Martin Seligman szokas szokás kognitív pszichológia depresszió mentális betegség tanult tehetetlenségHa közelebb szeretnénk jutni ahhoz, hogy megértsük az emberi viselkedés természetét, - ahogy arra később kitérek ez végülis a szokások halmazának is tekinthető - a több lehetséges út közül a legcélravezetőbbnek sokak szerint a behaviorista-, majd kognitív magatartástudomány által kidolgozott viselkedésmodellek tanulmányozása. 

Menjünk vissza kicsit a kályhához: ott van például az operáns kondícionálás, pavlovi viselkedés modellje. Abban az esetben, ha egy állat azt tanulja meg, hogy valamilyen viselkedés esetén jutalom jár, azt a viselkedést gyakrabban fogja produkálni, míg ha azt tapasztalja, hogy bizonyos viselkedést büntetést kísér, el fogja kerülni azt. A jelenségben kulcs szerepet játszó jutalmazórendszer pedig mindebben kulcs szerepet játszik, ami az egyszerűsített magyarázat arra, hogy a patkányok a laboratóriumban miért képesek nyomkodni a beléjük heroint adagoló, ilyen módon kellemes érzést kiváltó pedált (önjutalmazás) akár egészen addig, amíg bele nem pusztulnak a heroin hatásaiba. 

Ugyanakkor olyan, sokkal komplexebb jelenségekre is magyarázatként szolgálhat, hogy az arra hajlamos személyek miért válnak bűnözővé, míg azonos szociokulturális közegből származó társaik nem. Ugyancsak a tanulás-megerősítés a kulcs, ha valaki megtanulja, hogy tisztességtelen eszközökkel, például az óvodában verekedéssel könnyebben előnyökhöz juthat, ez a problémamegoldási eszköztárában előkelő helyen foglal majd helyet és gyakrabban ismétlődik, amit pedig említeni sem kell, minél előbb alakul ki egy ilyen szokás, annál kisebb az esély arra, hogy megváltozzon illetve annál több energiabefektetésre lenne szükség új, a társadalmi norma által már elfogadható magatartásformák felvételéhez. 

Mindez, amit eddig írtam, egy nagyon szemléletes, ámde durván pongyola megfogalmazása volt a lényegnek: amiből jutalom származott, hajlamosak a kísérleti állatok ismételni, amiből büntetés, azt elkerülni. A kognitív pszichológia számos modellel jelentősen továbbfinomítja ezt a képletet, egyrészt figyelembe véve, hogy magasabb rendű állatok valamint az ember esetében bőven többről van szó, mint a jutalmazórendszer működéséről. Viszont ez alapján lehetőség van ellentmondásosnak tűnő magatartásformák megértésére, azaz amikor valaki olyat csinál, ami messze nem jár semmilyen jutalommal, mi több, egyenesen káros rá nézve, amivel az illető tisztában is van, mégis rendszeresen ismétlődik. A nagyon rövid magyarázat az, hogy valamikor az adott viselkedésforma adaptív volt, azonban időben maladaptívvá vagy kimondottan patológiássá vált, mivel azt nem oltotta ki semmilyen más hatás, ingeregyüttes. 

A maratoni bevezetés után most egy, az emberiség jókora részét megnyomorító betegségről fogok írni, eléggé széles körben elismert modellekkel együtt. 

Jól ismert, hogy az unipoláris depresszióban szenvedő betegek úgy gondolják és érzik, hogy nem képesek irányítást gyakorolni az életük felett és bármit is próbálnának tenni, a helyzetük nem javulna. 

Az 1970-es években Martin Seligman érdeklődését felkeltette a téma és feltételezte, hogy az unipoláris depresszió kialakulásának kulcs tényezője az a fajta viselkedési beállítódás, amit később tanult tehetetlenségnek neveztek el. Seligman nem túl kedves, ámde annál tanulságosabb állatkísérleteket folytatott, egészen pontosan kutyákon. A kísérletben használt kutyák egy ketrecbe voltak zárva. Ha felvillant egy lámpa nem sokkal később áramütést kaptak a doboznak abban a felében, amiben éppen voltak. Abban az esetben viszont, ha gyorsan átugrottak a ketrec túloldalára, nem kaptak áramütést. Ahogy az sejthető volt, a kutyák nagyon gyorsan megtanulták, hogy amint a lámpa felvillan, át kell ugraniuk a doboz túloldalára és így egy az egyben elkerülhetik az averzív ingert, ami itt áramütéssel járt.  

Martin Seligman szokas szokás kognitív pszichológia depresszió mentális betegség tanult tehetetlenség

A kutyák pontos napirend szerint aludtak és voltak ébren, de az előbb említett csoporton kívül a kutyáknak volt egy másik csoportja is. Ők olyan függőágyba aludtak, ahol véletlenszerű időközönként kellemetlen áramütést kaptak. Természetesen ezeket a kutyákat szintén elhelyezték a kísérleti ketrecben és annak ellenére, hogy tudták, hogy a lámpa felvillanásakor át kellene ugraniuk a ketrec másik oldalára, vagy csak 1-2 alkalommal ugrottak át, megint más esetben teljesen passzív módon tűrték a ketrecbeli áramütést, mivel alvás közben hozzászoktak, ha úgy tetszik, megtanulták, hogy az áramütések teljesen esetlegesek, nem tehetnek ellenük semmit. Kialakult a tanult tehetetlenség. 

Ráadásul azoknál a kutyáknál, ahol a tanult tehetetlenség kialakult, az emberi depresszióhoz igencsak hasonló tüneteket figyeltek meg. 

Később, Seligmanéhoz hasonló patkánykísérletekben azt figyelték meg, hogy a tanult tehetetlenségre kondicionált, gyakorlatilag depresszióssá vált patkányok agyában a noradrenalin és a szerotonin aktivitása csökkent. Ha agyi ingerületátvivő anyagokról van szó, fontos tudni, hogy annyira azért nem egyszerű a képlet, mint ahogy a női magazinokban olvashatjuk, ha dopaminról, noradrenalinról és szerotoninról van szó a hangulat vonatkozásában. Máig nem tisztázott minden részletében, hogy bizonyos mentális betegségeknél, konkrétan egy-egy betegnél arról van szó, hogy ezeknek az anyagoknak a termelődése csökken, a termelődésük normális marad, azt viszont az agysejtek receptorai nem kötik meg vagy éppenséggel túlságosan gyorsan felzabálják őket az idegsejtek az idegsejtek nyúlványait képző szinaptikus résekben. Ráadásul mindezen számos tényező tovább bonyolít, például az ingerületátvivő anyagra való eltérő érzékenység az agy bizonyos régióban. Ezért van, hogy az antidepresszánsok közt a szerotoninforgalomra ható szerektől a betegek egy része határozottan jobban lesz, megint másik része rosszul lesz tőle, míg mások a noradrenalin és/vagy dopamin forgalmára ható szerekkel kerülnek vissza az életbe, más depressziósoknál viszont ugyanezek csak mellékhatásokat produkálnak. 

Tehát az, hogy „minden fejben dől el”, olyan értelemben, hogy tudunk változtatni bármilyen tulajdonságunkon és lelki állapotunkon, ha akarunk, nem több, mint egy közkeletű bugris prosztóbölcsesség még akkor is, ha csak idegélettani szempontokat veszünk figyelembe. 

A depressziósok persze sokszor nincsenek kitéve rendszeres áramütéseknek és hasonló averzív ingereknek, viszont nagyon sokak életében adódnak rendszeresen ismétlődő kellemetlen élethelyzetek, ami ellen ott és akkor tényleg tehetetlenek. Ha pedig megtanulják, hogy tehetetlenek a sorsukban bekövetkező szenvedést okozó külső tényezőkkel szemben, amik rendkívül sokfélék lehetnek és nagyon sok esetben kívülálló számára észlelhetetlenek, végülis kialakult az egyénben a tanult tehetetlenség. Az emberi tanult tehetetlenségnél viszont nem korlátozódik a beállítódás az adott kellemetlen élethelyzetre, hanem az általános emocionális beállítódás részévé válik, ami pedig legalább ilyen fontos, hogy még akkor is fennmarad, amikor már megszűnik a szenvedést okozó, esetleg traumatizáló, kellemetlen élethelyzet! 

Mindenki él át az életében valamilyen szenvedést, akár olyat is, ami már nem is tudatosul benne, mégsem lesz mindenki depressziós, így adja magát a kérdés, hogy miért? Seligman elméletét többen tovább finomították, kiegészítve a belső attribúciók elméletével. A rendszeresen vagy időnként kellemetlen ingert elszenvedő emberek, például a megbuktatott diákok vagy kirúgott alkalmazottak egy része úgy gondolja, hogy a tényező, ami a kellemetlen érzetet okozza bennük, teljes egészében belső, belülről fakadó, csak ők tehetnek róla, másrészt általánosan, globálisan jelentkező rájuk és stabil, azaz nem bíznak benne, hogy változtathatnak a helyzetükön. Megint másoknál kevésbé jelentkezik az önvád valamilyen kellemetlenség bekövetkezte miatt, nem gondolják stabilnak és megváltoztathatatlannak a szituációt és a kellemetlen érzést az adott helyzettel kapcsolják össze, azaz nem általánosan jelentkezik, hanem specifikusan. 

A kognitív pszichoterápiában éppen ezt a depressziót fenntartó, erősítő attribúciót próbálják megváltoztatni, ami messze nem könnyű olyannál, aki több éve él együtt vele, hozzászokott, tipikusan a családból is ezt hozta és így tovább. A terápiát már az eleve nehezítheti, hogy a depressziós beteg mire orvoshoz, terapeutához kerül, súlyosan beszűkülhet, átmenetileg nehezebben tanul, ami igaz az új viselkedésformákra is. A tanulási folyamatok meglassulását a hippokampusz piramis sejtjeinek cornu ammonis régiójában történő, sejtek pusztulásával is magyarázzák, elsősorban a CA3-as és CA4-es sejtek érintettek. 

Egyszerűsítő, kicsit fals metaforával megfogalmazva a depresszió egy olyan szokás, ami az élet minden területére kihat és további maladaptív szokások, így például az elkerülő viselkedés szokását vonzza magával. 

Mit lehet tenni a depresszió kialakulása ellen? Van egy rossz hírem. Személyes véleményem szerint alig valamit, szinte semmit. A depressziónak nagyon komoly magatartásgenetikai háttere van, ezen kívül arra sincs hatásunk, hogy milyen családból jövünk, ezen kívül számos olyan averzív inger van, ami folyamatosan ér és nem is veszünk róla tudomást, akaratlanul elnyomjuk, viszont attól még ugyanúgy alakítja a tanult tehetetlenség kialakulásának irányába hat. Hiába mondjuk, hogy leszarjuk, legbelül foglalkozunk vele. A depresszió nem válogat szegény, gazdag, fiatal, idős, férfi és nő közt, mindenki lehet érintett. Más kérdés, hogy kultúránként eltérő, hogy a depresszió tünettana milyen, de még egy kultúrán belül is jelentős eltérések vannak olyan tekintetben, hogy ki milyen valószínűséggel lehet érintettje. 

Martin Seligman szokas szokás kognitív pszichológia depresszió mentális betegség tanult tehetetlenség

Mit lehet tenni, ha már kialakult? Minél gyorsabban orvoshoz kell fordulni, de számolni kell vele, hogy az antidepresszánsok teljes hatásukat 2-3 hét alatt fejtik ki és alapvetően a tüneteket szüntetik meg, ezért lehetőség szerint terápiás üléseken is részt kell venni akkor is, ha ez a hazai jövedelemviszonyokhoz képest meglehetősen drága. Abban az esetben, ha a gyógyszer nem hozza a várt hatást, másikra kell váltani, ha pedig az orvos már jópárszor félrenyúlt a gyógyszer megválasztásával kapcsolatban, másik orvost keresni. A terapeuták esetén ugyanígy, csak ott nagy különbség, hogy a pszichoterápia hatása sokszor csak hónapos távlatokban érzékelhető. Szivesen belemennék abba, hogy sajnálatos módon Magyarországon fájóan hibás a többségi felfogás a mentális egészségüggyel és egészségvédelemmel kapcsolatban, úgy gondolják, hogy orvoshoz menni ciki, aki orvoshoz megy az bolond és így tovább, aminek rendkívül káros hatása, hogy éppen emiatt a stigmatizáló hatás miatt sokan már csak akkor kerülnek orvoshoz többen, amikor már a betegség durván eszkalálódott. Egy olyan országban, ahol a többség nincs tisztában vele, hogy mi a különbség a pszichológia szakot végzett nőimagazin-firkász, a klinikai szakpszichológus, a terapeuta és a pszichiáter közt ráadásul sokszor azoknak lenne szükségük ellátásra, akik mindezt cikinek tartják, csak éppen más betegség kapcsán. 

Ahogy abban is szivesen belemennék, hogy orvosi kompetenciák közt mekkora a különbség, például egy vidéki orvos engem majdnem kinyírt egy gyógyszerrel, amivel kapcsolatban mondtam is neki, hogy az én tudásom szerint nekem azt nem szabad szednem, megint másik egy jól választott készítménnyel visszahozott az életbe. 

Komoly zavar van a fejekben, de jelentős előnyben vannak azok, akik legalább érdeklődnek a betegségek és egyáltalán az életvezetési problémák iránt. Az ezzel kapcsolatos „népnevelés”, ismeretterjesztés hasznos, de megvannak a határai. Csernus Imre például sokadszorra haknizza végig az országot olyan témákat előhúzva, amik tényleg sokakat érintenek és érdekelnek, néha az elején, néha pedig a végén jól lebassza a hallgatóságot amiatt, hogy végighallgatták ugyan, de a többség majd úgysem fog változtatni az életén, miután hazamegy az előadásról. Csernus doktornak jár a piros pont, amiért felnyitja a szemeket, azaz sokan az ő könyvein, előadásain keresztül jönnek rá, hogy miben kellene változtatni az életükön, amiért viszont jár a fekete pont, hogy teljesen általános, hogy ezen túl semmiféle kapaszkodót nem javasol. Pedig kellene. Mert a felismerés néhány ritka esetet nem számítva, nem elég, ha egy berögzült szokáson kell változtatni. Ha pedig egyedül nem megy, alighanem nem a legjobb barátokkal való beszélgetés lesz a megoldás (akik azért a legjobb barátok, mert részben ugyanazokkal az attitűdökkel rendelkeznek és hasonló megoldási stratégiákban gondolkoznak, jó esetben nem rosszabbakban), hanem egy tényleg profi terapeuta. 

Emellett persze vannak olyan önsegítő könyvek is, amikben csak a benne lévő gyakorlatokat kell csinálni, az egyiket már javasoltam is egy korábbi posztban, ahol kitértem arra is, hogy hogyan érhető el, hogy ne a gondolataink és megszokásaink irányítsanak minket, hanem szükség esetén mi irányítsuk a gondolatainkat, ennek megfelelően érzéseinket.  

Summázva minden, ami alapján alakítjuk az életünket, az életszemléletet is ideértve, tanult magatartásforma eredménye, márpedig ha tanult magatartásformáról van szó, az meg is változtatható, persze néhány egyszerű esetet leszámítva nem kevés idővel és gyakorlással. Ahogy az is tanult, hogy valaki megszokja, hogy a férje rendszeresen sakálrészegen megveri, akár a gyerekeket is veszélyeztetve – párkapcsolati függőségnek hívják és alighanem még ma írok arról is. Hogy egy ilyen hülye élethelyzet hogyan rögzülhet, arról kicsit később. 

Megjegyzem, a szakirodalom szabályosan használja a tanult sikeresség (l. Csíkszentmihályi) fogalmát is! Aminek szintén vannak szélsőséges esetei. Amikor valaki például elvállal egy feladatot minimális szakmai kompetenciával vagy létrehoz egy vállalkozást (oh, bocsánat start-up-ot) úgy, hogy a „világmegváltó” ötlete sikerességének nincs racionalitása, nos, amellett, hogy pár pillanatig eszem a kefét, aztán az jut eszembe, hogy az illetőnek gyerekként biztos mondhatták okkal-ok nélkül, hogy ő a legokosabb, legeszesebb, legaranyosabb a világon, aztán röviden szólva elhitte és úgy maradt… 

Egyébként tényleg minden cinizmus nélkül tudom irigyelni a az indokolatlanul nagy önbizalommal rendelkező embereket. Elvégre ki ne vágyna arra, hogy ne érhesse akkora pofáraesés, ami után nem tud simán méltósággal felállni? Márpedig az önbizalommesterek pszichés immunrendszere pont ilyen. Hiába hibáznak akár sokszor és nagyot, mernek újrakezdeni, ha pedig mernek újrakezdeni, az növeli az esélyét annak, hogy sikert érnek el, szemben azzal, mintha egyáltalán nem mernének egy csúnya fiaskó után új dologba belevágni. Az optimizmus, önbizalom is szokás, tanulási folyamat eredménye, csak nem szabad túltolni. 

(A terminológiai pontatlanságokért, egyszerűsítésekért elnézést.)