelent meg, azt mennyien hivatkozták és így tovább, ami nagyon hasznos dolog, na mikor? Igen, amikor egy hagyományos módszerrel vizsgálható készítmény vagy gyógyszerhatástani folyamatról szeretne valamit megtudni a kutató, a hagyományos kutatás keretei közt, amin ugye a homeopátia módszerei éppen kívül esnek.

Ellentmondásosnak tűnhet, hogy magam sem hiszek a homeopátiában [mivel amíg nem tudomány, addig csak hitkérdés lehet], de mégis bevédem, ha úgy tetszik. Nos, ez is egy értelmezés, de valójában szó sincs róla, hogy bevédeném. Nem érvelek a homeopátiás módszerek hatékonyságával kapcsolatban, csupán azt fejtegetem, hogy nem utasítom el élből csak azért, mert nem világos, hogy hogyan hat illetve egy nagyon komoly szakmai közösséget nem dobálok rendületlenül szarral azért, mert nem értek velük egyet – bocs, Boldogkői szerint nem hat és kész, amit felelőtlenség kijelenteni. Ha nem lenne világos, nem a telejósdás, na meg főzés és időjárásjelentés közt telefonvonalon keresztül gerincműtétet végző szélhámosokat védem, hanem azokat a szakorvosokat, akik rendszeresen továbbképzik magukat a saját területükön és az alternatív gyógyászat eszközeit sem vetik el.

Évezredeken keresztül csupán megfigyelés volt, hogy a betegek életminőségére és a túlélési esélyeikre is komoly hatással van az, hogy hogyan viszonyulnak a saját betegségükhöz, de az adott kornak megfelelő tudományos igényű magyarázatot nem sikerült találni rá, hogy miért. Aztán megjelent a pszicho-neuro-immunológia, ami idővel éppen ezzel kapcsolatban szolgáltatott egyre pontosabb feltevéseket, amik kísérletesen magyarázattá is váltak. De írok jobbat, konkrétabbat! Sokáig nem tudták, hogy a meditáció miért és hogyan hat, majd a 20. században megjelent a kognitív pszichológia és az erre épülő terápiás módszerek, amik a legkorszerűbb terápiás eljárásoknak nevezhetők a területen. Ezek egyik ága a tudatos jelenlét alapú kognitív terápia avagy MBCT ami megteremtette a magyarázatot a meditáció hatékonysága és a kognitív pszichológiai folyamatok közt, erről alighanem később még írok a blogon. Az MBCT-ről ráadásul kiderült, hogy nem csak azoknak az állapotoknak a kezelésére alkalmas, amire eredetileg kifejlesztették, hanem az ember általános életminőségét javítja fel, látványos mértékben. A magyar könyvpiacon is megjelent hirtelen több mindfullness könyv, viszont csak azért, mert ezek egy része vállalhatatlanul gagyi, hiba lenne elítélni az MBCT-t.

Visszatérve Boldogkői profra, talán nem túlzás azt mondani véleményként, hogy gyakorlatilag ketrecbe zárta a saját megismerésének határai azzal, hogy hite szerint a bizonyítékokon alapuló tudományon kívül nem létezik és – ami fontos – nem is létezhet más, ami egy alapvető logikai hiba.

Hogy a professzor gyakorlatilag rabságban él, gyakorlatilag becsípődése a téma, eléggé jól mutatja, hogy nem vette észre vagy nem akarja észrevenni, hogy akit meg lehet győzni, azt már rég meggyőzte, akit nem lehet, nem is fogja, viszont a téma alapvetően már régen halálosan unalmassá vált. Van ismerős, aki társadalomfilozófusként mindenféle elborult virtigli szélsőséges gyűlöletkeltő oldalakon hűledezik rendszeresen, holott én is mondtam neki, hogy annak megállapításához, hogy egy portál szélsőjobbos, szélsőbalos vagy szimplán szélsőhülye, nem szükséges folyamatosan nyomon követni, bőven elég elolvasni 10-15 cikket belőle.

Ami még érdekes, Boldogkői professzor idomított rajongói klubja, akiknek mintha nem lenne más dolguk, mint egész nap azzal foglalkozni, hogy aki az alternatív orvostudományt kicsit is komolyan veszi, csakis sötét bunkó lehet, tudományos végzettségtől függetlenül.

Boldogkői hébe-hóba hangoztatja, hogy őt a tudományos közvélemény úgyis megvédi. És nem veszi észre, hogy ez bizony nem így van. Nem, még akkor sem, ha több alapvető dologban igaza van. Egyrészt ez a vita az alternatív orvoslás szószólóival már csak azért is magányos szélmalomharc, mert a tudományos közösség tagjai, mint ahogy számos más szakma képviselői is, energiatakarékos emberek, nem fognak beszállni Boldogkői oldalán több esetben tényleg idiótákkal szembeni vitákba, mert hogy sok értelme nincs, az eléggé világos.

Boldogkőinek van témája látástól Mikulásig, ugyanis a megjelenő cikkjeire persze, hogy mindig lesz a leghülyébbek közt is olyan, aki reagál, ez a jelenség viszont totálisan félreviszi a tudománykommunikációt és inkább árt a témának, mint használ. Az alternatív gyógyászattal foglalkozó orvosok nem fognak rendszeresen vitatkozni vele, mert csöpp ésszel már rég belátták, hogy fölösleges. Ezzel a csoporttal Boldogkői előszeretettel mossa össze az olyan arcokat, akik tényleg izomból nyomják a veszélyes és áltudományos bullshitet, mint például Magyarország egyik nagy-nagy szcientológus-szakértője, Lenkei Gábor, aki elképesztő pénzeket keresett azzal, hogy gigadózisú vitaminkészítményeket adott el, talán több könyvet is kitolt ami arra a konteóra épít, hogy a gyógyszeripar maga a maffia, éppcsak az nincs benne, hogy mindet Xenu szelleme vezérli agyhullámokkal. (Itt megjegyzem, szinte nincs olyan vitamin vagy nyomelem, amit ne lehetne túladagolni, ugyanis egy-egy extrém adagban fogyasztott vitamin például más vitaminok felszívódását, forgalmát, tárolását gátolhatják. ) Szóval például a Lenkei nem olyan hülye, hogy rendszeresen reflektáljon azokra a cikkekre, amik kristálytiszta logikával mutatják be, hogy neki aztán tényleg semmi sem drága, a daganatos betegségeket nem a legbölcsebb vitaminkúrával gyógyítani, amikor pedig mégis, Lenkei a szövegével úgyis porig alázza a kritikusait, ha azoknak történetesen igazuk van.

Aztán vannak például a jámborabb hülyén, mint Szendi Gábor, aki egy ideje ezzel a paleo-baromsággal nyomul, de bármihez is nyúl, általános módszere, hogy tudományos publikációkból kiemelni azt, ami az elméletét megerősítik, azokat pedig szépen hanyagolja azokat az adatokat, amik az agymenéseit gyengítenék. Nem tudom, hogy most mi a helyzet, de Szendi Gábornak, megélhetési szakértőknek, na meg olyanoknak, akik szimplán csak kifogásolták a szegedi professzor tanait, Boldogkői szorgalmasan válaszolgatott és igen, kitaláltad, mindig volt valamilyen országos lap, amelyik le is hozta a cikket.

Ami Boldogkőit illeti, azt nem veszi észre, hogy ugyanúgy hitekben, eszmékben és tanokban gondolkozik, mint a tévéjósok a Budapest TV legjobb pillanataiban, csak éppenséggel ezeknek a hiteknek a tartalma teljesen más és ez a lényeg.

Richard Dawkins több könyvében is visszatér arra, hogy lényegében a most meghatározó, korszerű tudományos gondolkodás gyakorlatilag ugyanolyan vallás, mint a többi, csak a tartalma és persze az elvei teljesen mások: kísérletes reprodukálhatóság, interszubjektivitás és így tovább. Amihez hozzáteszem, hogy a természettudomány és a műszaki tudományok tárgykörébe tartozó összefüggések rendszerint beépíthetők valamilyen gyakorlatban és működőképesek.

Boldogkői professzorból ugyan nem hiányzik a kritikus gondolkodás, azaz a kutató azon képessége, hogy a saját igazát rendszeresen felülvizsgálja, mégis bekerült egy olyan kelepcébe, amiből valahogy sehogy sem tud kimászni. Ez intő példa kell, hogy legyen nem csak a gyakorló kutatóknak, hanem minden, kritikusan gondolkozó ember számára. Sok-sok más teoretikai jellegű mű közül ezzel foglalkozik Pléh Csaba nemrég megjelent könyve is, amit most fogyasztok.

Lehet, hogy a tűző napon ivott fél liter bor beszél belőlem ennyire őszintén Uber-ügyileg, de azért
- ha én nem adok számlát egy ügyfélnek, megbüntet a NAV
- ha (jogilag is) munkáltatóként balesetet szenved valaki az alkalmazottak/partnerek/ügyfelek közt, esetleg elpatkol, de nem volt biztosítva, szinte fix, hogy az ügyészség csinál ki
- ha pofátlanul, a bevételt jórészét kiviszem az országból, persze adózatlanul, akkor a sajtó csinál ki
- ha olyan aljasságokat építek egy sharing economyt valló alkalmazásba, ami magasabb árat kínál, ha az utas mobiljának akkuja merülőben van, "csak" a tech rovatok fognak osztani, de nagyon
- ha azzal érvelnék, hogy valaki nem lehetne közvetve alkalmazottam, mert újságíró, kaszával-kapával lehetne támadni diszkriminációra hivatkozva 
Igen, a taxisok közt van egy rakás szar alak, de melyik szakmában nincs, aranyoskáim? Nem a megbízhatatlan, lehúzós taxitársaság az egyetlen opció a taxizásra. És még egy kínos kérdés: szerintetek az Uber, ha folytatta volna, nem kerül ugyanúgy monopol helyzetbe, de inkább szerepbe, mint a taxi anno és nem ugyanazok a problémák léptek volna fel, csak éppenséggel egyrészt sokkal gyorsabban, másrészt esélytelen lett volna szabályozni? #dehogynem!
Szóval tőlem elmehet az Uber a picsába.

Teljesen más lenne a helyzet, ha lenne mondjuk 10 teljesen hasonló, a piacon versengő szolgáltató, mint ahogy nincs.

Mielőtt valaki azt mondaná, hogy csak a piacellenes, retrográd kretén helyeken tiltják be az Ubert, előtte kicsit kutasson utána. Annyira azért nem kell, mondjuk a Wikipedia már külön szócikket szentelt neki.

Most olvastam vissza, hogy mennyi elütés és elírás szerepel az előző posztomban. Hogy magyarázzam egy kicsit a bizonyítványt: amikor forráskódot hegesztesz, a fejlesztőkörnyezet szól, ha valamit elírtál, esetleg ki is javítja helyesen.

Az OSX-es MS Word nem szól egy büdös szót sem, ha úgy gondolja, hogy valamit elírtál, hanem se szó, se beszéd, átírja a helyes szót hibásra. Megoldás: kérem kapcsolja ki!

Ma reggel arra ébredtem, hogy valaha a gép meg tudja-e majd különböztetni a helyesírási és nyelvhelyességi szempontból tökéletes kifejezéseket [lingua] a nyelv esetlegességeit is tartalmazó kifejezésektől [parole].

Debuggolásban gazdag vasárnap délutánt mindenkinek!

Alapvetően nem szeretem használni a nyomozás kifejezést. Mégpedig azért nem, mert a többség számára hordoz magában egyfajta kettősséget: mintha valaki olyan információnak eredne a nyomába, ami esetleg törvényes vagy etikus eszközzel nem érhető el, más magántitokhoz fűződő joga vagy más érdekes úgyis sérülni fog, mindezt ráadásul az érintettek tudta nélkül. Holott erről szó sincs, végülis minden jól végzett kutatás nyomozás is egyben, lévén, hogy ha ki akarjuk zárni, hogy más tényezők befolyásoljanak egy kutatást, bármilyen területről is legyen szó, azt eleve csak úgy szabad tenni, hogy abba csak azokat szabad bevonni, akiket indokolt is. Ezen kívül olyan misztikusan hangzik a kifejezés a többség számára, pláne, ha magánnyomozásról van szó.

Nem vagyok magánynyomozó, néha hébe-hóba értekezek velük ugyan, így van egy pici rálátásom a témára. Mégis, mik a leggyakoribb tévhitek Magyarországon a magánnyomozók munkájával és a magánnyomozással kapcsolatban? Na ez az a kérdés, amire általában még a tájékozottabb ismerőseim sem tudnak választ adni.

Az első és talán legeslegfontosabb, hogy a magánynyomozó, lévén, hogy nem tagja semmilyen hatóságnak, hivatalos szervnek, kizárólag olyan jogosultságokkal rendelkezik, mint bármely más civil! Innentől kezdve meg ugye nem is annyira félelmetes – ami azt illeti, inkább szórakoztatóba hajlóan szánalmas – ha valaki azt mondja, hogy magánnyomozót küldött az exére. Mivel a magánnyomozó civil, civil jogosultságokkal, ebből egyenesen következik, hogy törvényesen nem férhet hozzá semmilyen olyan információforráshoz, amihez abszolút bárki hozzáférhetne, aki szokott könyvtárba, levéltárba járni, na meg keresni a weben, különös tekintettel a közösségi webre.

Az más kérdés, hogy a hazai magánnyomozó irodák közül nagyon soknál a vezető nyomozók sok-sok évet töltöttek el valamilyen hatóság tagjaiként, így tapasztalatot szerezhettek azzal kapcsolatban, hogy hogyan érdemes keresni, kérdezni. A baráti beszélgetéseknél mindig kérdezik tőlem, hogy jó, jó, de ha valaki korábban megfelelő helyen dolgozott, akkor megfelelő kapcsolatokon keresztül ki tud kérni olyan információkat is, amiket egyébként egy civil nem tudna. Éppenséggel minden lehet, viszont amint ezt valaki megteszi, azzal a személlyel együtt, aki az adatot rendelkezésre bocsátotta, kapásból megsértették a törvényt, az más kérdés, hogy lebukás esetén a hazai bírói gyakorlat szerint a töketlen magyar bíróság legfeljebb olyan pénzösszegre bünteti az elkövetőket, amik nevetségesek egy-egy magánnyomozó munkadíjához képest.

Persze nem mindegy, hogy a kikért adat milyen típusú, esetleg minősített adat, amit érdemes tudni, hogy lassan, de biztosan gyakorlattá válik, hogy nem lehet úgy információt lekérni például egy telkó szolgáltatótól vagy állami szervtől, hogy annak ne maradjon nyoma. Fontos viszont, hogy ilyen információk elérésére az esetek többségében semmi szükség nincs, mivel annyi mindent megosztanak a felhasználók a neten vagy éppenséggel jól irányzott kérdésekkel annyi mindent kikotyognak, amiről nem is tudják, hogy amit elmondanak, abból milyen információ rakható össze.

De akkor mégis mit csinál manapság egy magánnyomozó, amiből meg is tud élni? A rövid válasz, hogy lövésem sincs. Mégpedig azért, mert onnantól kezdve, hogy egy civil jogosultságaival járhat csak el, semennyivel sem tud több információhoz jutni, mint egy harceddzett újságíró. A hosszabb válaszom az, hogy természetesen mindig voltak, lesznek és ma is vannak olyan eszelősen pénzes ügyfelek, akik képesek csilió forintokat fizetni olyan dolgokért egy magánnyomozó irodának, amit sok, profiljában más tevékenységű szervezet is meg tudna csinálni, esetleg kis ésszel még maga az ügyfél is. Amire viszont van kereslet, annak megfelelően lesz kínálat is. Elképesztő, de állítólag a leggyakoribb megkeresés még mindig azzal kapcsolatban érkezik, hogy valaki nagyon tudni akarja, hogy félrekúr-e a párja, amit gyorsan el is neveztek megcsalás-nyomozásnak, megcsalás-felderítésnek.

Ezzel a szolgáltatással – vagy mivel – kapcsolatban már eleve van egy halomnyi tévhit. Nem tudom már, hogy melyik hírportál csinált egy interjút egy magándetektívvel, aki beszámolt róla, hogy meg kellene figyelni a férjét vidéken és van rá harmincezer forintja, ami pedig döbbenetes az egészben, hogy a legtöbb megkeresés körülbelül ilyen, ha nem idiótább. Valakinek a követéséhez alapvetően csak nagyon ritkán van szükség fizikailag is a nyomában lenni egy olyan korban, ahol kellően bravúros modellek alapján kimutatható, hogy ki kivel kavar, még akkor is, ha fel sem vették egymást ismerősnek valamilyen közösségi szolgáltatásban, például a Facebookon.

A nyomozós filmekben azt láthatjuk, hogy a detektív magányos farkasként egy kocsiban dekkolva távcsővel kukkolja a megfigyelni kívánt személyt, ami távolabb nem is állhatna a valóságtól. Ugyanis ahhoz, hogy valakinek a hollétét úgy figyeljék meg folyamatosan, hogy ne vegye észre, nem kevesebb, mint öt-hat, de sokkal inkább hét különböző kocsi és különböző nyomozó kell. Nem kell nagy agytrösztnek lenni, hogy belássuk, mindez nem fog kijönni néhány tízezer forintból, ami azt illeti, még néhány százezerből sem! Szóval kattant multimilliomosokon kívül aligha éri meg valakinek, viszont elég mindössze néhány fizetőképes ügyfél és már van is belőle bevétel. Viszont ha a megfigyelő lebukik, akinek mondjuk a rendszámát is megjegyezte a megfigyelt személy, azzal a kínos következménnyel járhat, hogy akit megfigyeltek, esetleg meg sem áll a rendőrségig vagy az ügyészségig, aztán jól feljelenti az illetőt például zaklatás miatt, aminek könnyen lehet az eredménye, hogy az egész bagázs bukik vele együtt, aztán lehet magyarázkodni a bíróság előtt.

Valamelyik webhelyen olvastam, hogy a megcsalás-felderítési műveleteket fotókkal dokumentálják, azaz fotózzák az érintettet, amit meg konkrétan nem is értek. Azért nem, mert egy nemrég hatályossá vált törvénymódosítás miatt a magánszemélyek fotózásával kapcsolatban olyan szigorú a jogi szabályozás Magyarországon, ami szinte az egész világon példátlan, ahogy arról a 444 korábban alaposan beszámolt A lényeg annyiban foglalható össze, hogy személyazonosság megállapítására alkalmas módon senkiről sem készíthető fotó, kivéve, ha az tömegrendezvényen készült, a szórakozóhelyek pedig úgy húzzák ki magukat a teljesen idióta szabályozás alól, hogy egy felirattal jelzik a vendégek felé, hogy a szórakozóhely magánterület, ennek megfelelően aki belép, elfogadja azt, hogy róla fotó készíthet a szórakozóhely által megbízott fotós. Gyakorlatilag minden más esetben az érintett beleegyezését kell kérni már eleve a fotó elkészítéséhez is, nem még hogy annak bármilyen felhasználásához. Ettől még elvben nem elképzelhetetlen, hogy valaki egy gyermekelhelyezési perben a bíróság előtt azt bizonygatja, hogy az exneje milyen rossz szülő, mert mindenkivel lefeküdt, csak a Lenin szoborral nem, abban az esetben, ha ezzel kapcsolatban fotókkal jön elő, az kapásból közvetlen tárgyi bizonyítéka egy törvénysértésnek, amit ráadásul teljesen értelmetlen előhúzni a bíróságon, mivel ott csak törvényes úton beszerzett információ fogadható el bizonyítékként.

Tehát mindegy, hogy milyen, akár vállalhatatlan képek is vannak valakiről, az nem használható fel, mint bizonyíték annak bizonyítására, hogy az illető piás, drogos, kurvapecér, mivel érthetően az érintett nem járult hozzá, hogy lefotózzák az ablakon át, amikor éppen egy thai prosti seggéből szippantotta ki a kokaint többgyerekes családapaként. Igaz, a feleség mondhatja ez, mivel sem a kriminalisztikában, sem a bíróság előtt semminek sincs előre meghatározott bizonyító ereje, az legfeljebb egy tanúvallomás lehet, amit ráadásul a bíró vagy figyelembe vesz vagy sem.

Amivel megbízásokat legtöbbször kapnak a magánnyomozók, már egy sokkal értelmesebb terület, ugyan abban sem igazán értem a racionalitást. Teljesen érthető, hogy ha például valakinek a cége egy másik céggel olyan típusú együttműködést kötne, amiben kiemelten fontos a másik cég megbízhatósága, szeretné az üzleti partnert annyira ismerni, amennyire csak lehet. Márpedig ha például két technológiai cégnek egymással méregdrágán fejlesztett, csak házon belül használt megoldásokat kell megosztania egymásnak, bőven indokolt lehet néhány millió forint előzetes ráfordítás annak a megállapításához, hogy valóban eléggé megbízható-e a technológiai partner.

Egy-egy cég átvilágítása ilyen esetben nem merül ki a gazdálkodásának megismerésétől, mivel attól sokszor elválaszthatatlan, hogy mit is csinálnak a pénzből pontosan. Én magam is több olyan helyen jártam, ahol elképesztő adatvagyont tároltak, de a cég profilja annyira specifikus volt, hogy akkor, ha szerverestől odaadták volna a teljes adatvagyonukat, akkor sem tudtam volna vele egykönnyen mit kezdeni, egyszerűen azért, mert nem értettem volna meg, legalábbis azonnal biztosan nem. Ráadásul olyan esetben sem, amikor a cég tevékenysége olyannal kapcsolatos, amit tanultam.

A cégadatok bányászása sok-sok újságíró számára napi rutin, az viszont remek kérdés, hogy a belső működéssel kapcsolatos releváns információk egyáltalán kinyerhetők-e ésszerű időráfordítás mellett. Ismétlem, amit írtam a poszt elején: a magánnyomozó, hasonlóan az újságíróhoz, civil, azaz eleve olyan eszközöket, amiket a jog csak titkos adatgyűjtésnek illetve titkos információszerzésnek nevez, nem. Senkit sem lehet bepoloskázni, hangpuskával lehallgatni, az informatikai rendszer adatforgalmába belefülelni és így tovább. Azaz a megmaradt nagyon kevés, törvénybe nem ütköző, viszont esetleg az etikusság határán mozgó eszközt kell hatékonyan alkalmazni. Egy megbízott etikus hekker vagy auditor cégnek ezerszer több jogosultsága van, mint egy magánnyomozónak.

Itt viszont eljutottunk oda, hogy bárki, aki szerzett egy kis eddzettséget az adatelemzésben, majd telepít egy Maltego-t, Palantir-terméket,  SPSS Modelert, vagy hasonlót, aminek sokszor még community edition, azaz terméktámogatást nem tartalmazó, de ingyenesen használható változata is van, majd az feltölti a szükséges, szabadon hozzáférhető vagy kinyerhető adatokkal, a versenyben simán elpicsáz bármilyen szépnevű magánnyomozó céget egy szervezet átvilágítása közbeni versenyben.

Csak néhány ötletem van, hogy olyan, kívülállóként pattintott kőkorinak számító piac, mint a magánnyomozás, egyáltalán hogyan marad életben így 2016-ban. A magyarázat alighanem az, hogy mindig is lesz kis számú, de nagyon fizetőképes ügyfél, valamint nagy számú, nagyon könnyen beszerezhető információ, amiért az előbbi fizetni hajlandó.

Képek: netről innen-onnan, a könyv pedig full komolyan létezik!