Kezdeném azzal, hogy nem, nem ítélem el a coach-okat és hasonló, segítő tevékenységet végző szakembert összességében. Viszont a többségben lévő félművelt kontár részük nagyon sokszor messze túllépi a hatáskörét, ennek megfelelően sokkal többet árt, mint használ az ügyfeleinek. Sokuk például életvezetési tanácsokat osztogat, amihez sem a megfelelő képesítéssel nem rendelkezik, lévén, hogy nem klinikai szakpszichológus és nem is orvos, emellett igazából gyakorlatilag joga sem lehetne hozzá, hogy akár minimális mértékben is beleszóljon más életébe. A jó coachoké és mentoroké, akik tudják, hogy meddig mehetnek el és hogyan, tiszteletem. Viszont ezekkel a többségben lévő balfaszokkal a legfőbb probléma, hogy úgy pusztítanak, hogy közben még csak meg sem lehet fékezni őket. Hiába tartalmazza a büntető törvénykönyv a kuruzslást, ma még az olyan hajmeresztően veszélyes baromságoknak sem lehet elejét venni, mint az otthonszülés, amilyen logika alapján lehetne mondjuk otthoni epehólyagműtét is. Márpedig ha valaki hivatásszerűen hatást gyakorol valakinek az életére, az is beavatkozás, csókolom! Na most akkor mit lehetne kezdeni azokkal, akik hivatásszerűen olyan dolgokat mondanak, aminek idővel komoly kihatása lehet az ügyfelek életvitelére, egészségére? Na igen, semmit.
Aminek apropóján ezt a posztot írom az, hogy egyre gyakrabban találkozom azzal a véleménnyel, miszerint a negatív embereket, jelentsen ez bármit is, kerülni kell. Nincs magyarázat, semmi, csak annyit mondanak, hogy kerüld, aztán jó lesz. Való igaz, hogy vannak olyan energiavámpírok, akiknek tényleg az a heppjük, hogy rossz megszokások és kognitív torzításaik miatt csak úgy borítják a másikra a saját problémáikat, amiket eltúlzottnak lehet érezni (itt jelzem, hogy „eltúlzott probléma” tudományos értelemben nem létezik) és a jóég tudja miért, még élvezik is. Itt most nem róluk lesz szó.
Problémái mindenkinek adódnak, különbség abban van, hogy egyesek gyorsan átlépnek rajta gondolatban vagy ha ténylegesen megoldandó külső tényezőkről van szó, elkezdenek vele foglalkozni, aztán meg is oldják. És persze, ha terhes nekik, teljesen természetes dolog, hogy megosztják azt a szűk környezetükkel, akik jó esetben nem akarnak beleugatni a magánügyeikbe. Emlékeim szerint két ötöd-három ötöd az arány a pozitív témák javára, ami mellett egy emberi kapcsolat stabil marad, azaz elővigyázatosságot igényel, hogy mennyire terheljük még a bizalmasainkat, vagy akár a legjobb barátainkat is, mivel ha rendszeresen túlterheljük őket, idővel csúnyán megroppanhat a kapcsolat.
Ma hajnalban ismét arra riadtam fel, hogy félrevert a szivem, fulladtam, az izmaim be voltak görcsölve, iszonyúan szédültem és persze a saját zsíromban úsztam és arra gondoltam, hogy ha mindent megoldanék az életben, ez alighanem továbbra is fennmaradna. Nincs pánikbetegségem, viszont egy kiadós, de csendes pánikrohamhoz hasonlítani az egészet, az ilyen esetekre karnyújtásnyira betárazott gyógyszert bedobtam, el is múlt egészen gyorsan, de már bőven reggel lett, mire egyáltalán fel tudtam kelni. Orvosit végzett és orvosi kérdésekben igencsak tájékozott ismerőseim szerint ki vagyok merülve, amit mondjuk eddig is tudtam, emellett nem kis bizonytalanságban élek szinte minden területen, talán az egyetlen állandóan meglévő jó dolog, hogy imádom, amit csinálok, különben már fix, hogy elpatkoltam volna.
Amikor találkozom vagy telefonon beszélek valakivel, akit a barátomnak mondhatok (na, belőlük van mondjuk egy maréknyi, de közülük nem biztos, hogy ők is barátjuknak mondanának), persze, hogy előkerül, hogy mi van a betegségeimmel, meg úgy egyáltalán hogy vagyok és bizony felérne egy büdös nagy hazugsággal, ha elhallgatnám, hogy bizony vannak rosszulléteim bőven, szakmailag nem tudok olyan sebességgel fejlődni, amennyire szeretnék és ismét úgy érzem, hogy hiányzik egy társ az életemből, aminek a hiánya sem valami kellemes. Egy szóval csupa negatív dolgokat mondok, mivel ez van előtérben az életemben és ez az a része, amit csak egy szűk körrel oszthatok meg, öntöm a másikra a fost dézsányi mennyiségben. Persze végig figyelembe veszem, hogy a másik nem terhelhető a végtelenségig, ahogy arra korábban is utaltam.
Itt csúszik a képbe az a félreértelmezett őrület, miszerint a „negatív emberek” társaságát kerülni kell, mert a hangulat bizonyos szempontból tapadós. Nem mennék bele olyan részletekbe, mint amilyen az, hogy a súlyosan maguk alatt lévő emberektől is sokat lehet tanulni, például azzal, ha megfigyeljük, hogy ők milyen gondolati hibák okán látják olyan pokolinak a saját életüket, hogyan-nem tudják megoldani a problémáikat. Nem, nem ez a lényeg. Nem könnyű megfogni, hogy mi a legirritálóbb abban az egyre inkább közkeletű felfogásban, hogy aki boldogtalan, az maga a lepra, a fertő, kerülni kell, mint a büdös szart, de jó esetben nem válik valamiféle társadalmi konvencióvá. Mármint egyrészt a negatív emberek kerülése, másrészt hogy egoista módon csak a jót mutassuk magunkból, amire jókora lapáttal rátesz a közösségi média. Én mondjuk sokszor önzetlenül végighallgattam olyan arcokat is, akiknek akár a problémája számomra egyszerűen nem is volt értelmezhető probléma, de gyorsan rájöttem, hogy ha a helyükben lennék és az agyukkal gondolkoznék, bizony érzékelhetném súlyos és megterhelő problémának ideig-óráig. Viszont ha a saját problémám lenne, egy jól irányzott mindhackinggel bizonyára gyorsan feloldanám a dolgot belül illetve máshogy kezelném a külső tényezőt. Mióta egyáltalán ember az ember, természetes, hogy meghallgatja a másikat, a mondandó pedig persze, hogy nem mindig vidám töltésű.
Szóval mit is mondanak ezek a wannabe coach-ok, hűtőmágnes-bölcsességek, önmagukat valódi életvezetési tanácsadónak nevező balfaszok, akik akár egy-egy nyolc-tíz évig képzett terapeuta órabére mellett dolgoznak? Azt, hogy legyél önző, került a negatív arcokat, szarjál más problémáira, meg se hallgasd őket. Hogy szerintük miért? Mert csak, azért, gondolom, de alighanem még racionalizálják is a saját veszélyes hülyeségüket. Nem, nem igaz, hogy feltétlenül lerántanának a pokol tornácára azok, akik megosztják a problémáikat, még ha esetleg kicsit megterhelő is. Viszont ha követnénk ezeknek a kontár coachoknak a életbölcsességeit, egy olyan, amúgy szürreális társadalomban találnánk magunkat, ahol az emberekből totálisan kihalt az emberség, más empatikus megértése, bőven beteges szintre hágna az individualizmus és egoizmus, az egymás felé mutatott érzéketlenség. Nem kellenek ide pofás evolúciós pszichológiai elméletek és hálózatelméleti modellek, hogy józan ésszel belássuk: egy ilyen társadalom konkrétan összeomlana.
Nemrég egy videóinterjúban hallottam, hogy a magyar nyelvűek közt a legmeghatározóbb Bura.hu pszichológiai problémákkal foglalkozó közösségi szájt közösségének tagjai sokszor jobban lesznek attól, hogy metsző őszinteséggel kiírhatják magukból a szenvedéseiket, akár jobban, mint a családtagjaiknak tudnák elmondani, de a lényeg most nem ez. Hanem az, hogy akik a Búra-közösség tagjai vagy már nem búráznak, mert megoldódott a problémájuk, nos, nincs információ róluk, hogy bármelyikük is öngyilkos lett volna. Az viszont tudható, hogy ketten is véget vetettek az életüknek azok közül, akik otthagyták a közösséget. Ha már Búra.hu, nagyon érdemes megnézni ezt, na meg ezt az interjút emberségről, megértésről és mások segítéséről.
Szóval igenis, lehetőségeidhez mérten hallgasd meg a másikat, ha teheted, függetlenül attól, hogy egy régi barátodról, egy exedről, egy munkatársaidról vagy kiről van szó, főleg olyan szituációban, amikor egy mélyebb beszélgetés közben, akár az ebéd közben fektet beléd annyi bizalmat, hogy veled osztja meg, hogy aktuálisan mi nyomja a lelkét. Persze az energiavámpírokat és rokon jószágokat is a helyükön kell kezelni, akik mondjuk kimondottan azon élvezkednek, hogy más fáraszthatnak.
Ha mondjuk egy konferenciáról van szó, csak azért, mert valakiről messziről süt a letargia, úgy néz ki, mint akit kimostak, aztán elfelejtettek kivasalni, ne kerüljük már, mint a büdös szart! Az alapjáraton letargikus beállítottságú vagy éppen problémákkal szembenéző embereknek nem elég probléma önmagában a helyzet, amiben vannak, mégis? Ha a coach-ok többsége által sugallt emberellenes patkányságokat mindenki követné, ezek az emberek még a környezetük mások alkotta védőhálójából is részben vagy teljesen kiesnének.
Összefoglalva nem, nem kell, hogy bárkinek is a hobbiterapeutája legyél, más ember problémája ne legyen büdös, persze jó belőni és felismerni a szükséges határokat és természetesen senki se próbálja más problémáját megoldani. Viszont az üzenet, hogy kerüld a negatív embereket, ahogy írtam, az elképzelhető egyik legundorítóbb üzenetet hordozza magában az emberséggel kapcsolatban: hogy hagyjuk el éppen azt a tulajdonságunkat, ami egyáltalán emberré tesz minket, a másokon való segítés, a másokra való odafigyelés valamilyen formája. Ez az egyik kulcsa egyáltalán annak is, hogy ne idegenedjünk el egymástól.
