Attól, hogy ezt a blogot elsősorban szakmai témáknak szántam, nem jelenti azt, hogy más nem fordulhat elő benne, ami azt illeti bárkinek a magánéletében, így az enyémben is történhetnek olyan dolgok, amiket ésszel megírva olyan poszt sülhet ki belőle, amiből mások tanulhatnak.

Ma éjszaka nagyon rosszul voltam, nem tudtam sem aludni, sem pedig mozogni és az jutott eszembe, hogy mennyire ki vagyok szolgáltatva az egészségemnek. Volt az életemnek egy olyan szakasza, amikor gyakorlatilag folyamatosan feküdnöm kellett, de legalább észnél voltam és volt időm elgondolkozni sok mindenen, már amennyire ezt a fájdalomcsillapítók és hasonló mérgek lehetővé tették. Ez az éjszaka kicsit hasonló volt, ugyan az sem szerencsés, ha túl sokat agyal azon az ember, hogy miért vált azzá, ha úgy tetszik olyanná, amilyen, néha érdemes megtorpanni egy kicsit és elgondolkozni rajta. Nagy sok esetben lehet, hogy amit bukásnak vélünk, valójában nem pusztán kudarc.

Vannak elméleti és alkalmazott tudományos témák, amikről azt hittem évekkel ezelőtt, hogy az életbe semmi közöm nem lesz hozzájuk, míg megint más érdeklődési területek, amikről úgy gondoltam, hogy akár érdemes lehet az életemet is neki szentelni, háttérbe szorultak, legalábbis hivatásszerűen nem foglalkozom velük. Értek olyan dolgokhoz, amikről nem hittem volna, hogy valaha beletanulok, míg olyanokhoz meg nem, amikről konkrétan tudom, hogy szükség lenne rá, de egyszerűen nincs hozzá elég motivációm, hogy beletanuljak. Hogy miért is alakult így, azzal kapcsolatban van egy hipotézisem, amiről meg kell, hogy mondjam, számomra eléggé dermesztő.

bukas bukás kudarc megküzdési stratégia pszichológia ego


Amikor elkezdtem tanulni a gördeszkázást, aztán ott bénáztam a betonon, odajött egy ötéves forma srác és megkérdezte, hogy kipróbálhatja-e, mire mondtam, hogy persze, de csak óvatosan. Szabályosan az állam leesett! A srác ráállt a deszkára és lassan ugyan, de gurult egy kört anélkül, hogy elesett volna! Oké, nem tudom, hogy korábban állt-e már deszkán, az világos, hogy látott már deszkásokat, az pedig tudvalevő, hogy a modellkövetés tudatos és tudattalan elemei milyen hatalmasat nyomnak a latba a tanulási folyamatoknál. Na de attól még, hogy a kisfiú látta, hogy hogyan deszkáznak mások, hogyan tudott első – vagy legalábbis nem túl sokadik – alkalommal azonnal gurulni vele? Fogalmam nincs, ami viszont biztos, hogy a modellkövetésről sokat lehet tudni, de számos részletével kapcsolatban csak találgatások vannak.

bukas bukás kudarc megküzdési stratégia pszichológia ego

A modellkövetés és sémakövetés persze más, ha mondjuk deszkázásról van szó vagy olyan, teljesen más jellegű dolgokról, mint például az, hogy a fiúk azokat a lányokat preferálják, akik bizonyos személyiségvonásaikban az anyjukhoz hasonlítanak és persze a másik nem esetén is megáll ugyanez, fordítva. Modellt követünk, legyen szó akár egyszerű, akár bonyolultabb dolgokról, nem mellékesen, általában ha tetszik, ha nem.

bukas bukás kudarc megküzdési stratégia pszichológia egoSusan Blackmore  A mémgépezet című könyvében azt taglalja, hogy hogyan vesszünk át másoktól akár egészen komplex gondolati sémákat is anélkül, hogy ennek tudatában lennénk. Azaz a környezetünkben lévőktől átragadnak minták bőségesen felnőttkorban is.

Már-már fölösleges taglalni, hogy a szülői mintának mekkora szerepe van és milyen pokoli hatása lehet annak, ha valaki árvaként nő fel és szülői mintaként olyan felnőttet tekint, akit nem kellene vagy a szülői minta valamilyen okból alkalmatlan arra, hogy a gyerek befogadja.

És mi a helyzet a többiekkel, akik a személyükkel hatnak ránk? Mielőtt rátérnék, meg kell említenem azt a cikket, ami talán a Chronicle of Higher Educationben jelent meg és egy azzal kapcsolatos kutatást ismertet, hogy a Nobel-díjasok mekkora része maradt azon az egyetemen vagy tért vissza arra az egyetemre, ahol ő maga is végzett, valamint hogyan vonzzák a Nobel-díjasokat a csúcson lévő egyetemek. Ezen kívül arra is kiterjedt a kutatás, hogy ez igaz a tudományos teljesítmény más szintjeire is. Lecsupaszítva: átlagos teljesítményű kutatók átlagos helyre mennek vagy ott maradnak, a Nobel-díjas jelenséghez hasonló erős korreláció pedig ott mutatkozott meg, hogy a kimondottan gyengék pedig a kimondottan pocsék egyetemeken helyezkednek el. Természetesen nagy átlagokról van szó.

Ami viszont a lényegen nem változtat, hogy hosszú távon az erős egyetemek még erősebbek lesznek, míg a gyengék még gagyibbak, ami magyarázat például arra, hogy a világ legjobb egyetemeinek összetétele gyakorlatilag évtizedek alatt sem változik. Ha mérni lehetne, alighanem az jönne ki, hogy a leggyengébbek összetételében sincs nagyon változás. Ez pusztán érdekes. Amíg nem a saját bőrén tapasztalja az ember.

Alighanem életem egyik legnagyobb csalódása egyébként pont az egyetem volt. Érettségi táján azt hittem, hogy az egyetem csupa kihívás lesz, ahol penge elméjű évfolyamtársakkal zabáljuk majd kétpofára a tudományt, miközben azon elmélkedünk, hogy hogyan váltsuk meg a világot, mivel szerintem az igazi jó kutatópalánta képes a világot holisztikusan is szemlélni, amihez persze tájékozottság, folyamatosan eddzett műveltség kell. Amikor bekerültem az egyetemre, ahol még csak nem is volt alacsony a ponthatár, nagyon gyorsan megmutatkozott, hogy na, ez bizony nem az a közeg, mint amilyenhez hozzászoktam korábban azokban a tehetséggondozó szervezetekben, ahol meghívott akadémikusoktól tanulhattunk gyerekfejjel. A hallgatók egy része szimplán középszerű volt, egy része nettó hülye, az a kis részük pedig, aki tényleg penge volt, nagyon gyorsan dobbantott külföldre ott lezúzni a féléveket. Ez már önmagában eléggé rémes volt, az pedig már sokkoló, amit sokáig nem akartam önmagamnak sem beismerni: az oktatóink egy jókora része is gyenge volt, mint az algopirin, és persze nem csak a középiskolásként megismert akadémikusokhoz képest, hanem úgy egyáltalán. Na puff, ott voltam egy egyetemen, körülvéve középszerű hallgatókkal és nagyrészt középszerű oktatókkal, ráadásul tudományos diákköri munkát nem is engedtek csinálni elsőévesként.

Tudattalanul az vezérelt, hogy egy bizonyos témában órát tartanak ezek az oktatók nekem!? Akik az első évben nem is tudtak újat mondani? Aztán egy idő után be se jártam, annak minden következményével. Ugyanakkor a szabadon felvehető tárgyak közt volt olyan, aminek semmi köze nem volt a szakomhoz, tetszett, felvettem, éreztem az oktató felkészültségét és a mai napig érdekel a téma, amivel kapcsolatban egy-egy szabadon választható tárgy keltette fel az érdeklődésemet.

Nem tudom már, hogy hol olvastam azt a vitatható, egyszerűsített hűtőmágnes-bölcsességet, hogy az ember felnőtt korában azzal foglalkozik, amit nem sikerült megutáltatni vele a középiskolában. Hozzáteszem: meg az egyetemen.

Talán a legnagyobb lángelmék habitusa volt az, ami megfogott, nem tudom, de éjszaka rájöttem, hogy az érdekelnek a mai napig azok a témák, amiket olyan kurzusokon ismertem meg, amit olyan tanár tartott, akire tényleg fel tudtam nézni, magasra tette a lécet önmagával és a hallgatókkal kapcsolatban is, elismert volt és szerény, na meg persze nem volt szakbarbár. Igen, talán nem is tudok róla, de kicsit olyan akarok lenni, mint ők, mi több, kimondottan a példaképeim közt is két olyan kutató van, akiken keresztül megtanultam a tudomány iránti alázatot és mentalitást adtak át.

A többséget viszont nem tudtam komolyan venni. Meg kell jegyeznem, hogy a felsőoktatásban a ma már PhD-ig bizonyos helyeken felgyűrűző tuskóság és tehetségtelenség, részleges szétrohadás nem egy újdonsült jelenség, ahogy sokan gondolják és indokolják például a Bologna-folyamattal, minimum több évtizedes alapja van, ebben biztos vagyok.

Azt hiszem, hogy ez nyomta rá a bélyegét az egyetemi éveimre, annak, hogy nem jártam be persze iszom a levét, másrészt élvezem az előnyeit a mai napig.

bukas bukás kudarc megküzdési stratégia pszichológia ego


Viszont nagyon sok hallgató természetesen nem úgy működött, mint én, a bűn rossz előadásokra is bejártak, komolyan vették azokat a kurzusokat is, amiket én egyszerűen képtelen voltam komolyan venni. Igen, ott alighanem bejátszott az a társadalmi, szűkebben véve családi elvárás, hogy bizony teljesíteni kell, na meg egyáltalán, mivel volt egy családból hozott többé-kevésbé erős minta, ezért az oktatók karaktere kevésbé számított a többieknek, mint nekem. Nem kizárt, hogy butaságot gondolok, de eléggé valószínű. A többiek egy-egy vizsga után felhívták a szüleiket és mondták nekik, hogy hogyan sikerült, nekem nem volt, akit szivesen hívtam volna. Ha jelesre vizsgáztam, örültem neki olyan egy percig, ha pedig csak elégséges jött össze vagy bukta volt, kikészültem egy hétre minimum, míg mások simán talpra álltak és készültek az utóvizsgára.

Azt hiszem, hogy nem sok egyetemista volt valaha a világon, aki annyira gyorsan belesavanyodott volna az egész szarba, mint én. Még egyszer írom: magyar viszonylatban még csak nem is egy rossz egyetemről beszélünk! Jó és erős volt, csak éppenséggel nem nekem. Ezen egyébként más alighanem fogcsikorgatva, de átlépett volna, én képtelen voltam rá. Olyan volt számomra, váltani egy erős gimnáziumról az egyetemre, mintha egy PhD hallgatót küldtek volna vissza valami B-kategóriás szakmunkásképzőbe.

Ha az a kérdés, hogy akkor egyáltalán van-e szabad akarat, ami például ahhoz kell, hogy a hallgató felkészüljön a vizsgáira akár BSc/MSc képzésben, akár PhD-szigorlatról vagy bármiről legyen szól, a rövid válaszom az, hogy nincs, tanulási drillek kérdése, a hosszabbat pedig az előző posztban olvashatjátok.

Évek teltek el, mire ADHD-val diagnosztizáltak, ami a hiedelemmel ellentétben kezelhető fiatal felnőtt korban, mi több, idősebb korban is. Mióta tudom és együtt élek vele (na igen, még ezzel is), valamint próbálom korrigálni, sokkal boldogabb ember vagyok. Leléptem az egyetemről, mert közben olyan állásajánlatokat kaptam, amikre tényleg hülyeség lett volna nemet mondani. Persze azt, hogy nem szereztem diplomát, életem egyik kudarcaként éltem meg és nem kevés ideig tartott felismerni, hogy az egyetemről való lelépés nemhogy kudarc volt, hanem sokkal előbb le kellett volna lépnem, mivel autodidakta módon jóval többet tanultam, mint amennyi gyakorlatba átültethető dolgot tanulni lehetett volna az egyetem első néhány évében. Ugyanis ami tényleg adott volna valamit, az az utolsó 1-2 év lett volna, amire mondjuk úgy, nyomokban jártam be. Minő manír a sorstól, hogy azon az egyetemen, ahol végülis képtelen voltam ott egy nyomorult diplomát megszerezni, utána rövid ideig tanítottam párszor amolyan meghívott előadóként. De a tárgyfelelős bízott annyira a kompetenciámban, hogy rám bízott pár előadást, ami a visszajelzések szerint kimondottan tetszett a hallgatóknak.

Tényleg leírhatatlan köszönettel tartozom azoknak az oktatóknak, akik felkeltették az érdeklődésem olyan tudományok iránt, amiknek köze nem volt a szakomhoz, de azon túl, hogy máig érdekelnek, keresek velük, több lettem tőlük, azzá tettek, ami most vagyok. Tudás mellett szemléletmódot kapni pedig olyan, mintha arany tojást tojó tyúkot kapnánk.

Vannak dolgok, amiket kudarcként, bukásként élnek meg sokan, mert a társadalmi normába az ágyazódott be. Ilyen például a válás. Holott valaki minél korábban kilép egy rossz házasságból, annál korábban kap esélyt arra, hogy új, boldogabb életet éljen.

bukas bukás kudarc megküzdési stratégia pszichológia ego

Ha már kudarc, bukta a téma, nem értek egyet azzal az önámítással, hogy mindenki tehetséges, csak ki kell bontakoztatnia önmagát. Az, hogy ki mennyi területen bontakoztathatja ki a tehetségét, alighanem grafikusan ábrázolva sok-sok természetben előforduló mennyiséghez hasonlóan Gauss-eloszlást avagy haranggörbét mutatna. Azaz nagyon kevesen vannak, akik szinte semmiben sem tehetségesek, a nagy átlag tehetséges néhány dologban, míg egészen kevesen vannak, akik nagyon sok téren tehetségesek és ki is bontakoztatják. Nem hiszek benne, hogy olyanban, hogy valaki „tehetséges lenne ha”, ez ugyanis megállapíthatatlan, amíg valaki nem tesz le valamit az asztalra, amihez viszont több-kevesebb gyakorlat kell.  Ami viszont fontos, hogy minél korábban felismerjük, ha valamiben tehetségtelenek vagyunk, azaz ésszerűtlenül sok gyakorlás kellene egy bizonyos szint eléréséhez valamilyen téren. Mégpedig azért, mert ha hanyagoljuk azt, amiben kevésbé vagyunk tehetségesek, annál több időt és energiát nyerünk arra, hogy felfedezzünk valamilyen más tevékenységet, amiben viszont tényleg pöpec módon tudunk teljesíteni. Vegyük észre, hogy ha valaki felismeri, hogy valamiben béna vagy egy kellően jó barátja beleáll és ezt meg meri mondani neki, az ismét nem kudarc vagy bukás, hanem nyereség!

Azért a hülyeségig optimista, na meg önámító nem vagyok, nem igaz, hogy mindennek megvan a jó oldala. Viszont olyan dolog, ami kudarcnak, bukásnak tűnik, alaposan szemügyre véve olyan lehetőségeket nyithat meg, amikre korábban nem is számíthattunk.